Home » Posts tagged 'változás'
Tag Archives: változás
hogyan szoktassuk le szívünk hölgyét a hisztiről – színmű 3 felvonásban
Figyelmeztetés (a hiszti veszélyes)
A megfelelő hatás elérése érdekében a tünetek LEGELSŐ előfordulásakor célszerű használata. Későbbi bevezetése esetén a komplikációk valószínűsége drasztikusan megnő(het).
A valósággal való bármilyen (teljes) egyezés (nem) csupán a véletlen műve.
Kellékek
Kölcsönös tisztelet. Alázat. Önismeret. Önreflexió (nő). Higgadtság (férfi).
Első felvonás
Első szín
Férfi olvas. Hölgy odamegy hozzá. Odabújik. Átkarolják egymást. Meghitten sutyorognak egymás fülébe. Egyszercsak a hölgy sértetten felpattan.
Férfi: Mi a baj?
Hölgy: Semmi.
Férfi fogja magát és visszatemetkezik a könyvébe.
Hölgy többször egymás után felemeli a fejét, idegesen pakol az asztalon, többször a férfira néz aki nem néz vissza hanem olvas tovább mintha mi sem történt volna. Hölgy sóhajtozik, topog, aztán szipogva kirohan a konyába.
Férfi olvas.
Második szín
Hölgy szipogva ül a konyaszéken. Egy fél csomag százas papír zsebkendő fekszik előtte az asztalon, a földön körülötte elhasználtan a csomag másik fele.
Már jó 20 perce kint ücsörög. Az elején ugyan újra és újra belelovallta magát a sírásba, mostanra már elfogyott a szufla. Már csak hüppög.
Harmadik szín
Nyílik a konyhaajtó. Férfi lazán, nyugodtan besétál.
Hölgy reménykedve veti rá szemét. Na végre, itt van. Sírásra rákészülése közben férfi halk, nyugodt hangon megszólal:
Háromszor jövök csak ki: először, utoljára, és soha többet. Rákérdeztem, mi baj, azt mondtad semmi. Az emberek azt mondják amit gondolnak. Ha mégsem, az nem az én problémám. Ha azt mondod semmi, akkor úgy is fogok viselkedni.
Férfi megfordul és nyugodtan kisétál.
Negyedik szín
Hölgy sokkoltan ül a konyhaszéken. Pislog, mintha szellemet látott volna. Majd mély gondolkodásba esik.
Zsebkendőket tépked akkurátusan miszlikbe, miközben magában beszél.
Hmm… van benne logika. De hát otthon azt tanultam, hogy ki kell találni hogy az emberek mit gondolnak. Miért is? Mert a nem az talán, a talán az igen, de akkor az igen micsoda is volt? Ehh, mindegy. Mit is mondott a férfi? Az emberek azt mondják amit gondolnak. Hmm.. Tényleg, milyen időt- és energiát-rabló kielemezni a lehetséges mondanivalót. Na de ha nem találom ki akkor a másik megsértődik. Hmm… mondjuk akkor is, ha rossz a levezetés és félreértelmezem. Hmm… ez így mennyivel egyszerűbbnek tűnik. Nem kell elemezgetni. Na de megsértődnek! Jajj, mit is mondott? Nem az ő problémája? Hmm… ebben van ráció. De akkor is mi lesz, ha megsértődnek. Jajj, főleg az anyám!
Ó a francba mi legyen? Szeretem, tudom, hogy ő az igazi. Basszus ez kegyetlenség tőle! De a francba is, igaza van. De mi lesz ha…. Hopp… álljunk meg egy szóra. Ha ő azt mondja amit gondol – és ő ilyen – akkor… ez azt jelenti, hogy vagy alkalmazkodom…. vagy… ő soha nem fogja kitalálni hogy én mire gondolok… és akkor nem leszünk hosszú életűek együtt.
Fontos nekem ő annyira, hogy be merjem vállalni?
A fenébe, ezt azt jelenti, hogy nekem meg kell tanulnom elmondani a bajaimat. Ááááá. De hogy? Ez kínzás! Mi lenne, ha elmondanám neki, hogy kelleni fog a segítsége? Hogy megpróbálom, de egyedül nem fog menni?
További 10 percnyi zsebkendőtépkedés és szipogás után a hölgy bemegy a szobába.
Ötödik szín
Férfi olvas. Mintha mi sem történt volna. Hölgy odaül mellé és átkarolja.
Hölgy: Szeretlek.
Egyelőre ennyire futotta. Egyszerre egy lépés gondolja.
Második felvonás
Első szín
Néhány héttel később a szobában.
A hölgy és a férfi beszélgetnek. Egyszer csak a hölgy felpattan és sírva kirohan.
Férfi leül olvasni.
Második szín
Konyha.
Hölgy ül és szipog. Csak kb egy tucat elhasznált zsebkendő hever körülötte.
Vár.
Már 10 perce kint ül.
Sehol senki.
Mit is mondott a férfi múltkor? Először utoljára és soha többet?
Meg azt is mondta, hogy az emberek azt mondják amit gondolnak. Hmm… hát igen, tényleg így gondolta. Nem fog kijönni. Hiába várok.
Pár perc további szipogás után a hölgy bemegy a szobába.
Harmadik szín
Férfi ül és olvas. Ahogy a hölgy bejön a szobába felnéz a könyvből.
Hölgy leül mellé és átkarolja. Nem mond semmit. Férfi leteszi a könyvet és átkarolja.
Harmadik felvonás
Első szín
Két hónappal később a szobában.
A férfi és a hölgy az ágyon fekve beszélgetnek.
Egyszer csak a hölgy felpattan és se szó se beszéd kiviharzik.
Második szín
Konyha.
Hölgy ül a konyhaszéken. Gondolkodik.
Papírzsebkendőnek se híre se hamva.
Nincs rá már szükség.
Már saját maga miatt jött ki.
Lehiggadni.
10 perc múlva visszamegy.
Harmadik szín
Hölgy visszabújik az ágyba a Férfi mellé.
Átkarolja
Szeretlek – mondja. – Köszönöm, hogy leszoktattál a hisztiről.
Férfi elmosolyodva átkarolja. Majd azt mondja: Nem én szoktattalak le róla. Te szoktattad le róla saját magadat.
Függöny
Itt a kezem, megfogod?
veszteségből lehetőségbe – avagy (gyász esetén is) van kiút a családi mintákból
Unalomig ismételt téma, hogy a coaching akkor hasznos, mikor vagy a külső körülmények hatására változnunk kell, vagy ha mi szeretnénk változni.
Azaz, a coaching a változásról szól.
És ebbe beleértendő az is, hogy képesek vagyunk rá.
Nem mondom, hogy könnyű, néha kínkeserves kitartó munka ez, de hosszútávon értékes gyümölcsöt termő. Rövidtávú kín hosszú-távú pozitívumért cserébe.
Jól hangzik?
Na de hogy kerül a cipő az asztalra – azaz hogy kerül elő a gyász témája egy coachingról szóló cikkben?
Elöljáróban,
nem csak valakinek a halála miatt gyászolhatunk.
Minden veszteség jár(hat) gyászfolyamattal.
Legyen az szakítás, munkahely elvesztése, vagy akár költözés egy ismeretlen városba – mind-mind együtt jár azzal, hogy
a régi elmúlt (legalábbis jórészt) és újjá lett minden.
Azaz szokni kell. Alkalmazkodni. Változni.
A merevségünkből leadni.
Magunk mögött hagytunk valamit, ami idővel csak emlék lesz.
És ha vissza is látogatunk, főleg külföldről – ez is unalomig hangoztatott –, akkor ugyanúgy kulturális sokkban lesz részünk, csak gyakran váratlanul ér bennünket. Mert a „megszokott” már nem az, ami itt volt réges-régen. Hozzuk magunkkal az „új megszokottat”, tudat alatt, és érezzük, hogy nem passzolunk már ide be. És elgyászoljuk kicsit a(z itteni) múltat – ismételten.
Az, hogy hogyan gyászolunk, nagyrészt attól függ, hogy
hogyan van a tudatalattink huzalozva.
Az meg legfőképpen attól, hogy mit hoztunk otthonról, esetleg némi külső behatással megfűszerezve.
Az egyik jó hír, ha számunkra nem megfelelő az, ahogy belénk van ivódva a dolog, akkor ezen tudunk változtatni. Persze csak ha rájövünk, hogy az alaphuzalozás korrigálásra szorul 😀
A másik jó hír pedig az, hogy a kívülről jövő hatások is tudnak jó irányba munkálkodni a tudatalattinkban, és végső soron akár megkérdőjelezni a családi mintákat, új alapokat fektetvén le.
Ezekre szintén tudunk építeni, ha úgy döntünk, hogy másképp szeretnénk, mint otthon láttuk. Mint mondottam volt korábban, ez (rengeteg) idő… és fájdalom, de működik.
Megéri-e? Azt mindenkinek magának kell eldöntenie.
És az út nem feltétlenül fáklyásmenet. Senkinek sem.
Akkor sem, ha marad a megrögzült módszereknél.
És akármennyire látod, hogy mennyivel jobb lenne neki másképp csinálni, mert így farkába harapó kígyóként körbe-körbe jár csak, nem tudod a döntést meghozni helyette.
A tudatos újrahuzalozás csak akkor működik,
ha belülről jön a változás igénye.
Mert a kimászás (a gyászból is) iszonyatosan fáj. Egyszerre egy lépcsőfok, és azok meg szépen lassan jönnek egymás után. De neki kell minden egyes lépésnél eldönteni, hogy vállalja-e az ezzel az eggyel járó küzdelmet. Aztán jön a következő és megint döntési helyzet. Meg az azt követő.
Döntések hosszú sorozata, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy – akár mint egy első diplomás a családban 😉 – utat törjünk, megmutatván: lehet ezt így is.
Lehet másképp (is).
Ne várjuk el, hogy a többiek is kövessék a példánkat, hiszen nem hozhatjuk meg a döntéseiket helyettük. Viszont megmutathatjuk, hogy míg ugyan fájdalmas a szerettünk elvesztése, de lehetséges boldogságot találni utána is. Sőt, közben is… Mikor egy anya egyszerre siratja az eltemetett kisbabáját és közben örömkönnyeket hullat az újszülöttje felett. Mikor nem feledve, de előre tekintve menetelünk tovább,
megtalálva az újrakezdés lehetőségét a veszteségben is.
Mindenkinek vannak vagy lesznek (előbb vagy utóbb) olyan szerettei, akiket nem tud már többet megölelni.
A tudatalattiban futó megküzdési mechanizmus, csakúgy, mint az út, amit e közben bejárunk,
egyedi és egyénre szabott, de nem megváltoztathatatlan.
Amint ráébredünk, hogy az utunk lehetne jobb/rövidebb/más, kezünkben a döntés lehetősége.
A szerettünk halála adott. Hogy hogyan éljük ezt meg – az viszont rajtunk áll.
Vannak dolgok, amin változtatni nem tudunk. De a rájuk adott reakcióinkon igen. És ez megváltoztatja a (vég)eredményt.
Kell hozzá elkötelezettség? Kell biza! Bátorság? Még mennyi! Fájni fog?
A kilépés a komfortzónánkból mindig fáj.
Sőt, járhat sok-sok konfrontációval is, elsősorban azokkal, akiktől az eredeti mintáinkat tanultuk.
Megéri? Ez a Te döntésed.
És segítségként vannak coachok, terapeuták, könyvek, barátok, ismerősök és ismeretlenek… Hidd el, milliónyian átéltek már hasonlót, mint Te. Kicsit mást, kicsit másképp, de
nem egyedül mászod azt a hegyet.
Persze, mindenki máshonnan indult és más felszereléssel, és ezért szükségszerűen más útvonalterve is van – pont ezért ne akard másét használni, csinálj sajátot! És közben légy rugalmas, ha el kell térni tőle.
Amíg a hegycsúcs a cél addig jó vagy.
Ha útközben összeakadsz másokkal cseréljetek tapasztalatot, osszátok meg erőforrásaitokat, segítsétek ki egymást (de nem ráerőltetve másra a saját megoldásotokat) – és mikor a kereszteződésnél egyikőtök jobbra a másikatok meg balra megy, akkor emlékezzetek meg arról, hogy ugyan a cél közös – az útvonal egyéni. És vágjatok neki a következő szakasznak – külön-külön.
Bevállalod a hegyet?
Itt a kezem, megfogod?