Home » Posts tagged 'érzelmi bántalmazás'
Tag Archives: érzelmi bántalmazás
létezhetnek bántalmazó nők?
Nem kisebbítve a nők által férfiaktól elszenvedett erőszakot,
akadnak bántalmazó nők
és általuk bántalmazott férfiak is.
A felállás hasonló, bár a nők részéről a manipuláció, a verbális abúzus, és az érzelmi bántalmazás tűnik jóval hangsúlyosabbnak ahogy én látom és tapasztaltam.
Ráadásul egy férfi szerintem jóval kisebb eséllyel mer megnyílni bárkinek és segítséget kérni.
Meg ne feledjük, hogy egy nőről/anyáról elhinni hogy bántalmazó jóval nehezebb, talán mert valahol tudatalatt neki tulajdonítódik az „elsődleges védelmező” szerepe?
Akármilyen a felállás is, egy bántalmazottnak már csak azzal is rengeteget tudunk segíteni, ha
kételkedés és ítélkezés nélkül meghallgatjuk.
Dönteni csak ő tud.
A bántalmazás verbális és érzelmi is lehet, nem csak fizikai.
És míg egy pofon fizikailag érezhető,
az érzelmi bántalmazást leginkább hosszú időn keresztül lassan csöpögtetett méreghez hasonlítanám.
Észrevenni is rengeteg idő de utána elismerni is, hiszen nincs fizikai nyom vagy fizikai kontaktus.
De ettől még ugyanúgy pusztít.
Csak láthatatlanul, belülről rombolva a másikat.
Egy nőről kevésbé gondolnánk hogy bántalmazna bárkit, hiszen pl “gyengébbik nem” de talán pont ezért hunyunk gyakran szemet felette?
És nem csak a férfiak szenvednek egy-egy ilyen nőtől hanem – ha vannak – a gyerekek is.
Élethosszig is eltarthat a gyógyulás egy ilyen anya által okozott pusztítás után, ha egyáltalán eljut az ember odáig hogy be merje vállalni a szembenézést a gyerekkora valóságával.
Elismerésem mindenkinek aki beleállt, hogy megtörje a családi mintát.
Itt a kezem, megfogod?
Magyar nyelvű cikkek ITT
az érzelmi bántalmazás (is) hatással van a fizikai egészségünkre
Az érzelmi bántalmazás hatással lehet a fizikai egészségünkre?
„Van némi probléma, amiről beszélnünk kell.” és azt hittem ott esek össze. El nem tudtam képzelni, mit rontottam el.
Gyermekkori mintázatok törtek elő a tudatalattimból.
Egy mérgező embert magunk mögött hagyni, hacsak nem vagyunk vasbeton-stabilak belül, marha nehéz. És akkor sem feltétlen fáklyásmenet. Csakhogy vannak olyan helyzetek, mikor otthagyni és kizárni őket az életünkből teljességgel lehetetlen. Például, mikor az a bántalmazó, mérgező egyén a szülőnk. Mi meg még csak cseperedünk.
Gyerekként ehhez hozzájárul az az extra nehezítő tényező, hogy nem vesszük észre, nem értjük, egyszerűen nem áll össze a kép. Ezen felül, az hogy hogyan kezeljük az ilyen embereket ha ebbe nőttünk bele, nagyban függ(het) attól, hogy milyen példát láttunk magunk előtt. Mások hogy kezelték azt a mérgező egyént. Legalábbis én erre jutottam.
Én nem voltam szerencsés. Az én „példaképem”, akitől elles(het)tem hogyan kell az érzelmi bántalmazást lekezelni, teljesen behódoló volt. Így azt tanultam meg, hogy a bántalmazónak mindig igaza van, meg kell adni magam, be kell hódolni, ez a helyes válasz. Mindeközben belül meg éreztem, hogy ez így marhára nem okés. Éreztem hogy valami iszonyatosan nem kerek, de nem értettem. És ezzel az ellentmondással – hogy merem mindkét szülőmet megkérdőjelezni – végképp nem tudtam mit kezdeni. Ahogy a bántalmazással sem.
A testem őszinte volt. Most már értem. A reggelenkénti rendszeres gyomorfájás és hányinger. Az alkalmatlanság érzése, hogy bármit is csinálok soha nem lehet elég jó. Soha nem lehetek elég jó se nekik, se másnak. A hányinger még mindig beköszön mikor érzelmileg hasonló szituációkban találom magamat.
A testem őszinte volt. Az agyam racionalizált „ők a szüleim szóval nekik biztos, hogy mindig igazuk kell hogy legyen”. Aztán voltak akik azt mondták, hogy „ők már csak ilyenek” és hogy „így mutatják ki a szeretetüket”. Meg persze alig volt bárki, aki elhitte, hogy valójában hogyan viselkedik zárt ajtók mögött. Egyszerűen felfoghatatlan volt azok számára, akik felé mindig a szép, csodálatos arcát mutatta, hogy az csak álarc. És mikor lekerül akkor előtör a valóság: a düh, a hiszti, a lekicsinylés, és a szándékosan sértő megjegyzések.
A testem őszinte volt. Háromszor vették ki majdnem a vakbelemet. Minden tünetet produkáltam, de tökéletes volt a vérképem. Köszönet és hála az összes orvosnak aki nem végezte el a műtétet.
De még mindig magamban kerestem a hibát: „Biztos túlérzékeny vagyok, nem tudom kezelni a stresszt”, magamat okoltam. Lévén mást nem lehetett.
Pedig nem az én hibám volt. Most már tudom.
A bántalmazás soha nem elfogadható.
A testem őszinte volt. És még mindig az. A hosszú gyógyulási folyamat után most már jellemzően le tudom kezelni a stresszes helyzeteket anélkül, hogy túlélő módba kapcsolnék. Általában.
Múlt csütörtökön azt mondták nekem: „Van némi probléma, amiről beszélnünk kell.” Azt hittem ott esek össze, majd jött a végtelen megaláztatás érzése, és persze egyből elkezdtem kérdőre vonni önmagamat és kérdezgetni, hogy mit szúrtam el. A gyerekkori ösztöneim átvették az irányítást. Ami azt mutatta, hogy nem voltam érzelmileg annyira jól mint gondoltam.
Főleg, hogy viccelt. Mint annyiszor már korábban. Mégis betojtam aznap.
A testem őszinte volt múlt csütörtökön.
Hallgass a testedre!
Az érzelmi bántalmazás (is) hatással van a fizikai egészségünkre.
Itt a kezem, megfogod?
Magyar nyelvű cikkek ITT