Home » Posts tagged 'gyereknevelés'

Tag Archives: gyereknevelés

Life Coach Andrea NZ

Amennyiben nem tudsz lelkiismeret-furdalásmentesen nemet mondani, az igened sem valódi szabadságban fogant.

a gyereknevelés egyszerű mint az egyszeregy… vagy mégsem?

Nem tudom az olvasóim közül ki hogyan nevelkedett, nálunk az autokrata gyereknevelési stílus dominált.

A végtelen mennyiségű ”miért”re jellemzően a „csak”, illetve a „csak mert én azt mondtam” jött,  magyarázat nélkül. Nem, nem azt mondom, hogy mindig minden esetben meg kell értetni és elfogadtatni a gyerekkel a döntéseinket, mert nem lehet. Elfogadtatni sem mindig könnyű, de van amikor megértetni sem.

Szóval nálunk is elszokott nagyritkán jutni az eszmecsere a „csak”-ig. Nagyritkán.

Mert első-, másod-, és gyakran sokadik körben is törekszünk arra, hogy magyarázatot adjunk, hogy megértsék mi miért van, mit miért döntünk úgy ahogy. Aztán vannak helyzetek amikor belép a szülői tekintély (kortól és szituációtól függően), de

nem tekintélyuralmi rendszerben.

Hogy miért? Mert

a gyerek gyerek, de attól még nem hülye

mondogatta gyakran a tesóm és hát mit ne mondjak, a meglátása meglehetősen szembe állt azzal amit otthon gyereknevelés címén tapasztaltam. Ennek ellenére igaza volt. Jó iránytűnek bizonyult.

Mert azt tudtam, hogy bár látszólag könnyebb a feltétlen szülői tekintély kiaknázásával készült minionokat tutujgatni, azért

marhára ki lehet velük ám így szúrni hosszú távon.

Mert mindent, amit mi nem tanítunk meg nekik, amit nem építünk fel bennünk belül (önbecsülés, önbizalom, kitartás, szorgalom, következetesség, határok) felnőttként kell majd kínkeservesen kiépíteniük magukban, ha egyáltalán eljutnak odáig.

A világ nem feltétlenül egy barátságos közeg, csupa-csupa kedves támogató emberrel.

Minél felkészületlenebbül engedjük el őket, mert mi nem vagyunk hajlandóak önmagunkba nézni őszintén és elkezdeni kijavítani a bennünk lévő elrontott szülői programozást, annál sz@rabb lesz nekik.

Egy aránylag biztos belső alapokon nyugvó fiatal felnőttnek sem egyszerű, de egy tekintélyt feltétel- és gondolkodás nélkül tisztelő és annak engedelmeskedő, határokkal nem rendelkezőnek még sokkalta nehezebb lesz. És iszonyatosan sokat fog sérülni, miközben nem lesznek technikái hogyan gyógyuljon, hogy kérjen (merjen kérni) segítséget, hogy képes (lenne) felelősséget vállalni és dönteni, csak ugye nem hagyták. Mármint nem hagytuk, ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz. (akinek meg nem inge, ne vegye magára 😊 )

Najó, ha tekintélyuralommal ezek szerint nem működik, akkor essünk át a ló másik oldalára és engedjük szabadjára őket, nem? Hát… nem. Az nem gyereknevelés.

Határok nélkül lehet hogy megtanul dönteni (bár ha mindent szabad akkor hol itt a döntés) de mi lesz a felelősségvállalással? Azzal, hogy a döntéseknek és cselekedeteknek van következménye?

Hogy bár nem kell gondolkodás nélküli bábként bólogatni, de vannak helyzetek amikor a tekintély igenis számít és igenis engedelmeskednünk kell, akár tetszik akár nem?

Hozhatnám a rendőröket példaként, de maradjunk egy meglepőbbnél.

A repülőgépen a legmagasabb pozícióval és legnagyobb tekintéllyel rendelkező ember is köteles engedelmeskedni a stewardessnek. A legkisebbnek is. Különben repül a repülőről. Miért? Mert a repülőn a személyzet diktál. Ennyi.

A gyereknevelés térképrajzolása úgy tűnik ebből az irányból nem megy, fordítsuk meg.

Mi a célunk? Mit szeretnénk a mi gyerekeinknek? Milyenek legyenek a gyerekeink? És ahhoz igazítsuk a nevelésüket. A mi gyereknevelésünket.

És akkor most szépen álljunk fel és tegyük le a saját egónkat.

Rendben?

Ne azt nézzük, hogy nekünk mi lenne jó ha ők milyenek lennének (ó, hát minden nap felhív a drágám, ugyan már van három gyerek de hát nem tud a tanácsaim nélkül élni).

Vegyük le önzőség című gúnyánkat és azt gondoljuk végig, hogy nekik mi lenne jó ha milyenek lennének.

Na ugye milyen másképp néz ki a menyasszony / vőlegény?

Szóval Neked/Nektek mi a célotok, milyen legyen a gyermek?

Mertogy a gyerekneveléseteket ehhez kell igazítani.

Nem, nem arra gondolok, hogy olimpiai bajnok vagy nemzetközi cég elsőszámú vezetője.

Milyen olyan alapvető készségekkel rendelkezzen, hogy boldogulni tudjon az életben?

Ha megvan, akkor gondold/gondoljátok végig, milyen belső felépítés szükségeltetik benne ahhoz, hogy ezt el tudja érni.

Na és akkor most eljött az ideje annak, hogy azon elmélázz(atok) ezt hogy tudjátok neki megadni. Mert a belső huzalozásukat jórészt mi, szülők adjuk nekik. Azzal ahogyan neveljük őket, ahogy viszonyulunk hozzájuk és másokhoz, ahogy reagálunk rájuk. Ahogy szeretjük őket.

Aki még nem olvasta volna tőlem: nem érzésről beszélek.

a szeretet egy döntés és az azt alátámasztó tettek

Mi arra jutottunk, hogy számunkra egy gondolkodni, érvelni, dönteni és felelősséget vállalni képes fiatal felnőtt kinevelése a cél. Az egyik folyamatban a másik már aránylag kész 😊

Hogyan csináltuk?

Hát…

sok sok hibával, mellényúlással, rossz döntéssel, felelősségvállalással, bocsánatkéréssel, önreflexióval, és végtelen sok tanulással – elsősorban önmagunkról meg persze róluk is.

Nálunk a gyerekeink nem jóbarátok, hanem a gyerekeink, és mi sem a barátaik vagyunk hanem a szüleik.

Mert lehet poénkodni, hülyéskedni, de végső soron (gyerektől és kortól függően változóan hogy miben de) mi döntünk – elvégre mi vagyunk a szülők, nem? Vannak igények, eltérő vélemények, egyeztetések.

Persze időnként előkerül a hiszti is mint „meggyőzési technika” az eszköztárukból, csakhogy ez nálunk nem jön be. Mi is voltunk tinik, emlékszünk 😊.

És tudjuk, hogy ilyenkor a

belső frusztráció, tehetetlenség talál magának utat kifelé.

Fontos, hogy anya+apa nálunk egységfrontot alkot, tudatosan törekszünk arra, hogy lehetőleg ne tudjanak minket kijátszani egymás ellen.

Ez a fajta gyereknevelés időnként rengeteg egyeztetéssel jár. A nagyobbik pár éve már csak egyikünknek mond el bármit, mert evidensnek veszi, hogy a másik szülőnek elmondjuk, mivelhogy „egy csapat vagytok, nem?”.

A másik kulcs szerintem az, hogy

a határokat folyamatosan és tudatosan tágítottuk, gyerekre szabva

(mert nagyon nem egyformák), hogy mikor miben mennyit engedünk / hol húzzuk újra a határt / mikor melyiknek miben engedünk döntési szabadságot.

És ez nem csak olyankor történt mikor mi úgy gondoltuk, hanem akár gyerek kérése/felvetése/igénye alapján is – leültünk kettesben, átbeszéltük meddig vagyunk hajlandók elmenni és utána tartottuk magunkat a közös állásponthoz, és igyekeztünk magyarázatot is adni, hogy miért úgy döntöttünk ahogy.

Nem kertelek, marha macerás, időigényes, és érzelmileg is nagy kihívás (rengeteg mindennel szembesítettek a gyerekeim önmagam kapcsán), szóval folyamatos önismereti tanfolyamnak is elmegy így a gyereknevelés.

Arról nem beszélve, hogy meg kellett tanulnom milyen a jó konfliktuskezelés, kikukázva a gyerekkorban a szülőktől látott és tanult gyereknevelési reakció-mintákat.

Megéri? Szerintem/szerintünk meg. Megéri belefektetni az ilyen típusú gyereknevelésbe.

Mert a célunk az, hogy

„önnállóan életképes”, dönteni és felelősséget vállalni, nemet mondani képes gyerekek repüljenek ki itthonról.

Hiszen el fognak egyszer menni, mert ez a dolguk és reménykedünk hogy sikerült biztos alapokat adnunk ahhoz hogy az élet tengerében egyedül is boldoguljanak.

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

hogyan kezeljük a hisztit?

Hogyan kezeljük a hisztit?

Életkornak megfelelően.

És lehetőleg nem belevonódva.

Miért? Egyrészt mert nem rólunk szól, hanem róluk. Másrészt meg ha mi higgadtak tudunk maradni nekik is jobb lesz meg nekünk is. Sőt, azzal hogy MI higgadtak maradunk NEKIK könnyítjük meg az utat ahhoz, hogy ők SAJÁT MAGUKAT lenyugtassák. És így szépen lassan, lépésről lépésre megtanulják a saját érzéseiket kezelni.

Persze mindig lehetnek kivételek, mikor kell babusgatás (főleg kisebb korban). Azonban ha egy felnőtt nő csinálja rendszeresen és babusgatás nélkül nem hagyja abba akkor azért az már elgondolkodtató. Ugyanis a könnyekkel nagyon jól lehet manipulálni.

Hogyan NE kezeljük a hisztit?

Nem a felsőbbrendűségünk kifejezésével. Az csak olaj a tűzre.

Nem, nem megyünk utánuk ha berohannak a szobába és bevágják maguk mögött az ajtót. Az benzin a tűzhányóra. Főleg, ha közben folytatjuk a letorkolló kiosztásukat.

Nem lenézve, mert attól hogy szerintünk marhaság az amin kiakadtak attól nekik még kicseszettül fáj.

Nem lekezelve és lekicsinyelve a helyzetüket. Nekik itt és most FÁJ.

Nem elbagatellizálva, más – akár saját – példákat felhozva, őket marhára nem érdekli. Nekik ITT és MOST fáj.

Mindvégig észben tartva, hogy értük tesszük.

Ja, és hogy persze hiszti ide vagy oda, a döntésünk (ha az volt a kiváltó ok) az a szülői döntésünk marad. De tudunk együtt érezni velük, hogy az mennyire fáj(hat) nekik.

Hogyan kezeljük akkor a hisztit?

Higgadtnak maradni a kulcs. Na jó, de ez mit jelent és hogyan kell csinálni?

Először is előhúzni a remélhetőleg már legalább begyakorlás alatt lévő mentális védőernyőnket: nem rólunk szól. Nem rólunk szól. Valahol még azt is megkockáztatom, hogy nem nekünk szól, hanem a világnak öntik ki frusztrációjukat.

Másodszor meg a higgadtság azt jelenti, hogy NEM SZÓLUNK BE! Akkor se ha igazunk van! Hanem leharapjuk a nyelvünket és megtartjuk magunknak a mondanivalónkat. Hiába repül a magas labda lecsapni TILOS. Úgyis tudják, hogy mit csinálnak, most komolyan, direkt tegyük sz@rabbá a helyzetüket, hogy hogy érzik magukat?

Harmadszor meg továbbra is távol tartva magunkat érzelmileg és rojtosra harapdálva a nyelvünkkel EGYÜTTÉRZÜNK velük. Nem arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem arról hogy ŐK HOGYAN ÉRZIK MAGUKAT. És valószínűleg elég csehül, különben nem lenne a hiszti.

Negyedszer meg nem, nem mondjuk meg nekik hogy ŐK hogy érzik magukat. Csak csendesen, nyugodtan, higgadtan és együtt érezve ott vagyunk mellettük. Vagyunk. Pont. CSAK VAGYUNK. Mint fix pont a káoszban.

Ötödször pedig meg sem fordul a fejünkben, hogy megpróbáljuk lerövidíteni az időt és „kirángatni őket”. Csak hallgatunk. Vagyunk. A figyelmüket meg lehet próbálni eltéríteni de ne a gyorsan túl-levés irányába, hanem az elfogadáséba.

Merthogy a hiszti rúgkapálózás valami ellen amit nem akarnak elfogadni.

Szerintem akkor reagálunk jól, ha el tudjuk ismerni (és ezt akár szavak nélkül kommunikálni), hogy értjük és megértük őket. Hogy mi is tiltakoznánk az ő helyükben. És hogy ezzel így nincs semmi gond. És akkor van esélyük megtalálni a kulcsot saját magukhoz, hogy ők hogy tudják lenyugtatni saját magukat.

Miért így kezeljük a hisztit?

Egy lassan tinédzser+ és egy kezdő tini mellett arra jutottam, hogy a kulcs az hogy hagyjuk hogy lenyugodjanak.

Saját maguktól.

Különben nem tanulják meg önmagukat, az érzéseiket szabályozni. Az önfegyelmet. Hogy van amikor az érzések irányításra szorulnak.

Van némi különbség a két-három éves totyogó (bolt közepén visítva fetrengő), a tinédzser (három óra hullámzó zokogás és „utállak” a kanapén ülve) és a felnőtt között.

És a nem megfelelő életkorúként történő kezelés a rossz beidegződést tudja erősíteni, meggátolva vagy hátráltatva a szükséges személyiségfejlődést.

Szóval hogyan is kezeljük a hisztit?

Ügyesen. Türelemmel. Szeretettel. Határokkal. Önismerettel.

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

Családi kapcsolatok – veszedelmes viszonyok?

A családon belüli kapcsolatok gyakran darázsfészekként működnek.

Főleg, ha már vannak gyerekek és bejön a nevelés / szülőség kérdésköre is.

Pedig első ránézésre egyszerű a dolog: mellérendelt viszony a két szülő között (mint egyenrangú “munkatársak”), valamint a szülők terelgetik a gyermekeket (hasonló egy “nagyon jó főnök – beosztott” kapcsolathoz).

De hát ugye az idő telik (a karaván meg halad), a gyerekek – akármit is teszünk – nőnek, és mindkét fent vázolt kapcsolatnak alkalmazkodnia kell a változásokhoz. Jaja, igen, változniuk kell. Nem lehet őket bebetonozni 😢

Először is, mi (is) változunk. Legalábbis egy icipicit. Irinyó-pirinyót. Ami azzal jár, hogy a párunknak is alkalmazkodnia kell, még ha csak irinyó-pirinyót is. Közben ne feledjük, hogy ő is változik. Igen, lehet, hogy csak irinyó-pirinyót ő is, de ahhoz meg nekünk kell alkalmazkodunk, nemdebár? Na és ehhez adjuk hozzá hogy szülői csapatunk is egyre, hogy is mondjam, mondjuk “vadabb” és váratlanabb kihívásokkal találja magát szembe. Főleg, mikor jönnek azok a bizonyos tinédzser évek. Ami azt jelenti, hogy azokat a problémamegoldási technikáinkat amelyek eddig még működtek időnként akár sutba is vághatjuk, annyit érnek. Azaz újakra van szükségünk.

Másodszor, ahogy a csemeték cseperednek, egyre több és több döntési lehetőséget igyekszünk nekik biztosítani, hogy így sajátítsák el a döntéshozatal és a hozzá kapcsolódó felelősségvállalás képességét.

Ne feledjük, eljön majd az a nap, amikor elmennek, hogy a saját életüket éljék, sőt, akár még saját családjuk is lesz. Nem dekkolhatunk folyamatosan mellettük, és hozhatjuk meg a döntéseket helyettük ahogy tettük mikor még totyogó korban voltak. Sőt, ezt még meg se kéne próbálnunk. A legtöbb amit tehetünk értük, hogy igyekszünk terelgetni őket. Hogy felelősségteljes felnőttekké váljanak. Aztán meg elengedjük őket. Bár mindörökre a szívünkben maradnak, az otthonunkban csak átutazó vendégek. Akkor is, ha az átutazási időszak akár két-három évtizedre is nyúlhat 😊

Harmadrészt, a saját szüleinkkel lévő kapcsolatunk is változik. Legalábbis kéne. Jó lenne. Merthogy, először is ugye elköltöztünk otthonról, tőlük. Akár hagyták hogy elmenjünk akár kapaszkodnak még mindig belénk, meg kell találnunk a SAJÁT HELYÜNKET.

Aztán mikor lesz egy párunk (megj: a sorrend tetszőleges), na az is bekavarhat a szüleinkkel való kapcsolatunkba. Elvégre bekerül valaki az életünkbe, akire hallgatunk. Hallgatni merészelünk! Vannak szülők, akik nem bírják elviselni, ha elvesztik a kontrolt a gyermekük élete felett. Vagy ha csak a kontrolvesztés lehetőségének árnyéka is vetődik rájuk, már bekapcsolnak a védelmi szirénák.

És aztán amikor megszületnek a mi gyerekeink… jajj, és belőlük meg nagyszülő lesz! Na az Pandora szelencéjének különkiadása is lehet akár. Hogyan neveljük őket (ahogy ők minket, vagy szabad úgy ahogy mi szeretnénk, bár sokszor előjön a „ne magyarázd, tudom hogy kell, én is felneveltelek téged”), a határok kérdése (a gyermek elsősorban a MI gyerekünk, és mellesleg az ő unokájuk), meg egy halom (najó, tonnányi) egyéb, teljesen váratlan konfrontációt okozó dolog.

Sajnos nem minden nagyszülő angyal, simán előfordulhat, hogy továbbra is ők akarják élni a MI családunk életét, meg a mienkét, meg a párunkét, meg a gyerekeinkét… Nem olyan egyszerű ám meghúzni azt a határt, aztán meg be is tartani velük, hogy ez az én családom / mi családunk, mi hozzuk a döntéseket és nem ők, és kéretik betartani a határainkat. Sok-sok manipuláció, érzelmi zsarolás akadhat abban a nagyszülői tarsolyban. A megsértődés is egy ilyen 😊 kéretik nem megzabálni, ártalmas 😊 Tessék arra gondolni, hogy ha megsértődöm, az az én problémám , és ha ezt sikerül következetesen betartanom, akkor ugye el lehet addig jutni idővel, hogy ha a másik megsértődik, akkor az na kinek a problémája? Na ugye, elvégre nekem meg jogom van ahhoz a NEMhez, nemdebár? Merthogy az az én határom. Meg az ÉN családomé. És persze ez a határhúzás, főleg égiháborút játszó nagyszülők esetén, ismét egy nagy teher a két fős szülői csapaton. Tapasztalatom szerint akkor van esély jól kijönni belőle, sőt akár hosszútávon túlélni együtt, ha a kétfős csapat kapcsolata jó és összezárnak.

Hogy megy a csapatmunka?

 

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

elemi ösztön – azaz a tudatalatti mintázatok jelentősége

Téged mennyire vezérelnek még mindig az elemi ösztönök?

Mikor gondolkodtál el utoljára azon, hogy a reakcióidat mennyiben és mennyire befolyásolja, hogy mit „hoztál otthonról”?

Nem azokra a helyzetekre gondolok, amikor van időd és lehetőséged nyelni kettőt mielőtt reagálsz, hanem mikor elemi erővel tör ki. A zsigereidből. Mikor rád néz a másik és mielőtt még kinyitná a száját vagy akár levegőt venne, belőled már ömlik. Reagálsz arra, amiről valójában még fogalmad sincs, hogy micsoda. Mert nem hagytál a neki időt. Nem adtál a másiknak lehetőséget arra, hogy elmondja.

Mert Te aztán tudod, hogy Ő mit akar mondani. Jobban, mint Ő maga.

Tehát reagálsz, anélkül, hogy tudnád mire. Azaz a másikat átlököd reakció szerepkörbe, mert te átvetted az akciót. Az övét. Elvégre ő szeretett volna valamit mondani, csak nem hagytad, következésképp fogja magát és … ha mázlid van elsétál és kapsz egy lehetőséget lehiggadni, ellenkező esetben marad és belőle is kitör. És akkor megkezdődik a két tűzhányó versengése.

Akkor sincs szerencséd, ha azért sétál el, mert ő ezt tanulta otthon: azt, hogy „béke mindenáron”. Mert akkor benne is csak gyűlik és gyűlik és egyszer irtózatosat fog robbanni. És akkor ott kő kövön nem marad.

Mázlid akkor van, ha azért hagy ott, mert tudja, hogy ez most itt esélytelen, de nyitva hagyja az ajtót – hogy majd beszéljetek róla. Később. Majd akkor, amikor visszavedlettél gondolkodó lénnyé.

Akármelyik is történjék, őszintén, ebben így ki nyer?

Lehet, hogy neked úgy tűnik, hogy Te, elvégre tiéd az utolsó szó – csak marhára nem veszed észre, hogy végül ketten isszátok meg a levét, jó eséllyel nagyrészt Te. Mert neked lesz rosszabb. Mert szépen lassan felépül benned a felsőbbrendűségi érzés, hiszen neked van mindig igazad – hiszen ha a másik szó nélkül elsétál az ezt jelenti, nemdebár?

Hát nem. Ő elsétál, hiszen ilyenkor legtöbbször nincs értelme beleállni a konfliktusba. Mert egy (érzelmekkel) túlfűtött kazánra nem nagyon lehet már pakolni, az már önmagában is robbanásveszélyes. Mint kémiaórán a túltelített sóoldat… melegen felvesz jó sok sót, lassan hűtve megtartja, de abban a pillanatban, hogy belekerül még egy kicsi, az összes felesleg kicsapódik. Kikristályosodik. Ahogy az összes sérelem és sértés is mikor már sok. Mikor már túlfeszítetted azt a bizonyos húrt, de nagyon.

Megéri? Ha úgy gondolod igen, akkor itt a vége, ne olvass tovább. 😀

Ha nem, akkor viszont magától jön a kérdés, hogy akkor miért?

Miért csinálod így? Miért így csinálod?

Miért tör ki belőled az elemi ösztön?

Miért nem tudod meghallgatni, miért reagálsz úgy és akkor? Fordítsuk meg: miért ne tudnád meghallgatni? Miért ne tudnál másképp és máskor reagálni?

Tudsz, csak nem hiszed el. Mert ezt láttad, ebbe nőttél bele, veled is így csinálták vagy annyi bántás és fájdalom ért életed során, hogy védekezési mechanizmusod része lett az előzetes (le)támadás. Úgy érzed, hogy nem önmagad lennél ha nem így tennél. Biztos?

Egy ilyen konfliktusban ki a főnök Te vagy az érzelmeid?

A zsigereid vagy az eszed?

A tudatalattid vagy a tudatod?

Nyelj kettőt, számolj lassan háromig és bökd ki magadnak a választ.

Naszóval, akármennyire is lehetetlennek tűnik, de van kiút. Hosszú út vezetett idáig, ne várd, hogy most viszont csettintésre megváltozzon minden. Kemény munka vár rád – elvégre a tudatalattidat kell újraprogramoznod. Hogy ne akkor és ne úgy reagáljon.

Előre szólok: fájni fog!

Elvégre azzal kezdődik, hogy beismered hogy gáz van, nem vagy tökéletes. Sőt… csúnyán el tudod szúrni a dolgokat. Belenézel a tükörbe és rájössz, hogy nem igazán tetszik amit látsz. Gratulálunk, a nulladik lépést sikerrel vetted!

Most gondolj bele a hosszútávú következményekbe – mi lesz ha így folytatod. Kiket fogsz jó eséllyel elveszíteni? Milyen lesz 10-20-30 év múlva ha így marad. És Te milyen leszel?

Savanyú uborka barátok nélkül? Gyönyörű szép, de halálosan mérgező virág?

Lesznek olyanok, akik nem érdekből vannak veled és a rosszban is kitartanak melletted? És nekik mennyi szenvedést fogsz még okozni a jövőben ha így folytatod?

Ha eléggé fájdalmas amit látsz, az jó, mert még egy fél lépéssel előrébb vagy. Már csak a másik fél lépés kell hozzá – változni. Változtatni azon, hogy reagálsz.

Változtatni magadon.

Jaja, bizony…  megszabadulni azoktól az elemi ösztöneidtől.

Garantálhatom, nem lesz kellemes, egy cseppet sem. Sőt, néha olyan lesz hogy hármat előre kettőt hátra. De az az egy lépés akkor is ott lesz. Mert vagy jól csináltad és abból tanulhatsz, vagy rosszul és akkor meg abból. Csak tanulj. Akarj tanulni. Tűzz ki egy célt – kezd egy kicsivel. És csináld. Hidd el, jobb lesz. És hidd el, megéri. Nem elsősorban miattuk, hanem magad miatt: neked lesz jobb. Ráébredsz majd, hogy tudsz uralkodni magadon (legtöbbször). Nem csak egy ösztönlény vagy hanem gondolkodó ember, aki a másikat is figyelembe képes venni, nem csak önnönmagáról szól az élete. Nehéz lesz. Rohadtul. Döntsd el megéri-e. És ha igen, vágj bele. És ne szégyellj segítséget kérni.

Egyedül csinálva nem lesz objektív visszacsatolás. Nem lesz ki megkérdezze, hogy sikerült-e amit terveztél. Nem lesz aki együtt örüljön veled, hogy ugyan belecsúsztál megint a lefelé menő spirálba, de sikerült a legvégső robbanás – a másik sírva elrohan – előtt megállni és inkább kisétálni a konfliktusból.

Megállítani azt az elemi ösztönt.

Kilökni magad az örvényből ami egyre csak lefelé szív.

Mert most már tudod és érted, hogy az elsétálás nem jelent megadást.

Azt jelenti, hogy a másik nincs érdemi megbeszélésre alkalmas állapotban így felesleges erőltetni.

Érzelmek ellen az érvek hatástalanok, egy ilyen meccsnek már a kezdetén megvannak a vesztesei.

És eljön majd az idő, mikor már bele sem csúszol az örvénybe, hanem még előtte elsétálsz. Mint azok, akik ugyanezt tették, mikor Te voltál a fortyogó vulkán és ezt a saját győzelmednek érezted. Az volt?

Szóval akkor ki is tud kezdeni valamit azzal az vulkánnal? Akarom mondani elemi ösztönnel?

 

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook