Elöljáróban:
- a megbocsátás nem jelenti az egészséges határok eltörlését
- a megbocsátás egy folyamat, ami azzal kezdődik, hogy elismerjük, hogy fájt amit tettek velünk
- a megbocsátás nem „általános, egyszerre és mindenkorra”, ha újabb fájó pontokra lelünk, akkor a megbocsátás folyamatának ismételt helye van az újonnan felismert dolgok vonatkozásában
Az emberek nagy részének a fejében – beleértve saját magamat is – a megbocsátásról egy olyan kép dereng valószínűleg, mely szerint
1) valaki megbánt
2) az a valaki jön és bocsánatot kér
3) elgondolkodom rajta és
4) megbocsátok – vagy sem.
Jó, tudom, eléggé leegyszerűsített a kép, de miközben felnőtté cseperedtünk valahogy ilyesformán rögzültek a dolgok a fejünkben.
Elvette a másik a homokozójátékot tőlünk?
Szülők riasztása, másik fél némi útmutatást kap, beleértve jó esetben az elsuttogott bocsánatkérést, melyre mi az elvárt „megbocsátok” választ kipréseljük és olybá’ tűnik, hogy minden el van intézve.
Külön esetet jelenthet mikor
a) nem akarunk megbocsátani
b) a másik nem akar bocsánatot kérni, mi több, esetleg
c) fogalma sincs arról, hogy megbántott minket.
Mindezek egy tonnányi újabb kérdést és válaszutat vetnek fel.
Arról nem beszélve, hogy már gyerekként is jellemzően
úgy érezhettük, hogy a megbocsátás egy külső kényszer szülte „muszáj dolog„,
hiszen továbbra is fájt ahogy meghúzták a hajunkat, hogy elengedjük a homokozójátékunkat, esetleg erősebb kutya győz alapon nemes egyszerűséggel kiráncigálták azt a kezünkből miközben játszottunk vele.
Amennyiben a konfliktus másik oldalán volt szerencsénk állni (és volt szerencsénk azt is megtapasztalni, szinte biztos vagyok benne), akkor szintén vannak kérdőjeles dolgok.
Például ott van a jellemzően
kikényszerített „bocsánatot kérek”
(miért is, ha pedig olyan szépen kértem és én mindig odaadom másnak az enyémet, akkor ő miért nem adta oda nekem az övét?), és az igazságtalanság érzésén túl (miért nekem kell bocsánatot kérni mikor ő bántott engem) sok minden.
Valahogy
a fejünkben a megbocsátás témája jellemzően az érzelmekkel szorosan együvé forrva, azokból eredve gyökerezik.
Megbocsátok, ha úgy érzem, bocsánatot kérek, ha úgy érzem.
Pedig a dolog pont fordítva működik!
Megbocsátok és majd az érzelmeim is követik.
Bocsánatot kérek akkor is, ha nem várható megbocsátás.
Saját magam miatt!
Amikor bocsánatot kérek leteszem a terhét a másik megbántásának.
Akkor is, ha nem fogadja el!
Mert az már nem az én döntésem, hanem az övé – én megtettem, amit nekem kellett, nem kell tovább cipelnem a terhet.
Amikor megbocsátok leteszem a neheztelést,
amit érzek a másik iránt.
Akkor is, ha a másik nem is kér bocsánatot!
Akkor is, ha soha nem fog bocsánatot kérni.
Miért bocsátok meg?
Mert önző vagyok 😊 végtelenül 😊
Megbocsátok – saját magam miatt.
Mert akkor nem kell tovább cipelnem, van úgyis elég a tarsolyban amivel foglalkozni kell.
Mert akár bocsánatot kér a másik akár nem, a terhet letettük azáltal hogy kimondtuk a bűvös szót „megbocsátok” – a másiknak még tudnia sem kell róla -, és ezzel a figyelmünk tud másfelé fordulni.
A sebek a rendszeres felszakítás helyett tudnak gyógyulni.
Ehhez idő kell!
Ne várjunk instant megoldást. Viszont működik!
Akár negyven éves sebek be tudnak gyógyulni és szívből jövő szeretet tud fakadni ezen két egyszerű megközelítés alkalmazásával.
És nincs annál nagyobb könnyebbség, hogy mikor valaki hozzád közel álló váratlanul meghal, akkor tudod, hogy nincs semmi elrendezetlen dolog köztetek.
Mert Te bocsánatot kértél tőle, és még mielőtt felhívtad meg is bocsátottál neki – anélkül, hogy ezt neki elmondtad volna -, mert ezt neki nem kell tudnia.
És mikor az ő ideje eljött már tudtad szívből szeretni, neheztelések nélkül.
Figyelted? Az egyik fél lépett csak!
És mégis, meghozta a megbékélést a kapcsolatba.
Készen állsz?
Itt a kezem, megfogod?
Magyar nyelvű cikkek ITT