Home » Posts tagged 'tisztelet'

Tag Archives: tisztelet

a meghunyászkodás nem tisztelet

ahhoz, hogy őszintén tudjuk 🖤 nem meghunyászkodva 🖤 tiszteletet adni,  rengeteg belső munkán keresztül vezet el az út

💜 mert ehhez kell az, hogy

💟 tudjuk,

💟 érezzük,

💟 megéljük és

💟 kifejezzük, hogy

❤️a másik se nem több se nem kevesebb mint mi

🤍 ahogy mi sem vagyunk se nem több se nem kevesebb mint ő

💙 mindketten emberek vagyunk

💜 esendők és tökéletlenek

💛 akik egymást kiegészítve partnerekként tudják kihozni a legtöbbet egymásból

🖤 bár sajnos inkább csak tudnák…

💜 ritka, amikor nem a pozíció, a státusz, az „érdemesség” szelleme dominál, hanem

💟 az emberiesség,

💟 az empátia,

💟 az együttérzés

❤️mert mindketten tökéletesen tökéletlenek vagyunk

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

tisztelet és határok

💜 Tudjátok, hogy szeretem a „szitokszókat”.

Azokat, melyekre mostanában sokat köpdösnek.

💟 Mai vizsgálatunk alanya a tisztelet.

Valószínűleg vagyunk jó néhányan, akiknek gyerekkorunkból visszhangzik szüleink kántálása. 📢

‼️ „Tisztelned kell mert az anyád/apád vagyok!” ‼️

Ami kimaradt a szülői prédikációból az az, hogy saját magunkat is tisztelni kell. 💗

Legalábbis hasznos, ha nem akarjuk mások lábtörlőjeként végezni. 🖤

Jó, jó, de mit is takar a tisztelet? ❓

Nem sértő viselkedést, normális hangnemet és stílust. 💯

Na és ezen felül ⁉️

💟 A másik határainak elismerését. Nem átlépését és nem önző megkérdőjelezését.

✅ A határra általában tárgyiasult formában gondolunk először. Határkerítés, határsáv, zöldhatár – van még néhány generáció, akiknek ezek jelentőségteljes szavak. De ha jobban belegondolunk amikor átlépünk egy másik országba, akkor is átmegyünk egy fizikai határon. Még ha ez nem is látszik. Amint átlépjük a vonalat új szabályok, új törvények vonatkoznak ránk. De ezt a vonalat akár térképen akár a fűbe vagy homokba még mindig fel tudjuk rajzolni. Fizikai megtestesülése van.

✅ Mindez emberi kapcsolatokra lefordítva: Ne érintsd meg a másikat az engedélye nélkül. Ölelés, puszi – lehet, hogy nem vevő rá. Ha arról van szó alkalmazkodj a kultúrájához – üdvözlésként például köszöntsd meghajlással kézfogás helyett. Mert vannak helyek, ahol ez a szokás.

✅ Ugyanez vonatkozik a gyerekedre is. Ha nem akarja, hogy megöleld, ne erőltesd. És ha a nagyszülő akarja mindenáron a megölelni az unokáját akkor segíts a gyerekednek: állj mellé. Joga van nem akarni, jogában áll nemet mondani.

ℹ️De vannak ennél sokkal nehezebben megfogható határok is.

➡️Ne cikizd, ne cukkold például a súlyával a túlsúlyost.

➡️Szőke nős viccek egy szőke nőnek – vedd észre, hogy vevő-e rá. Van, aki tényleg igen, de sokan kényszeredetten „mennek az árral”.

➡️Figyelj és támogasd.

💔És mértékkel vedd igénybe a másik ember egyik talán legszűkösebb erőforrását:

az idejét.

💔Mert az véges. Nem tudjuk kinek mennyi adatott.

💜 Támogasd azzal, hogy nem késel.

💜 Hogy nem tartod fel a kelleténél tovább.

💜 Hogy nem vársz el tőle extra (munka)időt. Akkor sem, ha kifizeted.

💛 Hadd ő döntse el munka vagy szabadidő/család.

💛 Add meg neki a választás szabadságát.

💛 Ne legyen elvárás – se kimondott, se kimondatlan.

💙 Mutasd meg neki, hogy joga van az idejét beosztani.

💙 Például azzal, hogy te sem keresed őt a Te munkaidődön kívül. Mert ezzel Te mutatod meg azt, hogy tiszteled a Te saját idődet.

💙 Mutass Te példát!

❤️ Menni fog?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

útmutató gyakorló nagyszülőknek

Hahó, üdv néked nagyszülő!

Hogy ityeg a fityeg? Akarom mondani, milyen nagyszülőnek lenni? Fárasztó, kényelmes, elvarázsoló, terhes?

Tudom, tudom, egy csomó terhet leveszel a vállukról, főleg az iskolai szünetekben.

És lehet, hogy pont ezért vannak nehéz helyzetben.

Tegyük fel, hogy az unoka teljesen odáig van érted, imád nálad lenni (sajnos ez nem mindig van így). És a szülei? Félreértés ne essék, tényleg van, hogy jól működik a kapcsolat több generáció között. Őszintén jól. Ez a cikk nem nektek szól.

Csak ne feledjük el, hogy létezik az a „jól működő”, amelyben néhányan vagy akár mindenki úgy tesz mintha jól működne.

Csak a béke kedvéért.

És nincs kizárva, hogy végigmosolyogják az ünnepi családi ebédet nálad, aztán mikor hazaértek és letették a gyereket aludni, akkor jön a ventilálás. A gőz kiengedése. Mert sajnos ilyen is van.

És ez nem jó

  • se nekik,
  • se neked, sőt,
  • még az unokádnak sem.

Mert ha nem is érti, de valamennyit felfog a szülei frusztrációjából.

Persze, tudom, csak szólniuk kéne, és

veled mindent meg lehet beszélni, ugye?

Mikor is kaptál utoljára olyan jogos visszajelzést, amelyet – még ha fáj is – méltósággal és beismeréssel tudtál fogadni? Nem megsértődtél, hanem felismerted a folyamatos fejlődés lehetőségét, átgondoltad, és változtattál a hozáállásodon?

Be- és elismerted, hogy ugyan Te felneveltél x db gyermeket és kisujjadból kirázod a válaszokat a szivárvány minden szinében tündöklő helyzetekre, attól még lehet, hogy a Te gyereked és a párja a saját gyerekük kapcsán másképp gondolkodnak és más válaszokat adnak.

Nem úgy csinálják a dolgokat mint Te csináltad. Anno.

Vagy csinálnád most, ha a Te helyükben lennél. Elvégre az élettapasztalat is a Te oldaladon áll. És ezt nem is vitatom.

Azt viszont megkérdezném, hogy a gyereked oldalán ki áll.

Vagy inkább

a gyereked kinek az oldalán áll?

A párjának a párja és nevelik a gyereküket (az unokádat!) a saját belátásuk szerint, vagy még mindig elsősorban a Te gyereked és engedelmességgel tartozik néked, a szülőnek?

Najó, nem feltétlen engedelmességgel, de hát ugye Te, aki sokkal többet megéltél, már csak jobban tudod. Nem?

„Ó édesem, ez tudom milyen, én is átéltem”…

…na ez egyike azon mondatoknak amivel egy mozdulattal ki tudod húzni a talajt a gyermeked lába alól. Mondjuk kivéve, ha már keményen megdolgozott azért a leválásért, amit

Te marhára nem akartál engedni neki.

De most komolyan, direkt szúrsz ki vele vagy ennyire nem kezeled külön önálló egyéniségnek, csak a saját kiterjesztésednek?

Mit akarsz benne, általa megélni?

Nem magadnak szülted, hanem saját magának. Miért akarod mindenáron ketrecbe zárni? Gondolj csak a madarakra amik szabadon repkednek, élik az életüket, de időről időre visszatérnek a madáretetőhöz. Szabad akaratukból. Mert tudják, hogy élelemre lelnek. Gondoskodásra. Olyanra, ami nincs rájuk kényszerítve.

A kényszerítésről jut eszembe: napirend? Tudod, mikor jön az unoka, és otthon – a kora reggeli kelés miatt – kilenckor alvás van. Tudod, ez a napirendje. Ó persze, milyen kellemes is elkényeztetni, és hagyni, hogy tizenegyig kukorékoljon. Tisztában vagy vele, hogy a szülei – jelzem, az egyik a Te gyereked – vért izzadva szoktatják vissza? Hogy a kevés alvás miatt hullafáradtan és totál nyűgösen kell elvonszolniuk egy hisztis gyereket oviba/suliba? Jó ez nekik?

Hasznos ez így az unokádnak,akit mindennél és mindenkinél jobban szeretsz?

Mégis mennyiben válik javára?

Szóval kinél is landol az a felelősséglabda?

A másik ilyen kedvencem az esti fogmosás utáni kakaó. Vagy tej. Vagy tea. Tulajdonképpen édesmindegy, akár csokoládé vagy sütemény is lehet, de akár egy alma is. (Gyerekkoromban a szüleim váltig állították, hogy egy alma megevése kiváltja a fogmosást. Sajnos nekik hittem, nem a gyerekfogászoknak.)

Ki fog szenvedni hosszútávon?

A gyereked, a párja – tudod mennyire nem vicces gyereket fogorvos cipelni, főleg ha csiszolni, fúrni is kell? Sőt, a maradó fogakat is károsíthatja. És tudod ki fog még szívni miatta? A tüncibünci szivedcsücske unokád. Ugyanis az élethosszig tartó következményeket ő fogja viselni.

Tényleg ezt akarod?

Ennyire fontos, hogy a Te – a szülők kérésével akár köszönőviszonyban sem levő – szabályaid legyenek érvényben? Hogy neked legyen igazad?

Gondoltál arra, hogy ezzel esetleg a saját helyzetedet ásod mélyen alá? Fűrészeled magad alatt a fát?

Mert ha jól csinálják, összezárnak.

Igen, akár a hiperszuper nagymama/nagypapa ellenében is. A saját gyerekük érdekében. Hogy mire gondolok?

Nem volt még kétéves volt a nagyobbik mikor elvittük az újszülöttet megmutatni az egyik nagymamának. Készülve a babakocsis sétákra, már elkezdtük tanítani a biztonságos közlekedésre. Például arra, hogy ha van gyalogátkelő („zebra”) akkor mindig ott kelünk át az úton. És ugye ott is csak akkor, ha megadták az elsőbbséget nekünk. Pakoljuk be a kicsit a gyerekülésben az autóba, mikor figyelmesek leszünk arra, hogy a nagymama a kijelölt, felfestett és kivilágított gyalogátkelőtől 10 méterre nevetve fut át a nagyobbikkal az úton. Aztán vissza, ugyanott. Budapest, 2×1 sávos főútvonal. Csak a miheztartás végett.

Nagymama itt bukta el a felügyelet nélküli unokázás lehetőségét.

Nem ellene.

A saját gyerekünk érdekében.

És Te hogy állsz a szülei által felállított szabályokkal?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

útmutató leendő nagyszülőknek

Üdv mindenki – aki egyszer majd nagyszülő leszel. Vagy nem.

Tudom, tudom, sokatokban ott lüktet a vágy, hogy megint kezedben tarthass egy pirinyót, érezd a selymes bőrét. És a baba-illat… az feledhetetlen.

Arról nem beszélve, hogy ugye a nagyszülők jellemzően a könnyebbik végét kapják már – az álmatlan éjszakák, a végeláthatatlannak tűnő sírások, a rengeteg aggodalom mind-mind kimarad a nagyszülői szerepkörből. Vagy legalábbis aránylag rövid, belátható időszakokra korlátozódik.

A nagyszülőségben többek szerint az a legjobb, hogy

miénk az élvezet, de a gondok nélkül.

Mert az a szülőké. Lehet „csak élvezni” az unokával eltöltött időt, – a szülői szerephez képest – minimális felelősséggel. És persze

lehet kényeztetni ezerrel…

és gyakran ezzel a saját gyereke(i)d életét pokollá tenni. Csaxólok.

Szóval ama szóban forgó gyermek, az vajon elsősorban a gyereked gyereke vagy a te unokád? Na?

Végy egy nagy levegőt, csukd be a szemed – és képzeld el, hogy a fiad/lányod azt mondja neked: „Soha nem lesz gyerekem.” Na, most, hogy vagy? Milyen érzések kavarognak benned?

Csalódottság, düh? Harag? Esetleg úgy érzed elárult a saját gyereked? Meg merte tagadni a „létezésünk célja a gyermeknemzés” doktrínáját? „Hogy fogok így felvágni a barátaim/barátnőim között az unokámmal?” „Unoka nélkül nem család a család.” „Kit fogok így kényeztetni?” Milyen további hangzatos kesergéseket hagytam ki?

Mélylevegő, merülünk tovább.

Te miért vállaltad a te gyereked?

Hogy legyen kit dédelgetni? Valakire kiönteni a benned tomboló szeretetet? Valódi szeretetet vagy a megfojtós változatát? Azért született, hogy kapjál valakitől feltétel nélküli szeretetet? Aki mást nem tehet csak szeret téged, akárhogy is bánj vele, mert hát „egy anya szereti a gyerekét”?

Jól szereted? Jól szeretted? Mert ám tőled tanulja / tanulta, hogy mi a szeretet.

Mit adtál át neki?

Esetleg azért született, hogy legyen, aki gondoskodik majd rólad mikor öreg leszel? Elvárod tőle? Hiszen „egy gyereknek kötelessége gondoskodni a szüleiről”? Na, és a szülőknek gondoskodni, jól szeretni, és biztonságban felnevelni a gyerekeit nem kötelessége?

Kinek szülted? Kinek született? Neked, hogy neked legyen gyereked? Vagy a szüleidnek / párod szüleinek, hogy legyen unokájuk?

Milyen motivációk vezéreltek abban, hogy gyereket vállalj? És ha megvan az első válaszod, nézz mélyebbre. Aztán még mélyebbre. És légy őszinte. Legfőképp saját magadhoz.

Mert jó eséllyel sajnos van egy marha rossz hírem.

Nem a szüleiteknek született a gyereketek, sőt, nem is nektek. Hanem saját magának.

Ő nem pici te. Nem is pici párod. És nem is kettőtök pici egyvelege. Ő ő. Egyéniség. Egyedi és megismételhetetlen. És igen, az elején nagyon aztán viszont egyre kevésbé szorul rátok, ahogy nő és önállósodik.

Megtanul dönteni és felelősséget vállalni. Önálló, életképes felnőtté válik.

Aztán vagy alapít családot, vagy nem. Vagy lesz gyereke vagy nem. Vagy lesz unokád vagy nem.

Vagy leszel nagyszülő, vagy nem.

Az ő döntésük. Nem a Tied. Hagyd békén őket.

Nem tudod miért nem az a nem. Azért, mert soha nem. Vagy csak most (még) nem. Ha kifutnak, akkor a saját idejükből futnak ki, nem a tiédből.

Aztán még az is lehet, hogy szeretnének csak nem lehet. És hidd el, van amikor egyszerűbb kifelé a „nem akarunk”-kal magyarázatot adni (bár valójában senkinek nem tartoznak magyarázattal) mint ajtót nyitni a sok jószándékú – ám gyakran fájó – tanácsnak a véres valóság bevallásával.

Tudod mikor fogják elmondani, hogy mi a valódi helyzet? Amikor ők akarják. És tudod kinek? Akinek ők akarják elmondani. És lehet te leszel az utolsó, aki megtudja. Ha egyáltalán megtudod. Ő életük. Ő dolguk. Kegyetlenül nehéz helyzet lehet. Legalább ne nehezítsd meg még jobban nekik.

Nézz, mélyen, őszintén magadba: mi lenne ha azt mondaná „soha nem lesz gyerekem”? Hogy reagálnál? És milyen lenne az a reakció, ami felelős felnőttként kezeli a gyerekedet? Amelyik hagyja dönteni és nem kényszeríti rá az akaratát? Na, és milyen lépések vezetnek el téged odáig?

És egy jól működő családban szerintem természetes, hogy a gyerekek – lehetőségeikhez mértengondoskodnak az idős szüleikről.

Akik nem várják el ezt tőlük.

Mert nem ezért születtek.

Szóval, hogy is van azzal a még meg nem született unokával?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

home office-ban az este 6-os meeting simán belefér, nem? (hol a határ?)

… azaz hogyan kezeljük a mi munkaidőnket „rugalmasan” kezelő főnököt (aki nem tudja hol a határ)

Az elmúlt 2 évben láttam ezt-azt itt-ott home office témakörben. Lezárások itt is, ott is, főnökök itt is ott is… és álltam támogatóként emberek mellett itt is és ott is. Mivel a tehetetlenség érzéséből fakadó frusztráció leginkább rajtam landolt (elvégre ez (is) a dolgom) így akár nevezhetjük „első kézből szerzett”nek is a tapasztalataimat.

A jó hír, hogy van kiút.
A rossz, hogy a tükörrel kell kezdeni.

Példa viszont van nem is egy, hogy meg lehet csinálni.

Szóval hogyan is álljunk neki a magánéletünk és a munkánk szétválasztásának?

Ahogy látom

ez elsősorban mentális és érzelmi harc.

Nagyon nagy eséllyel először és elsősorban önmagaddal.

Elhinni és aztán gyakorlatba ültetni, hogy érsz annyit mint bárki más. Kell hogy önmagad legalább annyira fontos legyen számodra mint bárki más és EZ NEM ÖNZŐSÉG.

Belül kell kicsit megerősödni, mert az első „nem” után szinte törvényszerű a hurrikán megérkezése. A vihar formája és mibenléte viszont pont hogy a másik féltől függ elsősorban. Ezért végig kell gondolni eddig mit/hogy csinált, hogy fel lehessen készülni – legalábbis amennyire lehet. Mikor megvan néhány feltételezett reakció és az azok lekezelésére kialakított terv akkor lehet kézbe fogni a

STOP táblát

És kezdődhet a harc…

… mindenki mással aki az újonnan behúzott határaidat nem akarja tiszteletben tartani.

A „kedvenc” reakciók a hiszti, megsértődés, lekicsinylés, beszólás, esetleg némasággal való büntetés – csak mert a munkavállaló nemet mer mondani az

„életemet és véremet a főnök cégéért”

elvárt és gyakran kikényszerített hozzáállásra. Meg láttam példát érzelmi zsarolásra és magas szintű szofisztikált (nehezen észrevehető) manipulációra.

Hidd el, tudja a gyengéd. Nem véletlenül csinálod a késő esti meetingeket még mindig.

És most jönnek jól a „na most mit tudok csinálni” alternatívák amiket felépítettünk (én kérdeztem Te dolgoztál 😊 ).

Ugyan a tényleges reakció valószínűleg nem az lesz amiket végiggondoltunk, de már tudod, hogy vannak opcióid. Tudod, hogy képes vagy kicsit kijjebbről nézni a szituációt. Sőt azt is megtapasztaltad milyen kreatív vagy – hiszen összeraktál egy csomó válaszlehetőséget.

Számítasz arra, hogy érzelmileg megpróbálnak bevonni. Ha nem is veszed észre rögtön az elején, jó eséllyel fel fog tűnni valamikor közben és el tudod kezdeni érzelmileg elhatárolni magad a helyzettől.

Kiülni a nézőtérre a színpadról, ahova akaratod ellenére beráncigáltak szereplőnek.

Tudod, hogy az „igen” helyett időt kell nyerni ha a „nem” még nem megy. És ezzel nincs semmi baj❤️ Tuti vagy❤️ Tudod mekkora lépés? ❤️

 És tudod miért létfontosságú a határaid meghúzása és betartatása?

Mert a munkába is bele lehet halni. Szó szerint 🙁

16+ órás munkanapok, rendszertelen étkezés, elhízás, cukorbetegség, magasvérnyomás, szívproblémák…. székről ledőlés és ennyi…

Szerintem az a főnök aki nem figyel oda a dolgozók egészségére és nem ad nekik határokat (például este 5/6/7 után nincs e-mail, telefon, stb) az rövidlátó, szűklátókörű és önző.

Ha be sem akarja tartani a beosztottak saját (nem túlzó, de egészséges) határait az meg további kérdéseket vet fel. Mert melyik ér vajon többet – ha napi 8 órát dolgozik és még marad sok-sok évig vagy napi 16-20-at és fél év múlva lehet menni a temetésére. Na? Hogy áll a hosszú távú tervezés?

Meg persze jó kérdés, hogy a főnök a saját határaival hogy áll – hogy gondban, az elég valószínű, csak kérdés hogy melyik irányba… saját magának se tart és ezért nem tiszteli másokét (van remény), vagy csak simán másokét hagyja figyelmen kívül (elhúzódó harcra kell berendezkedni)

Ne add fel,

meg lehet csinálni a határállítást

kutya kemény belső munka tud lenni de hosszútávon megéri, már csak

a fizikai-, mentális- és érzelmi egészséged miatt is.

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

a tisztelet jár vagy ki kell érdemelni?

Juhujj… Darázsfészek 😊

„Tiszteld anyádat és apádat”

„A szüleid vagyunk, nekünk JÁR a tisztelet (és az engedelmesség)”

Na de mihez kezdjen szegény gyerek, mikor azt hallja, hogy a szülőjének JÁR a tisztelet, de nem lát a szülőtől mintát, hogy az mégis micsoda és hogyan kell csinálni?

Amikor csak hallja a gyerek, hogy mi az elvárás (gyakran a „szeretetért” cserébe) de a szüleit nem igazán látja csinálni úgy ahogy neki mondják és tőle elvárják.

Mikor „bort iszik és vizet prédikál”
– a szülő.

Régóta töprengtem már a kérdésen és nem állítom, hogy megtaláltam az igazi, végső választ (van egyáltalán olyan?) de gondoltam bedobom a témát, hátha együtt okosabbak leszünk.

Arra jutottam, hogy kétféle tisztelet van. Pontosabban egyféle tisztelet van, de két szempontból jár(hat) valakinek.

Tisztelet jár a pozíciónak amit valaki betölt.

Például gyerektől a szülőnek, beosztottól a főnöknek.

Nem az embernek szól, hanem a státusznak amit betölt.

Ha a főnököt lecserélik az új főnöknek is jár az ami neki, mint felettes vezetői pozícióban leledző személynek jár. Amiből ha kikerül akkor már nem jár neki.

Aztán van az a tisztelet ami járHAT.

Ez az amit valaki, bármiféle pozíciójától függetlenül, kiérdemel magának.

Hogyan? Azzal ahogyan másokkal bánik. Tisztelettel-e? Őszinte-e? Egyenes-e? Van-e integritása? Szavahihető-e? Megbízható-e? Ez nem jár. Ez ADHATÓ.

Szerintem a gond ott van, hogy vannak akik pozícióba kerülnek és úgy gondolják hogy ezzel meg- és elnyerik mások feltétlen tiszteletét. Mindkettőt.

Sőt, el is várják!

Pedig csak az a tisztelet jár nekik ami a pozíciónak szól.

A másikért, kérem alássan,

meg kell dolgozni!

És ezzel a mozdulattal bekúszik a képbe a gyerek/beosztott dilemmája.

Az a belső, feszítő érzés, hogy valami marhára nem okés de nem tudom megfogalmazni mi a gond. Csak érzem, hogy valami marhára nem kerek.

Az ellentmondás a duma és a tettek között.

Az ellentét a kifejezett elvárások és a bemutatott példa között.

És ez iszonyatosan ki tudja az ember billenteni az egyensúlyából. És persze jó eséllyel önmagában kezdi el keresni a hibát.

Pedig a hiba nem az ÖN készülékében van 😊

Rengeteg ilyen ellentmondásos helyzet van. Több mint sejtjük.

Mit lehet tenni?

Egyéne és helyzete válogatja.

Neki lehet például állni végiggondolni, hogy mik azok a területek amik a (főnöki/szülői) státuszhoz tartoznak, és mik azok amik nem.

Melyek azok a visszajelzések amik a „felettestől” (pozícó) jönnek és melyek azok amik a posztot betöltő személytől. Aztán lehet szelektálni. Ahogy a felettesi visszajelzésekről is meg lehet próbálni lehámozni az emberi részt, talán kevésbé fog fájni. Hogy is mondják? A stílus maga az ember?

Aztán arra is oda lehet figyelni, hogy magunkról mit mondunk el. És nagyon megszelektálni. Kötelező minimumra szorítkozni.

Gyerekként meg még nehezebb.

Mert ott a „főnökök” (szülők) és az ő „csatlósaik” (rokonok, barátok) mind-mind sulykolják szegény gyerekbe hogy mit is jelent a szülők tisztelete, milyen elvárások vannak amiknek meg kell felelni. Miközben ezek egy jó része simán lehet, hogy csúnyán visszaüthet a gyerekre.

Talán valahol ott lehet a kutya elásva, hogy tisztelettel és tisztességgel kell bánni a „felettünk lévőkkel” –

pont mint minden más emberrel.

De jól meg- és át kell gondolni járnak-e nekik bizonyos „privilégiumok” csak azért mert olyan pozíciót töltenek be amilyet.

Attól hogy szülő vagy főnök nincs joga kritizálni, lekezelni, lenézni, a határaimat tiszteletben NEM tartani.

A határaim az enyimek.

A másiknak – akármilyen pozícióban is legyen – kutya kötelessége betartani őket és ha nem tartja be akkor jogom van nekem betartatni vele.

Akkor is ha hisztizik és azt hiszi hogy „joga van”.

Mert nincs.

Egy gyereknek is joga van a saját határaihoz.

Akkor is ha a szülőnek ez marhára nem tetszik.

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

Családi kapcsolatok – veszedelmes viszonyok?

A családon belüli kapcsolatok gyakran darázsfészekként működnek.

Főleg, ha már vannak gyerekek és bejön a nevelés / szülőség kérdésköre is.

Pedig első ránézésre egyszerű a dolog: mellérendelt viszony a két szülő között (mint egyenrangú “munkatársak”), valamint a szülők terelgetik a gyermekeket (hasonló egy “nagyon jó főnök – beosztott” kapcsolathoz).

De hát ugye az idő telik (a karaván meg halad), a gyerekek – akármit is teszünk – nőnek, és mindkét fent vázolt kapcsolatnak alkalmazkodnia kell a változásokhoz. Jaja, igen, változniuk kell. Nem lehet őket bebetonozni 😢

Először is, mi (is) változunk. Legalábbis egy icipicit. Irinyó-pirinyót. Ami azzal jár, hogy a párunknak is alkalmazkodnia kell, még ha csak irinyó-pirinyót is. Közben ne feledjük, hogy ő is változik. Igen, lehet, hogy csak irinyó-pirinyót ő is, de ahhoz meg nekünk kell alkalmazkodunk, nemdebár? Na és ehhez adjuk hozzá hogy szülői csapatunk is egyre, hogy is mondjam, mondjuk “vadabb” és váratlanabb kihívásokkal találja magát szembe. Főleg, mikor jönnek azok a bizonyos tinédzser évek. Ami azt jelenti, hogy azokat a problémamegoldási technikáinkat amelyek eddig még működtek időnként akár sutba is vághatjuk, annyit érnek. Azaz újakra van szükségünk.

Másodszor, ahogy a csemeték cseperednek, egyre több és több döntési lehetőséget igyekszünk nekik biztosítani, hogy így sajátítsák el a döntéshozatal és a hozzá kapcsolódó felelősségvállalás képességét.

Ne feledjük, eljön majd az a nap, amikor elmennek, hogy a saját életüket éljék, sőt, akár még saját családjuk is lesz. Nem dekkolhatunk folyamatosan mellettük, és hozhatjuk meg a döntéseket helyettük ahogy tettük mikor még totyogó korban voltak. Sőt, ezt még meg se kéne próbálnunk. A legtöbb amit tehetünk értük, hogy igyekszünk terelgetni őket. Hogy felelősségteljes felnőttekké váljanak. Aztán meg elengedjük őket. Bár mindörökre a szívünkben maradnak, az otthonunkban csak átutazó vendégek. Akkor is, ha az átutazási időszak akár két-három évtizedre is nyúlhat 😊

Harmadrészt, a saját szüleinkkel lévő kapcsolatunk is változik. Legalábbis kéne. Jó lenne. Merthogy, először is ugye elköltöztünk otthonról, tőlük. Akár hagyták hogy elmenjünk akár kapaszkodnak még mindig belénk, meg kell találnunk a SAJÁT HELYÜNKET.

Aztán mikor lesz egy párunk (megj: a sorrend tetszőleges), na az is bekavarhat a szüleinkkel való kapcsolatunkba. Elvégre bekerül valaki az életünkbe, akire hallgatunk. Hallgatni merészelünk! Vannak szülők, akik nem bírják elviselni, ha elvesztik a kontrolt a gyermekük élete felett. Vagy ha csak a kontrolvesztés lehetőségének árnyéka is vetődik rájuk, már bekapcsolnak a védelmi szirénák.

És aztán amikor megszületnek a mi gyerekeink… jajj, és belőlük meg nagyszülő lesz! Na az Pandora szelencéjének különkiadása is lehet akár. Hogyan neveljük őket (ahogy ők minket, vagy szabad úgy ahogy mi szeretnénk, bár sokszor előjön a „ne magyarázd, tudom hogy kell, én is felneveltelek téged”), a határok kérdése (a gyermek elsősorban a MI gyerekünk, és mellesleg az ő unokájuk), meg egy halom (najó, tonnányi) egyéb, teljesen váratlan konfrontációt okozó dolog.

Sajnos nem minden nagyszülő angyal, simán előfordulhat, hogy továbbra is ők akarják élni a MI családunk életét, meg a mienkét, meg a párunkét, meg a gyerekeinkét… Nem olyan egyszerű ám meghúzni azt a határt, aztán meg be is tartani velük, hogy ez az én családom / mi családunk, mi hozzuk a döntéseket és nem ők, és kéretik betartani a határainkat. Sok-sok manipuláció, érzelmi zsarolás akadhat abban a nagyszülői tarsolyban. A megsértődés is egy ilyen 😊 kéretik nem megzabálni, ártalmas 😊 Tessék arra gondolni, hogy ha megsértődöm, az az én problémám , és ha ezt sikerül következetesen betartanom, akkor ugye el lehet addig jutni idővel, hogy ha a másik megsértődik, akkor az na kinek a problémája? Na ugye, elvégre nekem meg jogom van ahhoz a NEMhez, nemdebár? Merthogy az az én határom. Meg az ÉN családomé. És persze ez a határhúzás, főleg égiháborút játszó nagyszülők esetén, ismét egy nagy teher a két fős szülői csapaton. Tapasztalatom szerint akkor van esély jól kijönni belőle, sőt akár hosszútávon túlélni együtt, ha a kétfős csapat kapcsolata jó és összezárnak.

Hogy megy a csapatmunka?

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

a barátság vajon mi? és baj-e ha néha fáj?

Na mi, na mi? Na bökd ki a tutit!

 Kezdjük az elején valahol.

Réges régen egy messzi-messzi galaxisban … 🚀

Ja nem is, igazából az óperenciás tengeren is túl … 🚢

 A barátság alapja a tisztelet.

A kölcsönös tisztelet.

“Tiszteljük egymás csutkáit” mondta Mazsola. Vagy Tádé. De nem is az a lényeg ki mondta, hanem hogy mit jelent.

Nem, nem azt jelenti, hogy nem ordíthatom le a haját ha nagy hülyeséget akar csinálni.

Azt se jelenti, hogy mindig egyet kell értenem vele.

Meg azt se jelenti, hogy nem mondhatok neki nemet.

Azt jelenti, hogy őszinte vagyok.

Marha őszintén ordítom le a haját .

Meg merem neki mondani, ha nem értek vele egyet.

Anélkül, hogy egymás haját tépnénk. Vagy én az övét.

És elfogadom ha ő nemet mond nekem.

És én se érzek lelkiismeretfurdalást ha nemet mondok neki.

A barátság önzetlen.

A másik javát keresem, de nem feledve a határaimat.

Meg tiszteletben tartva az övéit.

És határsértés esetén (mert lesz ilyen, rengeteg) nem atomháború indul hanem béketárgyalás.

Egyenlő felek között. Közös nevezőt keresve.

A barátság az amikor megteszem érte azt az extra lépést.

Ha sz@rban van, akkor többet is.

És közben tudom, hogy ő is pont ugyanígy ugyanezt megtenné vagy akár már meg is tette értem.

Nem saját maga miatt (lásd önfényezés) hanem miattam.

Mert én fontos vagyok neki.

Ő meg fontos nekem.

A barátság az amikor bevállalom a kényelmetlenséget, a kellemetlenséget, azt, hogy egy adott helyzetből én hozom el a kevesebbet vagy netalán vesztek de NEKI jobb lesz.

Aztán lesz olyan mikor nekem lesz jobb, ŐMIATTA.

Ja, és mindezt manipuláció mentesen.

Na kérem, ez a kihívás!

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT