Home » magyar cikk » veszteségből lehetőségbe – avagy (gyász esetén is) van kiút a családi mintákból

Life Coach Andrea NZ

Amennyiben nem tudsz lelkiismeret-furdalásmentesen nemet mondani, az igened sem valódi szabadságban fogant.

veszteségből lehetőségbe – avagy (gyász esetén is) van kiút a családi mintákból

Unalomig ismételt téma, hogy a coaching akkor hasznos, mikor vagy a külső körülmények hatására változnunk kell, vagy ha mi szeretnénk változni.

Azaz, a coaching a változásról szól.

És ebbe beleértendő az is, hogy képesek vagyunk rá.

Nem mondom, hogy könnyű, néha kínkeserves kitartó munka ez, de hosszútávon értékes gyümölcsöt termő. Rövidtávú kín hosszú-távú pozitívumért cserébe.

Jól hangzik?

Na de hogy kerül a cipő az asztalra – azaz hogy kerül elő a gyász témája egy coachingról szóló cikkben?

Elöljáróban,

nem csak valakinek a halála miatt gyászolhatunk.

Minden veszteség jár(hat) gyászfolyamattal.

Legyen az szakítás, munkahely elvesztése, vagy akár költözés egy ismeretlen városba – mind-mind együtt jár azzal, hogy

a régi elmúlt (legalábbis jórészt) és újjá lett minden.

Azaz szokni kell. Alkalmazkodni. Változni.

A merevségünkből leadni.

Magunk mögött hagytunk valamit, ami idővel csak emlék lesz.

És ha vissza is látogatunk, főleg külföldről – ez is unalomig hangoztatott –, akkor ugyanúgy kulturális sokkban lesz részünk, csak gyakran váratlanul ér bennünket. Mert a „megszokott” már nem az, ami itt volt réges-régen. Hozzuk magunkkal az „új megszokottat”, tudat alatt, és érezzük, hogy nem passzolunk már ide be. És elgyászoljuk kicsit a(z itteni) múltat – ismételten.

Az, hogy hogyan gyászolunk, nagyrészt attól függ, hogy

hogyan van a tudatalattink huzalozva.

Az meg legfőképpen attól, hogy mit hoztunk otthonról, esetleg némi külső behatással megfűszerezve.

Az egyik jó hír, ha számunkra nem megfelelő az, ahogy belénk van ivódva a dolog, akkor ezen tudunk változtatni. Persze csak ha rájövünk, hogy az alaphuzalozás korrigálásra szorul 😀

A másik jó hír pedig az, hogy a kívülről jövő hatások is tudnak jó irányba munkálkodni a tudatalattinkban, és végső soron akár megkérdőjelezni a családi mintákat, új alapokat fektetvén le.

Ezekre szintén tudunk építeni, ha úgy döntünk, hogy másképp szeretnénk, mint otthon láttuk. Mint mondottam volt korábban, ez (rengeteg) idő… és fájdalom, de működik.

Megéri-e? Azt mindenkinek magának kell eldöntenie.

És az út nem feltétlenül fáklyásmenet. Senkinek sem.

Akkor sem, ha marad a megrögzült módszereknél.

És akármennyire látod, hogy mennyivel jobb lenne neki másképp csinálni, mert így farkába harapó kígyóként körbe-körbe jár csak, nem tudod a döntést meghozni helyette.

A tudatos újrahuzalozás csak akkor működik,

ha belülről jön a változás igénye.

Mert a kimászás (a gyászból is) iszonyatosan fáj. Egyszerre egy lépcsőfok, és azok meg szépen lassan jönnek egymás után. De neki kell minden egyes lépésnél eldönteni, hogy vállalja-e az ezzel az eggyel járó küzdelmet. Aztán jön a következő és megint döntési helyzet. Meg az azt követő.

Döntések hosszú sorozata, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy – akár mint egy első diplomás a családban 😉 – utat törjünk, megmutatván: lehet ezt így is.

Lehet másképp (is).

Ne várjuk el, hogy a többiek is kövessék a példánkat, hiszen nem hozhatjuk meg a döntéseiket helyettük. Viszont megmutathatjuk, hogy míg ugyan fájdalmas a szerettünk elvesztése, de lehetséges boldogságot találni utána is. Sőt, közben is… Mikor egy anya egyszerre siratja az eltemetett kisbabáját és közben örömkönnyeket hullat az újszülöttje felett. Mikor nem feledve, de előre tekintve menetelünk tovább,

megtalálva az újrakezdés lehetőségét a veszteségben is.

Mindenkinek vannak vagy lesznek (előbb vagy utóbb) olyan szerettei, akiket nem tud már többet megölelni.

A tudatalattiban futó megküzdési mechanizmus, csakúgy, mint az út, amit e közben bejárunk,

egyedi és egyénre szabott, de nem megváltoztathatatlan.

Amint ráébredünk, hogy az utunk lehetne jobb/rövidebb/más, kezünkben a döntés lehetősége.

A szerettünk halála adott. Hogy hogyan éljük ezt meg – az viszont rajtunk áll.

Vannak dolgok, amin változtatni nem tudunk. De a rájuk adott reakcióinkon igen. És ez megváltoztatja a (vég)eredményt.

Kell hozzá elkötelezettség? Kell biza! Bátorság? Még mennyi! Fájni fog?

A kilépés a komfortzónánkból mindig fáj.

Sőt, járhat sok-sok konfrontációval is, elsősorban azokkal, akiktől az eredeti mintáinkat tanultuk.

Megéri? Ez a Te döntésed.

És segítségként vannak coachok, terapeuták, könyvek, barátok, ismerősök és ismeretlenek… Hidd el, milliónyian átéltek már hasonlót, mint Te. Kicsit mást, kicsit másképp, de

nem egyedül mászod azt a hegyet.

Persze, mindenki máshonnan indult és más felszereléssel, és ezért szükségszerűen más útvonalterve is van – pont ezért ne akard másét használni, csinálj sajátot! És közben légy rugalmas, ha el kell térni tőle.

Amíg a hegycsúcs a cél addig jó vagy.

Ha útközben összeakadsz másokkal cseréljetek tapasztalatot, osszátok meg erőforrásaitokat, segítsétek ki egymást (de nem ráerőltetve másra a saját megoldásotokat) – és mikor a kereszteződésnél egyikőtök jobbra a másikatok meg balra megy, akkor emlékezzetek meg arról, hogy ugyan a cél közös – az útvonal egyéni. És vágjatok neki a következő szakasznak – külön-külön.

Bevállalod a hegyet?

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook


Leave a comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.