Home » Posts tagged 'önismeret'

Tag Archives: önismeret

az egészség háromlábú széke

Két hét volt fel, négy hónap volt le.

Hogy mi?

2 kg.

Azt tudtam, hogy meglehetősen nagy érzelmi megrázkódtatás ért év elején. Meg azt is tudtam, hogy kell idő mire kiheverem. A hullámvasútszerű feldolgozás sem volt ismeretlen számomra.

 

Aztán mégis meglepett. Azzal, hogy mennyire mélyen és alattomosan vágott hasba – öv alatt.

 

Több mint két hónappal utána azon kaptam magam, hogy valamely furcsa ok folytán gyorsan fogy a jégkrémem itthon. Egyre gyorsabban. Az első doboz kitartott még 4-5 napig, az utolsó alig kettőig.

A mérleget láttam… az igazi sokk akkor jött mikor az edzőm felállított a gépre és kiderült, hogy

az a két kiló mind zsír lett 😢

és közben az izmok – a rendszeres és kitartó edzés ellenére – maradtak ahol voltak. Persze, tudom, mérési hiba… azért ez nem az volt.

 

Összeomlottam. Nagyon. Aztán utánanéztem, megértettem… beleálltam, és dolgoztam tovább az érzelmi problémámon.

Egyúttal megtanultam, hogy

az érzelmi, a mentális és a fizikai egészség szorosan összefügg.

Olyanok, mint egy háromlábú szék. Ha az egyik borul…

És igen, az érzelmi is idetartozik. Miért?

 

Mint megtudtam, a stressz emeli a kortizol szintet.

A kortizol viszont a zsírraktározást serkenti és az izomnövekedést viszont gátolja.

 

Stressz, az volt. Bőven. Azonban ahogy elkezdtem azzal foglalkozni, hogy az érzelmi állapotom jobb legyen – keresvén a sporttól eltérő gőzleeresztési módszereket -, felvállalván kemény és még keményebb beszélgetéseket, a stressz szintem elkezdett csökkenni.

Az edzés maradt, de elindultak lassan lefele azok a dekák. A százalékos arányokra még várni kell, de bízom benne, hogy nem izomból fogytam.

Most már egyre jobban tudom kontrollálni az édességeket. Legalábbis azt a párat, amit még ehetek 😊 Mivelhogy érzelmi evő vagyok. Bár bízva abban, hogy ez leküzdhető, remélem eljön az idő, mikor múlt időben kell majd a létigét használnom.

Tanulság?

A hármolábú szék.

A rendszeres és megfelelő minőségű étkezés segít a mentális és érzelmi egészség megőrzésében.

Segít, de nem elegendő.

 

A megfoghatatlan belső dolgokkal is kell foglalkoznunk mikor billentik azt a széket. Mert az is fel tudja borítani és akkor

lavinaomlásként temetheti maga alá a fizikai céljainkat.

Célszerűbb valahol az elején, még hógolyóként elkapni és szétporlasztani.

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

a küldetésről

Egyszer egy idős pap azt mondta: a Jóisten görbe vonalakon is tud egyenesen írni.

Sok-sok kanyargós életet láttam már.

Mind haladtak a “küldetésük” felé, de senki sem nyílegyenesen.

A kitérők, kanyarok, a buktatók, zsákutcák mind-mind részei az útnak.

Tanítanak, fejlesztenek, korrigálnak, bátorságot adnak.

Nem akkor bukunk el ha nem érjük el a célt hanem ha el sem indulunk az úton.

Mert az út a lényeg.

Az utunkat járva szolgáljuk a küldetésünket.

Ami szerintem nem egy “nagy valami” hanem rengeteg pici dolog amit menet közben megteszünk.

Mert a pici dolgok meglepően sokat tudnak számítani.

Ahogy a Kisherceg mondja:

jól csak a szívével lát az ember, ami igazán fontos az a szemnek láthatatlan.

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

kinek látod magad?

❤️Kinek látod magad?


💜 A családból hozott mintáink, a gyakran torz énképünk, az ebből fakadó téves (számunka káros) gondolkodásmódunk lebontása és újjáépítése nagyon sok idő.

 

💛 És nagyon sok – láthatatlan – (belső) munka is.

 

💙 Az első nagy, és hatalmas bátorságot igénylő lépést megtetted-e már: bele mertél nézni a tükörbe? Elkezdted feltérképezni azt, akit látsz benne?

 

❤️Tudod szeretni?

 

💛 Elfogadni az esendőségével, a hibáival, jó és rossz tulajdonságaival együtt?

 

❤️Szeretni feltétel nélkül azt akit a tükörben látsz?

 

💙 Nem tökéletes, ahogy senki más sem.

 

💜 És nem is lesz soha az, ahogy senki más sem.

 

💛 De ettől még méltó a szeretetre.

 

💙 Feltétel nélküli szeretetre.

 

❤️A tiédre ❤️

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

számba mered venni mennyit érsz?

💜 Mennyit érsz?

💙 „Mindenki annyit ér amennyije van”? Vagy azért több vagy a felhalmozott javaidnál?

💛 A pozíciód, a végzettséged… a társadalomban betöltött státuszod (is) számít? És ennyi?

❤️Vagy esetleg van még?

💙 A távoli, egzotikus utazásaid, az élményeid…?

💜 A gyerekeid – ők is elég jó diplomát / szakmát / munkát szereztek maguknak? Mitől elég jó az „elég jó”? Számodra?

❤️Esetleg beleszámíthatjuk a barátaidat? Azokat is számoljuk bele, akik csak a státuszod miatt vesznek körül? Vagy csak azokat vegyük számba, akik akkor is mellett állnának majd ha neked épp már semmid és senkid nem lenne?

💛 Vagy inkább használjuk visszatekintő látásmódot? Mit fognak mondani rólad ha már nem leszel?

❤️Mit hagysz örökül a világra?

💜 Vagyont? Nem lesz felette kontrollod már mire fogják használni.

💙 Vért verítéket és könnyeket? Elérted a kitűzött célod – na de milyen áron?

💛 Vagy azok közé tartozol akikről úgy fognak megemlékezni, hogy „mikor bánatos voltam felvidított, mikor elkeseredett reményt adott, mikor sírtam felitatta a könnyeimet”?

💜 Melyiket választod?

❤️Neked mi a válaszod?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

a gyereknevelés egyszerű mint az egyszeregy… vagy mégsem?

Nem tudom az olvasóim közül ki hogyan nevelkedett, nálunk az autokrata gyereknevelési stílus dominált.

A végtelen mennyiségű ”miért”re jellemzően a „csak”, illetve a „csak mert én azt mondtam” jött,  magyarázat nélkül. Nem, nem azt mondom, hogy mindig minden esetben meg kell értetni és elfogadtatni a gyerekkel a döntéseinket, mert nem lehet. Elfogadtatni sem mindig könnyű, de van amikor megértetni sem.

Szóval nálunk is elszokott nagyritkán jutni az eszmecsere a „csak”-ig. Nagyritkán.

Mert első-, másod-, és gyakran sokadik körben is törekszünk arra, hogy magyarázatot adjunk, hogy megértsék mi miért van, mit miért döntünk úgy ahogy. Aztán vannak helyzetek amikor belép a szülői tekintély (kortól és szituációtól függően), de

nem tekintélyuralmi rendszerben.

Hogy miért? Mert

a gyerek gyerek, de attól még nem hülye

mondogatta gyakran a tesóm és hát mit ne mondjak, a meglátása meglehetősen szembe állt azzal amit otthon gyereknevelés címén tapasztaltam. Ennek ellenére igaza volt. Jó iránytűnek bizonyult.

Mert azt tudtam, hogy bár látszólag könnyebb a feltétlen szülői tekintély kiaknázásával készült minionokat tutujgatni, azért

marhára ki lehet velük ám így szúrni hosszú távon.

Mert mindent, amit mi nem tanítunk meg nekik, amit nem építünk fel bennünk belül (önbecsülés, önbizalom, kitartás, szorgalom, következetesség, határok) felnőttként kell majd kínkeservesen kiépíteniük magukban, ha egyáltalán eljutnak odáig.

A világ nem feltétlenül egy barátságos közeg, csupa-csupa kedves támogató emberrel.

Minél felkészületlenebbül engedjük el őket, mert mi nem vagyunk hajlandóak önmagunkba nézni őszintén és elkezdeni kijavítani a bennünk lévő elrontott szülői programozást, annál sz@rabb lesz nekik.

Egy aránylag biztos belső alapokon nyugvó fiatal felnőttnek sem egyszerű, de egy tekintélyt feltétel- és gondolkodás nélkül tisztelő és annak engedelmeskedő, határokkal nem rendelkezőnek még sokkalta nehezebb lesz. És iszonyatosan sokat fog sérülni, miközben nem lesznek technikái hogyan gyógyuljon, hogy kérjen (merjen kérni) segítséget, hogy képes (lenne) felelősséget vállalni és dönteni, csak ugye nem hagyták. Mármint nem hagytuk, ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz. (akinek meg nem inge, ne vegye magára 😊 )

Najó, ha tekintélyuralommal ezek szerint nem működik, akkor essünk át a ló másik oldalára és engedjük szabadjára őket, nem? Hát… nem. Az nem gyereknevelés.

Határok nélkül lehet hogy megtanul dönteni (bár ha mindent szabad akkor hol itt a döntés) de mi lesz a felelősségvállalással? Azzal, hogy a döntéseknek és cselekedeteknek van következménye?

Hogy bár nem kell gondolkodás nélküli bábként bólogatni, de vannak helyzetek amikor a tekintély igenis számít és igenis engedelmeskednünk kell, akár tetszik akár nem?

Hozhatnám a rendőröket példaként, de maradjunk egy meglepőbbnél.

A repülőgépen a legmagasabb pozícióval és legnagyobb tekintéllyel rendelkező ember is köteles engedelmeskedni a stewardessnek. A legkisebbnek is. Különben repül a repülőről. Miért? Mert a repülőn a személyzet diktál. Ennyi.

A gyereknevelés térképrajzolása úgy tűnik ebből az irányból nem megy, fordítsuk meg.

Mi a célunk? Mit szeretnénk a mi gyerekeinknek? Milyenek legyenek a gyerekeink? És ahhoz igazítsuk a nevelésüket. A mi gyereknevelésünket.

És akkor most szépen álljunk fel és tegyük le a saját egónkat.

Rendben?

Ne azt nézzük, hogy nekünk mi lenne jó ha ők milyenek lennének (ó, hát minden nap felhív a drágám, ugyan már van három gyerek de hát nem tud a tanácsaim nélkül élni).

Vegyük le önzőség című gúnyánkat és azt gondoljuk végig, hogy nekik mi lenne jó ha milyenek lennének.

Na ugye milyen másképp néz ki a menyasszony / vőlegény?

Szóval Neked/Nektek mi a célotok, milyen legyen a gyermek?

Mertogy a gyerekneveléseteket ehhez kell igazítani.

Nem, nem arra gondolok, hogy olimpiai bajnok vagy nemzetközi cég elsőszámú vezetője.

Milyen olyan alapvető készségekkel rendelkezzen, hogy boldogulni tudjon az életben?

Ha megvan, akkor gondold/gondoljátok végig, milyen belső felépítés szükségeltetik benne ahhoz, hogy ezt el tudja érni.

Na és akkor most eljött az ideje annak, hogy azon elmélázz(atok) ezt hogy tudjátok neki megadni. Mert a belső huzalozásukat jórészt mi, szülők adjuk nekik. Azzal ahogyan neveljük őket, ahogy viszonyulunk hozzájuk és másokhoz, ahogy reagálunk rájuk. Ahogy szeretjük őket.

Aki még nem olvasta volna tőlem: nem érzésről beszélek.

a szeretet egy döntés és az azt alátámasztó tettek

Mi arra jutottunk, hogy számunkra egy gondolkodni, érvelni, dönteni és felelősséget vállalni képes fiatal felnőtt kinevelése a cél. Az egyik folyamatban a másik már aránylag kész 😊

Hogyan csináltuk?

Hát…

sok sok hibával, mellényúlással, rossz döntéssel, felelősségvállalással, bocsánatkéréssel, önreflexióval, és végtelen sok tanulással – elsősorban önmagunkról meg persze róluk is.

Nálunk a gyerekeink nem jóbarátok, hanem a gyerekeink, és mi sem a barátaik vagyunk hanem a szüleik.

Mert lehet poénkodni, hülyéskedni, de végső soron (gyerektől és kortól függően változóan hogy miben de) mi döntünk – elvégre mi vagyunk a szülők, nem? Vannak igények, eltérő vélemények, egyeztetések.

Persze időnként előkerül a hiszti is mint “meggyőzési technika” az eszköztárukból, csakhogy ez nálunk nem jön be. Mi is voltunk tinik, emlékszünk 😊.

És tudjuk, hogy ilyenkor a

belső frusztráció, tehetetlenség talál magának utat kifelé.

Fontos, hogy anya+apa nálunk egységfrontot alkot, tudatosan törekszünk arra, hogy lehetőleg ne tudjanak minket kijátszani egymás ellen.

Ez a fajta gyereknevelés időnként rengeteg egyeztetéssel jár. A nagyobbik pár éve már csak egyikünknek mond el bármit, mert evidensnek veszi, hogy a másik szülőnek elmondjuk, mivelhogy „egy csapat vagytok, nem?”.

A másik kulcs szerintem az, hogy

a határokat folyamatosan és tudatosan tágítottuk, gyerekre szabva

(mert nagyon nem egyformák), hogy mikor miben mennyit engedünk / hol húzzuk újra a határt / mikor melyiknek miben engedünk döntési szabadságot.

És ez nem csak olyankor történt mikor mi úgy gondoltuk, hanem akár gyerek kérése/felvetése/igénye alapján is – leültünk kettesben, átbeszéltük meddig vagyunk hajlandók elmenni és utána tartottuk magunkat a közös állásponthoz, és igyekeztünk magyarázatot is adni, hogy miért úgy döntöttünk ahogy.

Nem kertelek, marha macerás, időigényes, és érzelmileg is nagy kihívás (rengeteg mindennel szembesítettek a gyerekeim önmagam kapcsán), szóval folyamatos önismereti tanfolyamnak is elmegy így a gyereknevelés.

Arról nem beszélve, hogy meg kellett tanulnom milyen a jó konfliktuskezelés, kikukázva a gyerekkorban a szülőktől látott és tanult gyereknevelési reakció-mintákat.

Megéri? Szerintem/szerintünk meg. Megéri belefektetni az ilyen típusú gyereknevelésbe.

Mert a célunk az, hogy

“önnállóan életképes”, dönteni és felelősséget vállalni, nemet mondani képes gyerekek repüljenek ki itthonról.

Hiszen el fognak egyszer menni, mert ez a dolguk és reménykedünk hogy sikerült biztos alapokat adnunk ahhoz hogy az élet tengerében egyedül is boldoguljanak.

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

hogyan mondjunk nemet?

ha egy szóval kéne leírni hogy hogyan mondjunk nemet, akkor

ÉRZELEMMENTESEN

Najó, ugorjunk neki kicsit bővebben.

Sokszor előkerült már a határállítás és a nemet mondás témája, de az egyre inkább szinte folyamatos alkalmazkodást igénylő megállás nélkül változó világban ez lassan alapvető fontosságú készség lesz.

Megkérnek valamire amit nem akarsz / nincs kedved / hangulatod / időd / erőd megcsinálni.

Mondjuk anyós megint jönni akar látogatóba. Már a könyöködön jön ki hogy hetente egyszer/sokszor jön / szeretnél a pároddal egyedül lenni / bármi valós ok és szeretnéd ha nem jönne.  (Hogy ez mitől „megcsinálni”? Vendéget fogadsz, nem? Merthogy attól, hogy családtag még nem ott lakik: azaz vendég.)

Rutinos már, nem a párodat kérdezi (akitől nemet kapna) hanem téged.

 

Azért jobb, ha a figyelmünk nem siklik el két fontos pont fölött:

1. Szólt, hogy jönne. Nem beállít csak úgy „erre jártam”.

2. Pároddal egy csapatban fociztok: ő sincs oda az ötletért, azaz legalább vele nem kell (nem vele kell) a határállítást gyakorolni.

 

Mivel minden helyzet más és más, továbbá minden családban és kapcsolatban egyedi dinamikák működnek így a tervet egyrészt muszáj egyénre (ránk és a másik félre) továbbá aktuális helyzetre szabnunk. Másrészt mivel a másik reakcióit (és időnként a sajátjainkat se) nem tudjuk pontosan előrejelezni, a tervezés lényege szerintem valahol a legrosszabbra való felkészülés és szituációhoz történő instant alkalmazkodási képesség megalapozásának ötvözete.

Az sem hátrány, ha az első (néhány) esetben a tervezett konfrontáció (biza, nemet mondani konfrontáció) előtt egy megbízható személlyel átbeszéljük a lehetséges forgatókönyveket. Nem azért mert azok valamelyike fog bekövetkezni (jó eséllyel meglepetés lesz úgyis) hanem hogy mentálisan és érzelmileg fel tudjunk készülni sokféle válaszreakcióra, szóval bármi is jön legyen némi rutinunk fogadni azt.

 

Hogyan fogjunk hozzá?

0. Nyerjünk időt.

1. Döntsük el mit szeretnénk.

2. Készüljünk fel a lehetséges reakciók kezelésére.

3. Kommunikáljuk a döntésünket.

4. Kezeljük a reakciókat.

 

Bontsuk le:

0. Nyerjünk időt.

„Át kell gondolnom.” „Hadd beszéljem meg a párommal.” „Visszahívlak egy óra múlva.”
Ha írásban jön annál jobb, ott várhatunk a válasszal. Mondom VÁRHATUNK. Akkor válaszolunk mikor alkalmas lesz.

Tudatosítsuk magunkban és ha nem tetszik a másik félnek akkor benne is: NEM MONDTUNK NEMET. (még) Időt kértünk. Azt szabad.

1. Döntsük el mit szeretnénk.

Nemet mondani, tudom, de biztos? 100%?

Akkor is, ha égzengés és földindulás lesz? Meg örök harag? Meg „hálátlan dög”?

Na, és itt csúszunk át a következő pontba:

2. Készüljünk fel a lehetséges reakciók kezelésére.

Először is, adjuk meg az esélyt arra, hogy a látogatóba jönni kívánó vendég el tudja fogadni a nemet válaszul. Ekkor túl sok dolgunk nincs, csak az esetlegesen fel- feltörő bűntudatunkat kezelni. (Miért is gyötör mikor tényleg nem akartam, hogy jöjjön? Fogas kérdés, mi?)

Azért biztos ami biztos, vázoljunk fel 2-3-4 nagyon extrém szcenáriót. Nagyon extrémet.

Azt a „soha soha soha nem fog ilyet csinálni”. Az király, ha tényleg nem. De hasonlóan extrém még előfordulhat.

Legalább lesz szerszámoskészletünk, hogy hogyan reagáljuk le. Ha meg normálisan vagy nem túl extrémen reagál akkor meg legalább van néhány eszközünk bármilyen másik lehetséges jövőbeni konfrontációra – akárkivel.

Ja, és közben ráébredhettünk, hogy mégsem vagyunk annyira tehetetlenek, sőt… akár vannak kreatív ötleteink hogyan lehet kifogni a szelet egy viharos vitorlából 😊

3. Kommunikáljuk a döntésünket.

A legfontosabb kérdés: hogyan mondjunk nemet

Mivel alapvetően problémánk volt a nemet mondással, így feltételezhetjük, hogy a döntésünk kommunikációja érzelmileg megterhelő lesz. Nem véletlenül készültünk változatos válaszreakciókkal a mindenféle extrém reakciókra.

Talán a legfontosabb:
érzelemmentesen kommunikáljuk.

Miért?

Mert hiába a hideg fejjel (munka esetén akár szakmai alapokon) meghozott döntés,
ha a kommunikációnk érzelemmel teli akkor jó eséllyel érzelmi reakciónak fogják látni és akként is fogják kezelni.

Hölgy olvasóim, figyelem: hisztinek.

Akkor is ha tényleg nem hisztiből / érzelmi alapon döntöttünk, a legtöbb ember nem fog az érzelemdús kommunikációs stílus mögé látni (nézni?).

Hogyan?

Készüljünk fel (ugyebár nem véletlen nyertünk időt a nulladik pontban).
Teremtsünk amennyire lehet nyugodt fizikai környezetet, ha úgy érezzük, akkor a támogató ember legyen kéznél (fizikálisan vagy virtuális eléréssel).

Sokszor a tudat, hogy tudjuk nem vagyunk egyedül, segít higgadtnak maradni.

Lőjük be meddig érünk rá. Mondjuk „van 5 percem” időzítő beállít / segítő méri az időt és csápol ha lejárt. Miért? Mert így tudjuk hogy meddig kell kitartanunk higgadtan. Ha menni kell menni kell, ha le kell tennem akkor „le kell tennem” esetleg „majd folytatjuk máskor, szép estét”. ÉS LERAKJUK !
Fussunk még egyszer végig a fejünkben a „szerszámosládánkon” és tudatosítsuk magunkban: amíg normális stílusban és hangnemben kommunikálunk addig a reakcióját csak a mi határállításunk fogja okozni.

És az ő reakciója róla szól.

Majd vegyünk egy nagy levegőt és tárcsázzunk.

Mit?

Mit mondjunk?

Az igazat, csakis az igazat 😊
Nem feltétlenül ugye a teljes igazat, de amit mondunk az legyen igaz. „A héten nem alkalmas, jövőhéten talán, beszéljünk a hétvégén.”
Tényeket, tőmondatokban és kijelentő módban.
Bármilyen feltételes mód, amely a mi személyünkre irányuló közlésben merül fel, támadási (izé, belekapaszkodási felületet) adhat. Feltételes mód a másikra vonatkozó mondat(ok)ban viszont elkél „Esetleg jó lenne-e neked jövő hét kedd este?”

Hogyan mondjuk?

Kedvesen, nyugodtan, semmiképpen nem uralkodó / lekezelő hangnemben.
Rutinosabbak az empatikus, esetleg együttérző stílussal is megpróbálkozhatnak.

Adjunk esélyt arra, hogy a másik féllel szembeni konfrontációnk nyitánya lehet egy őszintébb, mélyebb kommunikáció kialakításának.
Gondoljuk át, hány ilyen esélyt kívánunk adni és/vagy mi az a reakció aminek felmerülése esetén erről leteszünk. Amennyiben szükséges, ezen feltételrendszert rendszeresen vizsgáljuk felül. Ez esetben némi magyarázattal szolgálhatunk („egész héten túlóráztam, fáradt vagyok”).

– Fontos! A magyarázatadás nem egyenlő a magyarázkodással.
Elmondhatjuk hogy miért döntöttünk így („fáradt vagyok”) de nem szabad elvárnunk hogy a másik elfogadja a magyarázatunkat. Miért? Mert akkor könnyen átcsúszhatunk magyarázkodásba és elkezdjük bizonygatni, hogy miért úgy döntöttünk ahogy, vagy inkább hogy miért is vagyunk fáradtak, miért túlóráztunk sokat, miért hagyjuk hogy a munkahelyen kihasználnak, miért nem tudunk nemet mondani bent…. Ja, hogy itthon is most tanuljuk hogyan mondjunk nemet? 😊

Szóval igyekezzünk annyira röviden és tényekre szorítkozva kommunikálni amennyire tudunk. Azért is, mert ha fáradtak vagyunk és ezért ne jöjjön akkor ugye telefonon miért is tudunk hulla fáradtan egy-másfél órát diskurálni? Na ugye.

4. Kezeljük a reakciókat

Amíg normális stílusban és hangnemben kommunikálunk addig a reakcióját csak a mi határállításunk fogja okozni. És az ő reakciója róla szól. 

Mantrázzuk: „az ő reakciója róla szól”

És maradjunk higgadtak. Az idő telik, és ugyebár nekünk csak 5 percünk van most beszélgetni…. UGYE?

a reakció függvényében…

– Tegyük fel, hogy a másik fél nyitott volt és elfogadta a válaszunkat.
Király! Túléltük! Ő is!

Jé, határt állítottunk és elfogadta 😊

és el lehet nyitni egy új kommunikációs fejezetet.


– És mi van ha kiakad / megsértődik?
Mi is járt a fejünkben mielőtt tárcsáztunk? „az ő reakciója róla szól”.

A megsértődés szerintem manipuláció.

Szóval ráharapunk a nyelvünkre, kipréselünk egy „szép estét” elköszönést és lerakjuk.
Miért?

Mert akkor és ott ebbe a vitába TILOS belemenni.

A megsértődés egy érzelmi reakció. Ráadásul egy elég erős darab.

Érzelmileg felfűtött állapotban érdemi megbeszélést lefolytatni lehetetlen.

Majd egyszer ha mindenki lehiggadt, talán…

Majd miután letettük (időben!)

forduljunk együttérzéssel saját magunk felé:

érezzük át a beszélgetés során visszafojtott érzelmeinket, sírjunk, nevessünk, kacagva üvöltsünk és bármi ahogy kijön

MEGCSINÁLTUK

Akkor is ha nem pont úgy ment mint terveztük / szerettük volna.

Hatalmas lépést tettünk 😊

Majd miután kiörömködtük és -káromkodtuk magunkat és lenyugodtunk, esetleg aludtunk is rá egyet gondoljuk és elemezzük végig hogy ment.
Mi ment jól, hol lehet még fejleszteni, hol vesztettük (majdnem) el a higgadtságunkat, mi nyomott meg és milyen gombot hogy az ott majdnem kicsúszott az irányítás (önmagunké!) a kezünk közül. Hogy sikerült megfogni magunkat. Hogyan tovább – miben tudunk fejlődni és mi kell hozzá. Hogyan mondjunk nemet.

És a vállveregetésről se feledkezzünk meg.

Akkor se, ha volt támogatásunk.

Attól még hogy valaki a pálya szélén veszettül szurkolt attól még
mi voltunk a pályán 😊

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

lift nincs! és felelősségvállalás?

Lift nincs! Felelősségvállalás van?

Az emberek egy jelentős része mindenféle “segítők”höz jár hogy eme “guruk” megmondják nekik hogyan döntsenek. Az hagyján, hogy jó eséllyel iszonyatos pénzeket hagynak ott, de mire is?

Meglehetősen gyakran kerülünk döntési helyzetbe az életben, persze nem mindegyik egyformán komplex vagy nehéz, de lehetnek jónéhányan, akik felettébb rendszeresen landolnak “iránymutatást” kérve (vagy inkább “mondd meg Te hogy én mit csináljak”?) az asztrológus / számmisztikus / jövendőmondó / a-lista-közel-végtelen szakiktól.

Félreértés ne essék, nem az bajom, hogy vannak akik hisznek ebben. Nem zavar, nem az én dolgom, mindenki abban hisz amiben akar, és mindenki hisz valamiben (akkor is ha nem tudja vagy nem ismeri be).

A gondom azzal van, hogy így felnőtt emberek önként és dalolva átavanzsálják önmagukat gyerekké, átadva a döntés jogát másnak a saját életük felett.

Gyerekek, és a felelősséget ki viseli?

Vagy így lehet másra mutogatni, hogy „de hát az tenyérjós azt mondta hogy…?”
Na de szívni ki fog vele?

Mi a francért féltek Ti dönteni? Összedől a ház ha egyszer rossz döntést hoztok?

Tudjátok én hány sz@r és nagyon sz@r döntést hoztam életem során? És még mennyit fogok 😊

És el tudjátok képzelni milyen jól fel tudtam őket használni arra, hogy megtudjak sokkal többet saját magamról? Persze miután kivakartam magam a trutyiból… de végiggondolni azt, hogy akkor ott miért pont úgy és pont azt döntöttem nagyon jól le tudta ám írni a beidegződéseimet, a hiedelmeimet. Rávilágított hol van még munka.

Egyébként is, a döntéseket a döntés meghozatalakor meglévő információk és „huzalozás” (gondolkodásmód, az „akkori én”) kontextusában érdemes szerintem csak vizsgálni. Utólag mindenki marha okos tud lenni ám 😊

Miért kellenek a rossz döntések? Mert azok STOP táblák – mutatják merre / hogyan nem jó. És ha kimásztunk utána a slamasztikából akkor az egy újabb bebetonozott lépcsőfokká válik.

Lift nincs! és felelősségvállalás?

A személyiségfejlődést, meg előtte és közben önmagunk megismerését nem lehet „gyorstalpalón” elsajátítani, és letölteni sem lehet, mint egy programot. Itt az út legalább olyan lényeges, mint a célvonal. Ami egyébként a „jó pap is holtig tanul” szellemében jócskán túl van a horizonton, szóval koncentráljuk csak a következő lépcsőfokra. Azt lépjük meg.

Nem azt mondom, hogy ne kérjünk tanácsot. Lehet, sőt kell. Csak aztán jól csócsáljuk meg.

És marhára válogassuk meg kitől kérünk és fogadunk el tanácsot.

Én a tanácsot adó fél motivációt és szándékait igyekszem feltérképezni.

Neki milyen haszna származik / származhat a tanácsadásból. És nyíltan bevallja-e vagy sem.

„Függővé” akar-e tenni engem? Vagy az a célja (és a cselekedetei is ebbe az irányba mutatnak) hogy az szeretné, hogy fejlődjek és önálló legyek. Törekszik-e arra, hogy ÉN hozzam meg a döntést. Ő csak a (vállaltan) saját és szubjektív nézőpontját osztja meg velem. Akár küzdve azzal, hogy a döntést az én kezembe tuszkolja akkor is ha nem akarom. Azaz a felelősségvállalásra kényszerít.

Persze itt beúszik a képbe a coaching, merthogy ugye a coach objektív, ítélkezésmentes, nem ad tanácsot és a saját válaszodat (döntésedet) csiklandozza ki belőled.

És sajnálattal azt kell mondjam, hogy ez még mind nem garancia arra, hogy az akit coachnak találunk magunknak esetleg nem akar „függővé” tenni. Nem, nem arról beszélek, hogy időről időre mikor valami nagy dráma van akkor ne fordulnánk hozzá egy kis grillezésre. Vagy esetleg kell valaki aki időnként számon kéri rajtunk a saját magunk által kiszabott célok teljesítését, mert van amikor ez tényleg kell. Hanem arról, amikor nem feltétlenül érdekelt abban, hogy mi közben önálllósodjunk. Nekem se jutott eszembe hogy ilyen létezhet, amíg a valóság arcul nem csapott 😥

Több coaching-business fejlesztő csoport tagja vagyok. Az egyikben egy beszélgetés során valami ilyesmi tanács hangzott el „a klienseket úgy kell megfogni, hogy hosszútávú rendszeres bevételt generáljanak, olyan sokáig amíg csak lehet”. Mit ne mondjak, sokkolva ültem a képernyő előtt. Köpni-nyelni nem tudtam.

Egy-egy döntési helyzet során nem csak a döntés meghozatala a lényeg, hanem az is, hogy hogyan juttatjuk el magunkat oda. Megtanulunk / kifejlesztünk új technikákat, felismerünk rossz beidegződéseket és nekilátunk azokat átírni, szóval döntéshozatali képességeinket is fejlesztjük.

Olyan segítőt/coachot válassz, akinek az a célja, hogy Te fejlődj és legfőképp önállósodj.

Mert akkor legközelebb a hasonló kaliberű döntésekkel már meg tudsz önmagad birkózni. Ezáltal magabiztosságot, önbizalmat és önbecsülést növelsz, meg persze a döntéshozatali rutinnak is jót tesz. 

Mert (felelősségvállalási) gyakorlat teszi a mestert 😊

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

home office-ban az este 6-os meeting simán belefér, nem? (hol a határ?)

… azaz hogyan kezeljük a mi munkaidőnket „rugalmasan” kezelő főnököt (aki nem tudja hol a határ)

Az elmúlt 2 évben láttam ezt-azt itt-ott home office témakörben. Lezárások itt is, ott is, főnökök itt is ott is… és álltam támogatóként emberek mellett itt is és ott is. Mivel a tehetetlenség érzéséből fakadó frusztráció leginkább rajtam landolt (elvégre ez (is) a dolgom) így akár nevezhetjük „első kézből szerzett”nek is a tapasztalataimat.

A jó hír, hogy van kiút.
A rossz, hogy a tükörrel kell kezdeni.

Példa viszont van nem is egy, hogy meg lehet csinálni.

Szóval hogyan is álljunk neki a magánéletünk és a munkánk szétválasztásának?

Ahogy látom

ez elsősorban mentális és érzelmi harc.

Nagyon nagy eséllyel először és elsősorban önmagaddal.

Elhinni és aztán gyakorlatba ültetni, hogy érsz annyit mint bárki más. Kell hogy önmagad legalább annyira fontos legyen számodra mint bárki más és EZ NEM ÖNZŐSÉG.

Belül kell kicsit megerősödni, mert az első „nem” után szinte törvényszerű a hurrikán megérkezése. A vihar formája és mibenléte viszont pont hogy a másik féltől függ elsősorban. Ezért végig kell gondolni eddig mit/hogy csinált, hogy fel lehessen készülni – legalábbis amennyire lehet. Mikor megvan néhány feltételezett reakció és az azok lekezelésére kialakított terv akkor lehet kézbe fogni a

STOP táblát

És kezdődhet a harc…

… mindenki mással aki az újonnan behúzott határaidat nem akarja tiszteletben tartani.

A “kedvenc” reakciók a hiszti, megsértődés, lekicsinylés, beszólás, esetleg némasággal való büntetés – csak mert a munkavállaló nemet mer mondani az

“életemet és véremet a főnök cégéért”

elvárt és gyakran kikényszerített hozzáállásra. Meg láttam példát érzelmi zsarolásra és magas szintű szofisztikált (nehezen észrevehető) manipulációra.

Hidd el, tudja a gyengéd. Nem véletlenül csinálod a késő esti meetingeket még mindig.

És most jönnek jól a „na most mit tudok csinálni” alternatívák amiket felépítettünk (én kérdeztem Te dolgoztál 😊 ).

Ugyan a tényleges reakció valószínűleg nem az lesz amiket végiggondoltunk, de már tudod, hogy vannak opcióid. Tudod, hogy képes vagy kicsit kijjebbről nézni a szituációt. Sőt azt is megtapasztaltad milyen kreatív vagy – hiszen összeraktál egy csomó válaszlehetőséget.

Számítasz arra, hogy érzelmileg megpróbálnak bevonni. Ha nem is veszed észre rögtön az elején, jó eséllyel fel fog tűnni valamikor közben és el tudod kezdeni érzelmileg elhatárolni magad a helyzettől.

Kiülni a nézőtérre a színpadról, ahova akaratod ellenére beráncigáltak szereplőnek.

Tudod, hogy az „igen” helyett időt kell nyerni ha a „nem” még nem megy. És ezzel nincs semmi baj❤️ Tuti vagy❤️ Tudod mekkora lépés? ❤️

 És tudod miért létfontosságú a határaid meghúzása és betartatása?

Mert a munkába is bele lehet halni. Szó szerint 🙁

16+ órás munkanapok, rendszertelen étkezés, elhízás, cukorbetegség, magasvérnyomás, szívproblémák…. székről ledőlés és ennyi…

Szerintem az a főnök aki nem figyel oda a dolgozók egészségére és nem ad nekik határokat (például este 5/6/7 után nincs e-mail, telefon, stb) az rövidlátó, szűklátókörű és önző.

Ha be sem akarja tartani a beosztottak saját (nem túlzó, de egészséges) határait az meg további kérdéseket vet fel. Mert melyik ér vajon többet – ha napi 8 órát dolgozik és még marad sok-sok évig vagy napi 16-20-at és fél év múlva lehet menni a temetésére. Na? Hogy áll a hosszú távú tervezés?

Meg persze jó kérdés, hogy a főnök a saját határaival hogy áll – hogy gondban, az elég valószínű, csak kérdés hogy melyik irányba… saját magának se tart és ezért nem tiszteli másokét (van remény), vagy csak simán másokét hagyja figyelmen kívül (elhúzódó harcra kell berendezkedni)

Ne add fel,

meg lehet csinálni a határállítást

kutya kemény belső munka tud lenni de hosszútávon megéri, már csak

a fizikai-, mentális- és érzelmi egészséged miatt is.

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

a tisztelet jár vagy ki kell érdemelni?

Juhujj… Darázsfészek 😊

„Tiszteld anyádat és apádat”

„A szüleid vagyunk, nekünk JÁR a tisztelet (és az engedelmesség)”

Na de mihez kezdjen szegény gyerek, mikor azt hallja, hogy a szülőjének JÁR a tisztelet, de nem lát a szülőtől mintát, hogy az mégis micsoda és hogyan kell csinálni?

Amikor csak hallja a gyerek, hogy mi az elvárás (gyakran a „szeretetért” cserébe) de a szüleit nem igazán látja csinálni úgy ahogy neki mondják és tőle elvárják.

Mikor „bort iszik és vizet prédikál”
– a szülő.

Régóta töprengtem már a kérdésen és nem állítom, hogy megtaláltam az igazi, végső választ (van egyáltalán olyan?) de gondoltam bedobom a témát, hátha együtt okosabbak leszünk.

Arra jutottam, hogy kétféle tisztelet van. Pontosabban egyféle tisztelet van, de két szempontból jár(hat) valakinek.

Tisztelet jár a pozíciónak amit valaki betölt.

Például gyerektől a szülőnek, beosztottól a főnöknek.

Nem az embernek szól, hanem a státusznak amit betölt.

Ha a főnököt lecserélik az új főnöknek is jár az ami neki, mint felettes vezetői pozícióban leledző személynek jár. Amiből ha kikerül akkor már nem jár neki.

Aztán van az a tisztelet ami járHAT.

Ez az amit valaki, bármiféle pozíciójától függetlenül, kiérdemel magának.

Hogyan? Azzal ahogyan másokkal bánik. Tisztelettel-e? Őszinte-e? Egyenes-e? Van-e integritása? Szavahihető-e? Megbízható-e? Ez nem jár. Ez ADHATÓ.

Szerintem a gond ott van, hogy vannak akik pozícióba kerülnek és úgy gondolják hogy ezzel meg- és elnyerik mások feltétlen tiszteletét. Mindkettőt.

Sőt, el is várják!

Pedig csak az a tisztelet jár nekik ami a pozíciónak szól.

A másikért, kérem alássan,

meg kell dolgozni!

És ezzel a mozdulattal bekúszik a képbe a gyerek/beosztott dilemmája.

Az a belső, feszítő érzés, hogy valami marhára nem okés de nem tudom megfogalmazni mi a gond. Csak érzem, hogy valami marhára nem kerek.

Az ellentmondás a duma és a tettek között.

Az ellentét a kifejezett elvárások és a bemutatott példa között.

És ez iszonyatosan ki tudja az ember billenteni az egyensúlyából. És persze jó eséllyel önmagában kezdi el keresni a hibát.

Pedig a hiba nem az ÖN készülékében van 😊

Rengeteg ilyen ellentmondásos helyzet van. Több mint sejtjük.

Mit lehet tenni?

Egyéne és helyzete válogatja.

Neki lehet például állni végiggondolni, hogy mik azok a területek amik a (főnöki/szülői) státuszhoz tartoznak, és mik azok amik nem.

Melyek azok a visszajelzések amik a „felettestől” (pozícó) jönnek és melyek azok amik a posztot betöltő személytől. Aztán lehet szelektálni. Ahogy a felettesi visszajelzésekről is meg lehet próbálni lehámozni az emberi részt, talán kevésbé fog fájni. Hogy is mondják? A stílus maga az ember?

Aztán arra is oda lehet figyelni, hogy magunkról mit mondunk el. És nagyon megszelektálni. Kötelező minimumra szorítkozni.

Gyerekként meg még nehezebb.

Mert ott a „főnökök” (szülők) és az ő „csatlósaik” (rokonok, barátok) mind-mind sulykolják szegény gyerekbe hogy mit is jelent a szülők tisztelete, milyen elvárások vannak amiknek meg kell felelni. Miközben ezek egy jó része simán lehet, hogy csúnyán visszaüthet a gyerekre.

Talán valahol ott lehet a kutya elásva, hogy tisztelettel és tisztességgel kell bánni a „felettünk lévőkkel” –

pont mint minden más emberrel.

De jól meg- és át kell gondolni járnak-e nekik bizonyos „privilégiumok” csak azért mert olyan pozíciót töltenek be amilyet.

Attól hogy szülő vagy főnök nincs joga kritizálni, lekezelni, lenézni, a határaimat tiszteletben NEM tartani.

A határaim az enyimek.

A másiknak – akármilyen pozícióban is legyen – kutya kötelessége betartani őket és ha nem tartja be akkor jogom van nekem betartatni vele.

Akkor is ha hisztizik és azt hiszi hogy „joga van”.

Mert nincs.

Egy gyereknek is joga van a saját határaihoz.

Akkor is ha a szülőnek ez marhára nem tetszik.

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

egoizmus-e ha nemet mondok?

egoizmustól az önfeláldozásig

A magyar lélekben meglátásom szerint a self-care (nem tudom magyarul milyen kifejezéssel lehetne jól megfogalmazni, mert az “öngondoskodás”hoz a pénzügyi vonal már odarögzült), lehet hogy tudat alatt vagy tudatosan, de végtelenül el van utasítva.
 
Míg a self-care lényege hogy saját magunk kell az első legyen a listán, mert ha nem törődünk magunkkal akkor idővel elfogyunk / megsavanyodunk / kiégünk és másoknak sem fogunk tudni azt nyújtani amit szeretnénk.

A self-care lényege hogy saját magunk kell az első legyen a listán.

És most az olvasók fele felszisszen: egoizmus!!!

Hát, nem!

Az egoizmus (teljes, végtelen, önző én-centrikusság) és az altruizmus (önmagunk teljes “feláldozása”/ feladása) ugyanannak a skálának a két vége.

Az egyensúly meg középen van!

És csendben hozzátenném hogy az nem “önfeláldozás” mikor nem tudunk nemet mondani.

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT