Home » Posts tagged 'önzőség'

Tag Archives: önzőség

egoizmus-e ha nemet mondok?

egoizmustól az önfeláldozásig

A magyar lélekben meglátásom szerint a self-care (nem tudom magyarul milyen kifejezéssel lehetne jól megfogalmazni, mert az “öngondoskodás”hoz a pénzügyi vonal már odarögzült), lehet hogy tudat alatt vagy tudatosan, de végtelenül el van utasítva.
 
Míg a self-care lényege hogy saját magunk kell az első legyen a listán, mert ha nem törődünk magunkkal akkor idővel elfogyunk / megsavanyodunk / kiégünk és másoknak sem fogunk tudni azt nyújtani amit szeretnénk.

A self-care lényege hogy saját magunk kell az első legyen a listán.

És most az olvasók fele felszisszen: egoizmus!!!

Hát, nem!

Az egoizmus (teljes, végtelen, önző én-centrikusság) és az altruizmus (önmagunk teljes “feláldozása”/ feladása) ugyanannak a skálának a két vége.

Az egyensúly meg középen van!

És csendben hozzátenném hogy az nem “önfeláldozás” mikor nem tudunk nemet mondani.

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

tündöklés az önzetlenség fényében – lelkiismeret-furdalásmentesen?

Elöljáróban:

Segíteni jó, hasznos és szükséges. Csak legyünk őszinték legalább saját magunkkal szemben a valódi motivációinkról.

Csapjunk a lecsóba, azaz keltsünk egy kis lelkiismeret-furdalást 😊

Valljuk be, legtöbbünk szereti magát fényezni.

Vagy ne valljuk be 😊, de attól még valahol ott nagyon mélyen ott él bennünk a vágy, hogy elismerést kapjunk.

Elismerés pedig sajnos leginkább akkor kapható ha bizonyítjuk, hogy megérdemeljük.

Sőt, gyakran a szeretet is.

 Az egyik ilyen „címke” amivel ki lehet érdemelni mások elismerését az az

önzetlenség.

Jujj, hát milyen szuper vagyok, hogy önzetlenül segítek itt meg ott meg amott és cserébe jujj de cukik hogy ennyire szeretnek és fontos vagyok nekik és ilyen sok likeot kapok Facen és ennyire „zabálnak” engem…

Önzetlenül vagy „önzetlenül”?

Mese nincs, meg kell állnunk és megvizsgálnunk a saját indítékainkat.

Akkor is csinálnám-e

  • ha nem kapok likeokat.
  • ha nem mutatnák ki, hogy fontos vagyok.
  • ha SEMMILYEN elismerést nem kapnék cserébe.
Csinálnám?

Valójában miért csinálom? 

Miattuk vagy magam miatt?

Azzal semmi gond nincs, ha „organikusan”, magától jön a pozitív visszajelzés.

Azért – a célból – csinálni viszont, hogy a saját egomat tudjam fényezni az önzetlenség-e?

A célból csinálni, hogy a

bennem tátongó űrt

elfogadjanak és szeressenek – ezzel próbáljam betömködni, az önzetlenség-e?

Nincs gond azzal ha magam miatt csinálom.

Az se baj, ha ezzel olyan elfogadást és szeretetet kapok amit esetleg máshol nem.

Ez így win-win. Amíg legalább önmagamnak nem hazudok a valódi indítékaimról.

Tesztként pedig pedig átgondolhatjuk – őszintén -, hogy

  • ha úgy döntök, hogy NEM segítek, van-e lelkiismeret-furdalásom miatta;
  • ha van, akkor milyen külső behatás miatt érzem úgy, hogy muszáj csinálnom;
  • ha nincs külső behatás, akkor mi a belső kényszerítő erő arra, hogy csináljam;
  • miközben ott lent mélyen tudom, hogy valójában nem akarom / nem miattuk akarom csinálni. Hanem önmagam miatt.
  • Ha önmagam miatt, akkor mi a célom vele: mit pótolok, mit kergetek vele? És némi időt lehet is allokálni az ezzel való mély szembenézésre.

Ha nincs lelkiismert-furdalásom amiatt, hogy nem vállalom (tovább) akkor valóban szabad, befolyásoltságmentes az IGENem is – ha végül úgy döntök 🙂

A két véglet között széles a paletta.

Hol állunk rajta?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

légy végtelenül önző! és bocsáss meg másoknak (azaz elmélkedjünk a megbocsátásról)

Elöljáróban:

  • a megbocsátás nem jelenti az egészséges határok eltörlését
  • a megbocsátás egy folyamat, ami azzal kezdődik, hogy elismerjük, hogy fájt amit tettek velünk
  • a megbocsátás nem „általános, egyszerre és mindenkorra”, ha újabb fájó pontokra lelünk, akkor a megbocsátás folyamatának ismételt helye van az újonnan felismert dolgok vonatkozásában

Az emberek nagy részének a fejében – beleértve saját magamat is – a megbocsátásról egy olyan kép dereng valószínűleg, mely szerint

1) valaki megbánt

2) az a valaki jön és bocsánatot kér

3) elgondolkodom rajta és

4) megbocsátok – vagy sem.

Jó, tudom, eléggé leegyszerűsített a kép, de miközben felnőtté cseperedtünk valahogy ilyesformán rögzültek a dolgok a fejünkben.

Elvette a másik a homokozójátékot tőlünk?

Szülők riasztása, másik fél némi útmutatást kap, beleértve jó esetben az elsuttogott bocsánatkérést, melyre mi az elvárt „megbocsátok” választ kipréseljük és olybá’ tűnik, hogy minden el van intézve.

Külön esetet jelenthet mikor

a) nem akarunk megbocsátani

b) a másik nem akar bocsánatot kérni, mi több, esetleg

c) fogalma sincs arról, hogy megbántott minket.

Mindezek egy tonnányi újabb kérdést és válaszutat vetnek fel.

Arról nem beszélve, hogy már gyerekként is jellemzően

úgy érezhettük, hogy a megbocsátás egy külső kényszer szülte „muszáj dolog„,

hiszen továbbra is fájt ahogy meghúzták a hajunkat, hogy elengedjük a homokozójátékunkat, esetleg erősebb kutya győz alapon nemes egyszerűséggel kiráncigálták azt a kezünkből miközben játszottunk vele.

Amennyiben a konfliktus másik oldalán volt szerencsénk állni (és volt szerencsénk azt is megtapasztalni, szinte biztos vagyok benne), akkor szintén vannak kérdőjeles dolgok.

Például ott van a jellemzően

kikényszerített „bocsánatot kérek”

(miért is, ha pedig olyan szépen kértem és én mindig odaadom másnak az enyémet, akkor ő miért nem adta oda nekem az övét?), és az igazságtalanság érzésén túl (miért nekem kell bocsánatot kérni mikor ő bántott engem) sok minden.

Valahogy

a fejünkben a megbocsátás témája jellemzően az érzelmekkel szorosan együvé forrva, azokból eredve gyökerezik.

Megbocsátok, ha úgy érzem, bocsánatot kérek, ha úgy érzem.

Pedig a dolog pont fordítva működik!

Megbocsátok és majd az érzelmeim is követik.

Bocsánatot kérek akkor is, ha nem várható megbocsátás.

Saját magam miatt!

Amikor bocsánatot kérek leteszem a terhét a másik megbántásának.
Akkor is, ha nem fogadja el!

Mert az már nem az én döntésem, hanem az övé – én megtettem, amit nekem kellett, nem kell tovább cipelnem a terhet.

Amikor megbocsátok leteszem a neheztelést,

amit érzek a másik iránt.

Akkor is, ha a másik nem is kér bocsánatot!

Akkor is, ha soha nem fog bocsánatot kérni.

Miért bocsátok meg?

Mert önző vagyok 😊 végtelenül 😊

Megbocsátok – saját magam miatt.

Mert akkor nem kell tovább cipelnem, van úgyis elég a tarsolyban amivel foglalkozni kell.

Mert akár bocsánatot kér a másik akár nem, a terhet letettük azáltal hogy kimondtuk a bűvös szót „megbocsátok” – a másiknak még tudnia sem kell róla -, és ezzel a figyelmünk tud másfelé fordulni.

A sebek a rendszeres felszakítás helyett tudnak gyógyulni.

Ehhez idő kell!

Ne várjunk instant megoldást. Viszont működik!

Akár negyven éves sebek be tudnak gyógyulni és szívből jövő szeretet tud fakadni ezen két egyszerű megközelítés alkalmazásával.

És nincs annál nagyobb könnyebbség, hogy mikor valaki hozzád közel álló váratlanul meghal, akkor tudod, hogy nincs semmi elrendezetlen dolog köztetek.

Mert Te bocsánatot kértél tőle, és még mielőtt felhívtad meg is bocsátottál neki – anélkül, hogy ezt neki elmondtad volna -, mert ezt neki nem kell tudnia.

És mikor az ő ideje eljött már tudtad szívből szeretni, neheztelések nélkül.

Figyelted? Az egyik fél lépett csak!

És mégis, meghozta a megbékélést a kapcsolatba.

 Készen állsz?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT