Hogyan kezeljük a hisztit?
Életkornak megfelelően.
És lehetőleg nem belevonódva.
Miért? Egyrészt mert nem rólunk szól, hanem róluk. Másrészt meg ha mi higgadtak tudunk maradni nekik is jobb lesz meg nekünk is. Sőt, azzal hogy MI higgadtak maradunk NEKIK könnyítjük meg az utat ahhoz, hogy ők SAJÁT MAGUKAT lenyugtassák. És így szépen lassan, lépésről lépésre megtanulják a saját érzéseiket kezelni.
Persze mindig lehetnek kivételek, mikor kell babusgatás (főleg kisebb korban). Azonban ha egy felnőtt nő csinálja rendszeresen és babusgatás nélkül nem hagyja abba akkor azért az már elgondolkodtató. Ugyanis a könnyekkel nagyon jól lehet manipulálni.
Hogyan NE kezeljük a hisztit?
Nem a felsőbbrendűségünk kifejezésével. Az csak olaj a tűzre.
Nem, nem megyünk utánuk ha berohannak a szobába és bevágják maguk mögött az ajtót. Az benzin a tűzhányóra. Főleg, ha közben folytatjuk a letorkolló kiosztásukat.
Nem lenézve, mert attól hogy szerintünk marhaság az amin kiakadtak attól nekik még kicseszettül fáj.
Nem lekezelve és lekicsinyelve a helyzetüket. Nekik itt és most FÁJ.
Nem elbagatellizálva, más – akár saját – példákat felhozva, őket marhára nem érdekli. Nekik ITT és MOST fáj.
Mindvégig észben tartva, hogy értük tesszük.
Ja, és hogy persze hiszti ide vagy oda, a döntésünk (ha az volt a kiváltó ok) az a szülői döntésünk marad. De tudunk együtt érezni velük, hogy az mennyire fáj(hat) nekik.
Hogyan kezeljük akkor a hisztit?
Higgadtnak maradni a kulcs. Na jó, de ez mit jelent és hogyan kell csinálni?
Először is előhúzni a remélhetőleg már legalább begyakorlás alatt lévő mentális védőernyőnket: nem rólunk szól. Nem rólunk szól. Valahol még azt is megkockáztatom, hogy nem nekünk szól, hanem a világnak öntik ki frusztrációjukat.
Másodszor meg a higgadtság azt jelenti, hogy NEM SZÓLUNK BE! Akkor se ha igazunk van! Hanem leharapjuk a nyelvünket és megtartjuk magunknak a mondanivalónkat. Hiába repül a magas labda lecsapni TILOS. Úgyis tudják, hogy mit csinálnak, most komolyan, direkt tegyük sz@rabbá a helyzetüket, hogy hogy érzik magukat?
Harmadszor meg továbbra is távol tartva magunkat érzelmileg és rojtosra harapdálva a nyelvünkkel EGYÜTTÉRZÜNK velük. Nem arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem arról hogy ŐK HOGYAN ÉRZIK MAGUKAT. És valószínűleg elég csehül, különben nem lenne a hiszti.
Negyedszer meg nem, nem mondjuk meg nekik hogy ŐK hogy érzik magukat. Csak csendesen, nyugodtan, higgadtan és együtt érezve ott vagyunk mellettük. Vagyunk. Pont. CSAK VAGYUNK. Mint fix pont a káoszban.
Ötödször pedig meg sem fordul a fejünkben, hogy megpróbáljuk lerövidíteni az időt és „kirángatni őket”. Csak hallgatunk. Vagyunk. A figyelmüket meg lehet próbálni eltéríteni de ne a gyorsan túl-levés irányába, hanem az elfogadáséba.
Merthogy a hiszti rúgkapálózás valami ellen amit nem akarnak elfogadni.
Szerintem akkor reagálunk jól, ha el tudjuk ismerni (és ezt akár szavak nélkül kommunikálni), hogy értjük és megértük őket. Hogy mi is tiltakoznánk az ő helyükben. És hogy ezzel így nincs semmi gond. És akkor van esélyük megtalálni a kulcsot saját magukhoz, hogy ők hogy tudják lenyugtatni saját magukat.
Miért így kezeljük a hisztit?
Egy lassan tinédzser+ és egy kezdő tini mellett arra jutottam, hogy a kulcs az hogy hagyjuk hogy lenyugodjanak.
Saját maguktól.
Különben nem tanulják meg önmagukat, az érzéseiket szabályozni. Az önfegyelmet. Hogy van amikor az érzések irányításra szorulnak.
Van némi különbség a két-három éves totyogó (bolt közepén visítva fetrengő), a tinédzser (három óra hullámzó zokogás és „utállak” a kanapén ülve) és a felnőtt között.
És a nem megfelelő életkorúként történő kezelés a rossz beidegződést tudja erősíteni, meggátolva vagy hátráltatva a szükséges személyiségfejlődést.
Szóval hogyan is kezeljük a hisztit?
Ügyesen. Türelemmel. Szeretettel. Határokkal. Önismerettel.
Itt a kezem, megfogod?