Home » magyar cikk (Page 4)

Category Archives: magyar cikk

elemi ösztön – azaz a tudatalatti mintázatok jelentősége

Téged mennyire vezérelnek még mindig az elemi ösztönök?

Mikor gondolkodtál el utoljára azon, hogy a reakcióidat mennyiben és mennyire befolyásolja, hogy mit „hoztál otthonról”?

Nem azokra a helyzetekre gondolok, amikor van időd és lehetőséged nyelni kettőt mielőtt reagálsz, hanem mikor elemi erővel tör ki. A zsigereidből. Mikor rád néz a másik és mielőtt még kinyitná a száját vagy akár levegőt venne, belőled már ömlik. Reagálsz arra, amiről valójában még fogalmad sincs, hogy micsoda. Mert nem hagytál a neki időt. Nem adtál a másiknak lehetőséget arra, hogy elmondja.

Mert Te aztán tudod, hogy Ő mit akar mondani. Jobban, mint Ő maga.

Tehát reagálsz, anélkül, hogy tudnád mire. Azaz a másikat átlököd reakció szerepkörbe, mert te átvetted az akciót. Az övét. Elvégre ő szeretett volna valamit mondani, csak nem hagytad, következésképp fogja magát és … ha mázlid van elsétál és kapsz egy lehetőséget lehiggadni, ellenkező esetben marad és belőle is kitör. És akkor megkezdődik a két tűzhányó versengése.

Akkor sincs szerencséd, ha azért sétál el, mert ő ezt tanulta otthon: azt, hogy „béke mindenáron”. Mert akkor benne is csak gyűlik és gyűlik és egyszer irtózatosat fog robbanni. És akkor ott kő kövön nem marad.

Mázlid akkor van, ha azért hagy ott, mert tudja, hogy ez most itt esélytelen, de nyitva hagyja az ajtót – hogy majd beszéljetek róla. Később. Majd akkor, amikor visszavedlettél gondolkodó lénnyé.

Akármelyik is történjék, őszintén, ebben így ki nyer?

Lehet, hogy neked úgy tűnik, hogy Te, elvégre tiéd az utolsó szó – csak marhára nem veszed észre, hogy végül ketten isszátok meg a levét, jó eséllyel nagyrészt Te. Mert neked lesz rosszabb. Mert szépen lassan felépül benned a felsőbbrendűségi érzés, hiszen neked van mindig igazad – hiszen ha a másik szó nélkül elsétál az ezt jelenti, nemdebár?

Hát nem. Ő elsétál, hiszen ilyenkor legtöbbször nincs értelme beleállni a konfliktusba. Mert egy (érzelmekkel) túlfűtött kazánra nem nagyon lehet már pakolni, az már önmagában is robbanásveszélyes. Mint kémiaórán a túltelített sóoldat… melegen felvesz jó sok sót, lassan hűtve megtartja, de abban a pillanatban, hogy belekerül még egy kicsi, az összes felesleg kicsapódik. Kikristályosodik. Ahogy az összes sérelem és sértés is mikor már sok. Mikor már túlfeszítetted azt a bizonyos húrt, de nagyon.

Megéri? Ha úgy gondolod igen, akkor itt a vége, ne olvass tovább. 😀

Ha nem, akkor viszont magától jön a kérdés, hogy akkor miért?

Miért csinálod így? Miért így csinálod?

Miért tör ki belőled az elemi ösztön?

Miért nem tudod meghallgatni, miért reagálsz úgy és akkor? Fordítsuk meg: miért ne tudnád meghallgatni? Miért ne tudnál másképp és máskor reagálni?

Tudsz, csak nem hiszed el. Mert ezt láttad, ebbe nőttél bele, veled is így csinálták vagy annyi bántás és fájdalom ért életed során, hogy védekezési mechanizmusod része lett az előzetes (le)támadás. Úgy érzed, hogy nem önmagad lennél ha nem így tennél. Biztos?

Egy ilyen konfliktusban ki a főnök Te vagy az érzelmeid?

A zsigereid vagy az eszed?

A tudatalattid vagy a tudatod?

Nyelj kettőt, számolj lassan háromig és bökd ki magadnak a választ.

Naszóval, akármennyire is lehetetlennek tűnik, de van kiút. Hosszú út vezetett idáig, ne várd, hogy most viszont csettintésre megváltozzon minden. Kemény munka vár rád – elvégre a tudatalattidat kell újraprogramoznod. Hogy ne akkor és ne úgy reagáljon.

Előre szólok: fájni fog!

Elvégre azzal kezdődik, hogy beismered hogy gáz van, nem vagy tökéletes. Sőt… csúnyán el tudod szúrni a dolgokat. Belenézel a tükörbe és rájössz, hogy nem igazán tetszik amit látsz. Gratulálunk, a nulladik lépést sikerrel vetted!

Most gondolj bele a hosszútávú következményekbe – mi lesz ha így folytatod. Kiket fogsz jó eséllyel elveszíteni? Milyen lesz 10-20-30 év múlva ha így marad. És Te milyen leszel?

Savanyú uborka barátok nélkül? Gyönyörű szép, de halálosan mérgező virág?

Lesznek olyanok, akik nem érdekből vannak veled és a rosszban is kitartanak melletted? És nekik mennyi szenvedést fogsz még okozni a jövőben ha így folytatod?

Ha eléggé fájdalmas amit látsz, az jó, mert még egy fél lépéssel előrébb vagy. Már csak a másik fél lépés kell hozzá – változni. Változtatni azon, hogy reagálsz.

Változtatni magadon.

Jaja, bizony…  megszabadulni azoktól az elemi ösztöneidtől.

Garantálhatom, nem lesz kellemes, egy cseppet sem. Sőt, néha olyan lesz hogy hármat előre kettőt hátra. De az az egy lépés akkor is ott lesz. Mert vagy jól csináltad és abból tanulhatsz, vagy rosszul és akkor meg abból. Csak tanulj. Akarj tanulni. Tűzz ki egy célt – kezd egy kicsivel. És csináld. Hidd el, jobb lesz. És hidd el, megéri. Nem elsősorban miattuk, hanem magad miatt: neked lesz jobb. Ráébredsz majd, hogy tudsz uralkodni magadon (legtöbbször). Nem csak egy ösztönlény vagy hanem gondolkodó ember, aki a másikat is figyelembe képes venni, nem csak önnönmagáról szól az élete. Nehéz lesz. Rohadtul. Döntsd el megéri-e. És ha igen, vágj bele. És ne szégyellj segítséget kérni.

Egyedül csinálva nem lesz objektív visszacsatolás. Nem lesz ki megkérdezze, hogy sikerült-e amit terveztél. Nem lesz aki együtt örüljön veled, hogy ugyan belecsúsztál megint a lefelé menő spirálba, de sikerült a legvégső robbanás – a másik sírva elrohan – előtt megállni és inkább kisétálni a konfliktusból.

Megállítani azt az elemi ösztönt.

Kilökni magad az örvényből ami egyre csak lefelé szív.

Mert most már tudod és érted, hogy az elsétálás nem jelent megadást.

Azt jelenti, hogy a másik nincs érdemi megbeszélésre alkalmas állapotban így felesleges erőltetni.

Érzelmek ellen az érvek hatástalanok, egy ilyen meccsnek már a kezdetén megvannak a vesztesei.

És eljön majd az idő, mikor már bele sem csúszol az örvénybe, hanem még előtte elsétálsz. Mint azok, akik ugyanezt tették, mikor Te voltál a fortyogó vulkán és ezt a saját győzelmednek érezted. Az volt?

Szóval akkor ki is tud kezdeni valamit azzal az vulkánnal? Akarom mondani elemi ösztönnel?

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

szakmai titkok, azaz miért nehéz coachnak lenni?

Vigyázat, szakmai titkok következnek 😀

… azért, mert a klienseink (coacheek) problémáit rájuk KELL hagynunk.

Mert mikor kilépünk az ajtón a beszélgetés után az

ő problémáikat otthagyjuk. Nekik.

Najó, de mi van akkor ha mi maradunk és ők mennek el? 😀

Hát hagyjuk őket elvinni a saját problémáikat.

Persze minden coach más: más személyiség, mást hozott és mást épített; és mivel mindenki egy élethosszig tartó változás útján menetel, minden egyes coaching ülés más (legalább) egy picit.

Ami szerintem közös a coachokban, hogy segíteni szeretnénk

nektek,

a coachee-knak, hogy

  • lássátok felülről, hogy mégis már megint miben botlottatok (akadtatok) el, hogy
  • az elágazásnál állva fel tudjátok mérni, hogy merre akartok továbbhaladni, hogy
  • kicsit hátrahúzva titeket a fától, meglássátok az erdőt.

És hogy döntéseket hozzatok.

Ti.

Nem mi.

Nem árulok egy nagy titkokat:

Tanácsra ne várjatok, az nem coaching 😀. Mint ahogy a véleményünkre se.

Képesek vagytok felmérni a helyzeteteket, utánajárni dolgoknak ha arra van szükség, és dönteni

így lesz a Tiétek a döntés.

Meg a felelősség is.

És igen, (sajnos) van amikor sejtjük, hogy valószínűleg mi lesz a döntésetek végeredménye. Emberből vagyunk – míly meglepő – mi is 😀, de mindent megteszünk azért, hogy ne látszódjon rajtunk semmi – a profibbak csírájában elfojtják a felmerülő gondolatot. Titokban tartják.

És néha iszonyú nehéz ám, hogy nem szólhatunk.

Ti döntésetek, ti felelősségetek…

és ott leszünk, ha fel kell (megint) állnotok.

És majd kérdezünk sokat, hogy legközelebb hogy fogjátok másképp csinálni, hogy

szárnyalás legyen

– mint mikor a madárfiókák kirepülnek a fészekből.

Szóval

muszáj leraknunk a Ti terheiteket,

mert belerokkannánk.

Úgy tűnik, hogy érzéketlenek lennénk?

Ezzel se árulok egy nagy titkokat:

Húznunk kell egy vonalat.

Muszáj.

Ahogy Ti is (remélhetőleg) csak a saját nehézségeiteket cipelitek, nekünk is megvannak a magunk kihívásai. Anya, apa, gyerekek, szülők, akármi.

De ezeket mi meg kint hagyjuk, az ajtón kívül, mert különben nem tudnánk

Rátok fókuszálni.

Tudnotok kell, akármi is történjék a mi életünkben,

mikor mi ketten (Te + én)

ott ülünk/állunk/sétálunk akkor az akkor és ott

csak Rólatok szól.

És ezért van az, hogy néha muszáj eltolnunk a találkozást, mert néha nekünk is beesnek olyan dolgok, amik miatt nem tudnánk a figyelmünket 100%-ban Rátok fordítani.

És igen, bár „hivatalosan” nem cipeljük a hátizsákjaitokat, azért minket is megérintetek.

Ezért is van szükségünk arra, hogy időnként kibeszéljük magunkból ezeket a dolgokat, hogy tanácsot kérjük vagy coacholjanak minket –

Miattatok, Értetek.

Beszélgetünk (szigorúan beazonosíthatatlanul) Rólatok supervisorral, mentor coach-al – valakivel, akivel a szakma szigorú etikai szabályai alapján meg tudjuk osztani azt, amin mi megyünk keresztül, hogy le tudjuk tenni a zsákunkat.

Hogy segíthessünk Nektek letenni a Tiéteket.

A coaching ülések minket is érintenek és megérintenek.

Miközben

Ti ráébredtek dolgokra

mi is tanulunk – Rólatok, saját magunkról, emberi reakciókról és érzelmekről.

És látszólag „könnyű nekünk”, de a másik oldalon ott vannak azok a coaching ülések mikor éjjel 11-ig nem tudunk elaludni, mert például sikerült olyat kérdezni, amire az első válasz 3 perc néma csönd volt. És ugyan tudjuk, hogy ezek mind

előre visznek Benneteket,

attól még nem hagy érintetlenül minket sem.

Na ilyeneket kell – sok-sok gyakorlással és segítséggel – megtanulnunk letenni.

Mégis miért csináljuk?

Mert jó Benneteket repülni látni. ❤️

Felemelő

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

tündöklés az önzetlenség fényében – lelkiismeret-furdalásmentesen?

Elöljáróban:

Segíteni jó, hasznos és szükséges. Csak legyünk őszinték legalább saját magunkkal szemben a valódi motivációinkról.

Csapjunk a lecsóba, azaz keltsünk egy kis lelkiismeret-furdalást 😊

Valljuk be, legtöbbünk szereti magát fényezni.

Vagy ne valljuk be 😊, de attól még valahol ott nagyon mélyen ott él bennünk a vágy, hogy elismerést kapjunk.

Elismerés pedig sajnos leginkább akkor kapható ha bizonyítjuk, hogy megérdemeljük.

Sőt, gyakran a szeretet is.

 Az egyik ilyen „címke” amivel ki lehet érdemelni mások elismerését az az

önzetlenség.

Jujj, hát milyen szuper vagyok, hogy önzetlenül segítek itt meg ott meg amott és cserébe jujj de cukik hogy ennyire szeretnek és fontos vagyok nekik és ilyen sok likeot kapok Facen és ennyire „zabálnak” engem…

Önzetlenül vagy „önzetlenül”?

Mese nincs, meg kell állnunk és megvizsgálnunk a saját indítékainkat.

Akkor is csinálnám-e

  • ha nem kapok likeokat.
  • ha nem mutatnák ki, hogy fontos vagyok.
  • ha SEMMILYEN elismerést nem kapnék cserébe.
Csinálnám?

Valójában miért csinálom? 

Miattuk vagy magam miatt?

Azzal semmi gond nincs, ha „organikusan”, magától jön a pozitív visszajelzés.

Azért – a célból – csinálni viszont, hogy a saját egomat tudjam fényezni az önzetlenség-e?

A célból csinálni, hogy a

bennem tátongó űrt

elfogadjanak és szeressenek – ezzel próbáljam betömködni, az önzetlenség-e?

Nincs gond azzal ha magam miatt csinálom.

Az se baj, ha ezzel olyan elfogadást és szeretetet kapok amit esetleg máshol nem.

Ez így win-win. Amíg legalább önmagamnak nem hazudok a valódi indítékaimról.

Tesztként pedig pedig átgondolhatjuk – őszintén -, hogy

  • ha úgy döntök, hogy NEM segítek, van-e lelkiismeret-furdalásom miatta;
  • ha van, akkor milyen külső behatás miatt érzem úgy, hogy muszáj csinálnom;
  • ha nincs külső behatás, akkor mi a belső kényszerítő erő arra, hogy csináljam;
  • miközben ott lent mélyen tudom, hogy valójában nem akarom / nem miattuk akarom csinálni. Hanem önmagam miatt.
  • Ha önmagam miatt, akkor mi a célom vele: mit pótolok, mit kergetek vele? És némi időt lehet is allokálni az ezzel való mély szembenézésre.

Ha nincs lelkiismert-furdalásom amiatt, hogy nem vállalom (tovább) akkor valóban szabad, befolyásoltságmentes az IGENem is – ha végül úgy döntök 🙂

A két véglet között széles a paletta.

Hol állunk rajta?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

ha megsértődöm, az az én problémám (fájdalmas olvasás lesz)

Előre szólok, fájdalmas lesz, nekem is az volt!

Továbbá időbe telik „átprogramozódni”, viszont mérhetetlen könnyebbséggel jár.

Elolvasás után gondolkodj rajta, ízlelgesd… nincs mit szépíteni rajta, tényleg iszonyatosan fájdalmas.

Mit jelent az, ha valaki megsért?

Kb. azt, hogy valami olyat tett vagy mondott, ami nekem nem tetszik vagy rosszul esik.

Elemezzünk!

Először vizsgáljuk meg azt, hogy

érint-e minket hiszen „akinek nem inge nem veszi magára”.

Ha nem a mi ingünk, rázzuk le, ha akarjuk, akkor biztos ami biztos, mormoljunk el egy „megbocsátok”-ot és sétáljunk tovább.

Felvettük? Használjuk a „megbocsátok” szakkifejezést, elvégre

az üzenetért nem az üzenethozót kéne hibáztatni, ugye?

Aztán vizsgálódjunk tovább.

A mi ingünk?

Biztos?

Nem lehet, hogy felvettük mikor valójában nem kellett volna?

Ha ez a helyzet, akkor nézzük meg, hogy miért vettük fel, holott nem kellett volna.

Az üzenethozó a hibás? Na?

Szóval nézzük meg miért érintett meg minket az, aminek nem kellett volna, és dolgozzunk magunkon.

Felvettük és illik ránk?
Jujj, ez fáj!

De hol? És miért?

Milyen kényes pontokat érintett meg az üzenet amit kaptunk?

Mit tudunk ezekkel tenni? Hogyan tudjuk a fájó üzenetet pozitívan kiaknázni : továbbfejlődni ezeken a területeken?

Fáj, fáj, tudom, hogy fáj, de végső soron, hosszútávon megérte, hogy ráirányítódott a figyelmünk, nemde bár?

Hiszen mi leszünk jobbak általa, ha megoldjuk ezeket.

Összegezzünk!

Fájni fog 😊 de jelentősen megkönnyítheti az életünket.

 Megsértődtem? Megbocsátok, és uppsz, hol van a gond VELEM?

 Miért vettem fel vagy milyen területeken kell dolgoznom magamon?

=>ha megsértődök akkor az az én problémám!

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

légy végtelenül önző! és bocsáss meg másoknak (azaz elmélkedjünk a megbocsátásról)

Elöljáróban:

  • a megbocsátás nem jelenti az egészséges határok eltörlését
  • a megbocsátás egy folyamat, ami azzal kezdődik, hogy elismerjük, hogy fájt amit tettek velünk
  • a megbocsátás nem „általános, egyszerre és mindenkorra”, ha újabb fájó pontokra lelünk, akkor a megbocsátás folyamatának ismételt helye van az újonnan felismert dolgok vonatkozásában

Az emberek nagy részének a fejében – beleértve saját magamat is – a megbocsátásról egy olyan kép dereng valószínűleg, mely szerint

1) valaki megbánt

2) az a valaki jön és bocsánatot kér

3) elgondolkodom rajta és

4) megbocsátok – vagy sem.

Jó, tudom, eléggé leegyszerűsített a kép, de miközben felnőtté cseperedtünk valahogy ilyesformán rögzültek a dolgok a fejünkben.

Elvette a másik a homokozójátékot tőlünk?

Szülők riasztása, másik fél némi útmutatást kap, beleértve jó esetben az elsuttogott bocsánatkérést, melyre mi az elvárt „megbocsátok” választ kipréseljük és olybá’ tűnik, hogy minden el van intézve.

Külön esetet jelenthet mikor

a) nem akarunk megbocsátani

b) a másik nem akar bocsánatot kérni, mi több, esetleg

c) fogalma sincs arról, hogy megbántott minket.

Mindezek egy tonnányi újabb kérdést és válaszutat vetnek fel.

Arról nem beszélve, hogy már gyerekként is jellemzően

úgy érezhettük, hogy a megbocsátás egy külső kényszer szülte “muszáj dolog“,

hiszen továbbra is fájt ahogy meghúzták a hajunkat, hogy elengedjük a homokozójátékunkat, esetleg erősebb kutya győz alapon nemes egyszerűséggel kiráncigálták azt a kezünkből miközben játszottunk vele.

Amennyiben a konfliktus másik oldalán volt szerencsénk állni (és volt szerencsénk azt is megtapasztalni, szinte biztos vagyok benne), akkor szintén vannak kérdőjeles dolgok.

Például ott van a jellemzően

kikényszerített „bocsánatot kérek”

(miért is, ha pedig olyan szépen kértem és én mindig odaadom másnak az enyémet, akkor ő miért nem adta oda nekem az övét?), és az igazságtalanság érzésén túl (miért nekem kell bocsánatot kérni mikor ő bántott engem) sok minden.

Valahogy

a fejünkben a megbocsátás témája jellemzően az érzelmekkel szorosan együvé forrva, azokból eredve gyökerezik.

Megbocsátok, ha úgy érzem, bocsánatot kérek, ha úgy érzem.

Pedig a dolog pont fordítva működik!

Megbocsátok és majd az érzelmeim is követik.

Bocsánatot kérek akkor is, ha nem várható megbocsátás.

Saját magam miatt!

Amikor bocsánatot kérek leteszem a terhét a másik megbántásának.
Akkor is, ha nem fogadja el!

Mert az már nem az én döntésem, hanem az övé – én megtettem, amit nekem kellett, nem kell tovább cipelnem a terhet.

Amikor megbocsátok leteszem a neheztelést,

amit érzek a másik iránt.

Akkor is, ha a másik nem is kér bocsánatot!

Akkor is, ha soha nem fog bocsánatot kérni.

Miért bocsátok meg?

Mert önző vagyok 😊 végtelenül 😊

Megbocsátok – saját magam miatt.

Mert akkor nem kell tovább cipelnem, van úgyis elég a tarsolyban amivel foglalkozni kell.

Mert akár bocsánatot kér a másik akár nem, a terhet letettük azáltal hogy kimondtuk a bűvös szót „megbocsátok” – a másiknak még tudnia sem kell róla -, és ezzel a figyelmünk tud másfelé fordulni.

A sebek a rendszeres felszakítás helyett tudnak gyógyulni.

Ehhez idő kell!

Ne várjunk instant megoldást. Viszont működik!

Akár negyven éves sebek be tudnak gyógyulni és szívből jövő szeretet tud fakadni ezen két egyszerű megközelítés alkalmazásával.

És nincs annál nagyobb könnyebbség, hogy mikor valaki hozzád közel álló váratlanul meghal, akkor tudod, hogy nincs semmi elrendezetlen dolog köztetek.

Mert Te bocsánatot kértél tőle, és még mielőtt felhívtad meg is bocsátottál neki – anélkül, hogy ezt neki elmondtad volna -, mert ezt neki nem kell tudnia.

És mikor az ő ideje eljött már tudtad szívből szeretni, neheztelések nélkül.

Figyelted? Az egyik fél lépett csak!

És mégis, meghozta a megbékélést a kapcsolatba.

 Készen állsz?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

a barátság vajon mi? és baj-e ha néha fáj?

Na mi, na mi? Na bökd ki a tutit!

 Kezdjük az elején valahol.

Réges régen egy messzi-messzi galaxisban … 🚀

Ja nem is, igazából az óperenciás tengeren is túl … 🚢

 A barátság alapja a tisztelet.

A kölcsönös tisztelet.

“Tiszteljük egymás csutkáit” mondta Mazsola. Vagy Tádé. De nem is az a lényeg ki mondta, hanem hogy mit jelent.

Nem, nem azt jelenti, hogy nem ordíthatom le a haját ha nagy hülyeséget akar csinálni.

Azt se jelenti, hogy mindig egyet kell értenem vele.

Meg azt se jelenti, hogy nem mondhatok neki nemet.

Azt jelenti, hogy őszinte vagyok.

Marha őszintén ordítom le a haját .

Meg merem neki mondani, ha nem értek vele egyet.

Anélkül, hogy egymás haját tépnénk. Vagy én az övét.

És elfogadom ha ő nemet mond nekem.

És én se érzek lelkiismeretfurdalást ha nemet mondok neki.

A barátság önzetlen.

A másik javát keresem, de nem feledve a határaimat.

Meg tiszteletben tartva az övéit.

És határsértés esetén (mert lesz ilyen, rengeteg) nem atomháború indul hanem béketárgyalás.

Egyenlő felek között. Közös nevezőt keresve.

A barátság az amikor megteszem érte azt az extra lépést.

Ha sz@rban van, akkor többet is.

És közben tudom, hogy ő is pont ugyanígy ugyanezt megtenné vagy akár már meg is tette értem.

Nem saját maga miatt (lásd önfényezés) hanem miattam.

Mert én fontos vagyok neki.

Ő meg fontos nekem.

A barátság az amikor bevállalom a kényelmetlenséget, a kellemetlenséget, azt, hogy egy adott helyzetből én hozom el a kevesebbet vagy netalán vesztek de NEKI jobb lesz.

Aztán lesz olyan mikor nekem lesz jobb, ŐMIATTA.

Ja, és mindezt manipuláció mentesen.

Na kérem, ez a kihívás!

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

döntsd a tőkét, ne siránkozz!

Ne szisszenj minden szilánkhoz! miközben a bejárati ajtódat kívülről benőtt fától próbálsz megszabadulni – belülről.

Milyen szerencse, hogy a szerszámok is bent vannak, ugye?

És mennyivel egyszerűbb lett volna, ha még csemetekorában elkapod?

 Döntsünk!

Na jó, de hogyan? És mit is jelent valójában dönteni?

 Nem ígérek komplett választ, sőt 😊

Az egyetemen egy egész tárgy viselte a „Döntés” címet.

Nem mondanám, hogy nagyon sok maradt meg belőle (uppsz), de arra a néhány gondolatra (iránymutatásra?) máig emlékszem, amelyek életmentőnek bizonyultak hogy az életem káoszában akkor és ott rendet vágjak.

Az egyik ilyen

„a gyors döntés lehet jó,a lassú biztos, hogy rossz”.

Biztosan volt hozzá részletesebb magyarázat is, hogy például mitől lassú a lassú, de arra ki emlékszik már 😊

Viszont ez az egy mondat átkapcsolta bennem a kapcsolót:

képessé váltam arra, hogy döntsek.

Ne várjak arra, hogy valami majd lesz.

Hogy majd alakul ahogy alakul és eldől majd magától. Ja, csak addig is

én szenvedek,

és minél többet várok annál többet.

Elindított azon az úton, hogy

képessé váljak határokat állítani.

Hogy tudjak nemet mondani. Hogy időnként a saját érdekeimet is nézzem. Sőt, időnként már a hosszútávúakat is.

A döntésben az a jó, hogy nem lehet visszacsinálni.

Nem lehet meg nem megtörténtté tenni.

Ha rájövünk, hogy

rosszul döntöttünk akkor egy MÁSIK DÖNTÉST

kell hoznunk, hogy hogyan oldjuk meg a kialakult helyzetet – amit az első döntésünk okozott.

Visszaszívni nem lehet. Mármint ha rendesen hoztuk meg. Ha rendes döntést hoztunk.

A döntés azt jelenti, hogy eddig valamit így csináltam és mostantól másképp fogom.

Így helyett úgy.

Nem csak elképzelem, hogy milyen lesz úgy csinálni, nem csak elmerengek és elábrándozok róla, nem csak elsuttogom magamnak vagy akár világgá kürtölöm (mondjuk ez utóbbi segíthet), hanem

ÚGY is CSINÁLOM.

És mikor jönnek a kételyek (mert miért ne jönnének, elvégre ez a dolguk) akkor is ragaszkodom ahhoz amit eldöntöttem. Hogy mostantól úgy, nem pedig így.

Te hogy állsz vele?

Egyébként valaki meg tudja mondani, hogy a tőke a címben szereplő idézetben mire utal? 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

tudjuk-e hova célzunk? 4 lépés az egész – bevállalod?

Az előző posztban a (tőke 😊) döntésről elmélkedtünk, aki esetleg lemaradt róla az itten olvashatja el: Döntsd a tőkét, ne siránkozz!

Amit még célszerű a döntéshozatal kapcsán figyelembe vennünk, az az, hogy nem árt tudnunk

mégis hova tartunk.

Mert ugye hiába az iránytű a kezünkben, ha

nem tudjuk hogy kell használni.

Meg az se segít ha a kocsiban/otthon hagytuk 😊

De az is gond lehet, ha nem tudjuk, hogy a föld mágneses pólusai nem esnek egybe ám a földrajzival és

korrigálnunk kell

amit az iránytű mutat.

És hogy mennyivel,

az attól függ hogy hol vagyunk.

Ugyanis itt lenn délen a mágneses elhajlás 22-26° között változik, pedig csak 840 km hosszú a sziget. Azt sem ár tudni, hogy keletre hajlik. Sőt, az évek során változik, mert például 2005-ben az elhajlás csak 21-25° volt.

És akkor a helyi mágneses anomáliákról (vulkáni kőzetek hajrá) sem célszerű elfeledkezni.

Hogy mire akarok ezzel kilyukadni?

Egy döntés meghozatalakor hasznos ha tudjuk mi a

célunk.

 Elvégre a döntésünket azért hozzuk, hogy azt a célt elérjük.

Jó, de milyen célt?

Említettem, hogy néhány, akkor életmentőnek bizonyuló iránymutatást kaptam anno Baracskai Zoltán professzortól. Az egyik a döntést taglalta.

A másik a célokról szólt.

Ahhoz, hogy elérjük a célunkat, három dolog kell.

1.      Tudnunk kell hol vagyunk

2.      Tudnunk kell hova megyünk

3.      Meg kell hogy legyenek az ehhez szükséges eszközök

Ha bármelyik hiányzik nem tudjuk elérni a célunkat.

Szóval:

1.      Tudod-e hogy hol vagy / ki vagy?

2.      Tudod-e hogy hova tartasz / mi a pontos célod?

3.      Tudod-e hogy hogy jutsz oda / meg van-e a kiviteli terv?

4.      Megvannak-e a szükséges eszközök?

Ha bármelyikre nem a válasz akkor beszéljünk.

Szívesen adok ásót 😊

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

veszteségből lehetőségbe – avagy (gyász esetén is) van kiút a családi mintákból

Unalomig ismételt téma, hogy a coaching akkor hasznos, mikor vagy a külső körülmények hatására változnunk kell, vagy ha mi szeretnénk változni.

Azaz, a coaching a változásról szól.

És ebbe beleértendő az is, hogy képesek vagyunk rá.

Nem mondom, hogy könnyű, néha kínkeserves kitartó munka ez, de hosszútávon értékes gyümölcsöt termő. Rövidtávú kín hosszú-távú pozitívumért cserébe.

Jól hangzik?

Na de hogy kerül a cipő az asztalra – azaz hogy kerül elő a gyász témája egy coachingról szóló cikkben?

Elöljáróban,

nem csak valakinek a halála miatt gyászolhatunk.

Minden veszteség jár(hat) gyászfolyamattal.

Legyen az szakítás, munkahely elvesztése, vagy akár költözés egy ismeretlen városba – mind-mind együtt jár azzal, hogy

a régi elmúlt (legalábbis jórészt) és újjá lett minden.

Azaz szokni kell. Alkalmazkodni. Változni.

A merevségünkből leadni.

Magunk mögött hagytunk valamit, ami idővel csak emlék lesz.

És ha vissza is látogatunk, főleg külföldről – ez is unalomig hangoztatott –, akkor ugyanúgy kulturális sokkban lesz részünk, csak gyakran váratlanul ér bennünket. Mert a „megszokott” már nem az, ami itt volt réges-régen. Hozzuk magunkkal az „új megszokottat”, tudat alatt, és érezzük, hogy nem passzolunk már ide be. És elgyászoljuk kicsit a(z itteni) múltat – ismételten.

Az, hogy hogyan gyászolunk, nagyrészt attól függ, hogy

hogyan van a tudatalattink huzalozva.

Az meg legfőképpen attól, hogy mit hoztunk otthonról, esetleg némi külső behatással megfűszerezve.

Az egyik jó hír, ha számunkra nem megfelelő az, ahogy belénk van ivódva a dolog, akkor ezen tudunk változtatni. Persze csak ha rájövünk, hogy az alaphuzalozás korrigálásra szorul 😀

A másik jó hír pedig az, hogy a kívülről jövő hatások is tudnak jó irányba munkálkodni a tudatalattinkban, és végső soron akár megkérdőjelezni a családi mintákat, új alapokat fektetvén le.

Ezekre szintén tudunk építeni, ha úgy döntünk, hogy másképp szeretnénk, mint otthon láttuk. Mint mondottam volt korábban, ez (rengeteg) idő… és fájdalom, de működik.

Megéri-e? Azt mindenkinek magának kell eldöntenie.

És az út nem feltétlenül fáklyásmenet. Senkinek sem.

Akkor sem, ha marad a megrögzült módszereknél.

És akármennyire látod, hogy mennyivel jobb lenne neki másképp csinálni, mert így farkába harapó kígyóként körbe-körbe jár csak, nem tudod a döntést meghozni helyette.

A tudatos újrahuzalozás csak akkor működik,

ha belülről jön a változás igénye.

Mert a kimászás (a gyászból is) iszonyatosan fáj. Egyszerre egy lépcsőfok, és azok meg szépen lassan jönnek egymás után. De neki kell minden egyes lépésnél eldönteni, hogy vállalja-e az ezzel az eggyel járó küzdelmet. Aztán jön a következő és megint döntési helyzet. Meg az azt követő.

Döntések hosszú sorozata, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy – akár mint egy első diplomás a családban 😉 – utat törjünk, megmutatván: lehet ezt így is.

Lehet másképp (is).

Ne várjuk el, hogy a többiek is kövessék a példánkat, hiszen nem hozhatjuk meg a döntéseiket helyettük. Viszont megmutathatjuk, hogy míg ugyan fájdalmas a szerettünk elvesztése, de lehetséges boldogságot találni utána is. Sőt, közben is… Mikor egy anya egyszerre siratja az eltemetett kisbabáját és közben örömkönnyeket hullat az újszülöttje felett. Mikor nem feledve, de előre tekintve menetelünk tovább,

megtalálva az újrakezdés lehetőségét a veszteségben is.

Mindenkinek vannak vagy lesznek (előbb vagy utóbb) olyan szerettei, akiket nem tud már többet megölelni.

A tudatalattiban futó megküzdési mechanizmus, csakúgy, mint az út, amit e közben bejárunk,

egyedi és egyénre szabott, de nem megváltoztathatatlan.

Amint ráébredünk, hogy az utunk lehetne jobb/rövidebb/más, kezünkben a döntés lehetősége.

A szerettünk halála adott. Hogy hogyan éljük ezt meg – az viszont rajtunk áll.

Vannak dolgok, amin változtatni nem tudunk. De a rájuk adott reakcióinkon igen. És ez megváltoztatja a (vég)eredményt.

Kell hozzá elkötelezettség? Kell biza! Bátorság? Még mennyi! Fájni fog?

A kilépés a komfortzónánkból mindig fáj.

Sőt, járhat sok-sok konfrontációval is, elsősorban azokkal, akiktől az eredeti mintáinkat tanultuk.

Megéri? Ez a Te döntésed.

És segítségként vannak coachok, terapeuták, könyvek, barátok, ismerősök és ismeretlenek… Hidd el, milliónyian átéltek már hasonlót, mint Te. Kicsit mást, kicsit másképp, de

nem egyedül mászod azt a hegyet.

Persze, mindenki máshonnan indult és más felszereléssel, és ezért szükségszerűen más útvonalterve is van – pont ezért ne akard másét használni, csinálj sajátot! És közben légy rugalmas, ha el kell térni tőle.

Amíg a hegycsúcs a cél addig jó vagy.

Ha útközben összeakadsz másokkal cseréljetek tapasztalatot, osszátok meg erőforrásaitokat, segítsétek ki egymást (de nem ráerőltetve másra a saját megoldásotokat) – és mikor a kereszteződésnél egyikőtök jobbra a másikatok meg balra megy, akkor emlékezzetek meg arról, hogy ugyan a cél közös – az útvonal egyéni. És vágjatok neki a következő szakasznak – külön-külön.

Bevállalod a hegyet?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal