Home » Posts tagged 'szeretet'
Tag Archives: szeretet
szállni születtek
❤️Egy gyermek valójában egy átutazó vendég.
🤍 Megérkezik kiszolgáltatottan,
🤍 ápoljuk,
🤍 védjük,
🤍 gondoskodunk róla,
💛 de ahogy nő egyre nagyobb teret kell hogy kapjon, hogy ki tudjon teljesedni.
💙 Teret
💜 fizikai,
💜 értelmi és
💜 érzelmi tekintetben is.
❤️Ahogy nő egyre több mindenben
💛 dönt és
💛 viseli a következményeket, és
💛 válik le a szülőkről.
💔Anyáról is.
💙 Míg végül ő is szüleivel egyenrangú felnőtt lesz.
💜 Majd esetleg lesz saját családja, gyerekei, ahol a tőlünk tanult mintát viszi tovább.
💟 Ezért is nagy a felelősségünk, hogy
💛 külön személyként kezeljük őket, és
💛 a hosszútávú érdekeit szem előtt tartva hozzunk döntéseket.
💔Igen, időnként vérzik a szívünk, de később is fog.
💜 Mert egyszer el fognak minket hagyni
❤️elvégre ez a dolguk
Itt a kezem, megfogod?
jól segíteni
Már több mint 15 éve történt, hogy minden szülő rémálmát kellett végigélnünk.
Figyelem! Felforgató rész következik.
Bár arra jutottunk, hogy még mindig mi jártunk „jól”. Már ha egy ilyen helyzetet lehet mérlegre tenni. Ahogy az egyik doktornőnk fogalmazott mikor a halotti bizonyítványt mentünk intézni: „Kaptak egy esélyt az újrakezdésre.” És… valóban.
De amiért tollat ragadtam most, az nem az „utána” hanem a „közben” rész.
Mert egyedül nem tudtuk volna végigcsinálni. Kellett a segítség.
Hosszú volt – bár ugye kinek mit jelent a hosszú, és milyen kontextusban -, és igazi hullámvasút.
3 hónap volt mire lett az orvosoknak ötletük, hogy mi a baj – addigra három kórház hat osztályát jártuk végig, és immáron harmadszor landoltunk ugyanazon a gyerekintenzíven.
Már ment a lélegeztetőgép. Túl volt annyi invazív vizsgálaton, hogy egy sok évtizedes élethosszra elegendő lett volna.
És akkor jött a „tipp” mi lehet a háttérben… és mik a kilátások – neki. És akkor jött a pszichológus – nekem. Segítségképpen.
Addig is rengeteget számított a sok lelki támogatás, amit kaptunk. Külön köszönet a házi gyermekorvosunknak, aki fáradhatatlanul magyarázta az egyes gyógyszerek, beavatkozások mibenlétét, és tartotta bennem a lelket a vizsgálatok és ötletelések végeláthatatlan sora közben.
De eljött AZ a pont, mikor eldőlt.
És onnantól túlélésre kellett berendezkedni.
Egy ilyen diagnózissal mindenki másképp birkózik meg. Én rendíthetetlenül vártam a csodát, aztán elfogadtam mikor elmaradt. De valahogy ki kellett húzni a megjósolhatatlan hosszúságú várakozási időt.
És ez a közel fél év volt az, amit a barátaink nélkül nem tudtunk volna végigcsinálni.
Pontosabban szólva azon három baráti pár nélkül.
Méhecskeként röpködtünk közöttük, mikor éppen melyik családnál landoltunk időnként egy ebédre vagy vacsorára. Etettek, itattak, hallgattak… többet úgysem tudtak tenni. És pont ennyi kellett.
❤️Hogy kiönthessük a szívünket.
❤️Hogy megoszthassuk a fájdalmunkat.
❤️Hogy el tudjuk mondani a véres valóságot anélkül, hogy kéretlen tanácsokat, végtelen(ül megterhelő) sajnálkozást vagy mérgező hurráoptimizmust tolnának az arcunkba.
(Igen, ez azt is jelenti, hogy a nagyszülők és a család többi része, plusz az összes többi barátunk attól a ponttól kezdve nem tudott semmit, csak azt hogy várjuk hogy hazahozhassuk. Nem, nem, véletlenül, hanem szántszándékkal tettünk így. Határokat húztunk. Nem ellenük. Önmagunk érdekében.)
Mit tanítottak meg nekünk a barátaink?
Hogy hogyan kell jól segíteni.
Hallgatni, megérteni, empatikusnak lenni, együttérezni, könnyeket törölni és megnevettetni. Hagyni, hogy saját magunk a saját tempónkban dolgozzuk fel az újabb és újabb információkat. Közben kielégíteni alapvető szükségleteinket – mennyire jó volt, mikor nem kellett főzni de volt finom, meleg étel, jó társaság, jó (persze hullámzó) hangulat.
❤️Normalitást vittek az abnormalitásba.
❤️Stabilitást a bizonytalanságba.
❤️Kapaszkodót adtak mikor a gödör szélén álltunk.
💜Mindezt úgy, hogy le tudták tenni a terhet amit rájuk pakoltunk.
💜És mi tudtuk, hogy le tudják.
💜Ezért mertük rájuk borítani.
❤️Megmutatták hogy lehet jól segíteni.
❤️Megtanították hogy kell.
❤️És most már én is itt vagyok, ha kell.
Itt a kezem, megfogod?
kinek látod magad?
❤️Kinek látod magad?
💜 A családból hozott mintáink, a gyakran torz énképünk, az ebből fakadó téves (számunka káros) gondolkodásmódunk lebontása és újjáépítése nagyon sok idő.
💛 És nagyon sok – láthatatlan – (belső) munka is.
💙 Az első nagy, és hatalmas bátorságot igénylő lépést megtetted-e már: bele mertél nézni a tükörbe? Elkezdted feltérképezni azt, akit látsz benne?
❤️Tudod szeretni?
💛 Elfogadni az esendőségével, a hibáival, jó és rossz tulajdonságaival együtt?
❤️Szeretni feltétel nélkül azt akit a tükörben látsz?
💙 Nem tökéletes, ahogy senki más sem.
💜 És nem is lesz soha az, ahogy senki más sem.
💛 De ettől még méltó a szeretetre.
💙 Feltétel nélküli szeretetre.
❤️A tiédre ❤️
Itt a kezem, megfogod?
útmutató leendő nagyszülőknek
Üdv mindenki – aki egyszer majd nagyszülő leszel. Vagy nem.
Tudom, tudom, sokatokban ott lüktet a vágy, hogy megint kezedben tarthass egy pirinyót, érezd a selymes bőrét. És a baba-illat… az feledhetetlen.
Arról nem beszélve, hogy ugye a nagyszülők jellemzően a könnyebbik végét kapják már – az álmatlan éjszakák, a végeláthatatlannak tűnő sírások, a rengeteg aggodalom mind-mind kimarad a nagyszülői szerepkörből. Vagy legalábbis aránylag rövid, belátható időszakokra korlátozódik.
A nagyszülőségben többek szerint az a legjobb, hogy
miénk az élvezet, de a gondok nélkül.
Mert az a szülőké. Lehet „csak élvezni” az unokával eltöltött időt, – a szülői szerephez képest – minimális felelősséggel. És persze
lehet kényeztetni ezerrel…
és gyakran ezzel a saját gyereke(i)d életét pokollá tenni. Csaxólok.
Szóval ama szóban forgó gyermek, az vajon elsősorban a gyereked gyereke vagy a te unokád? Na?
Végy egy nagy levegőt, csukd be a szemed – és képzeld el, hogy a fiad/lányod azt mondja neked: „Soha nem lesz gyerekem.” Na, most, hogy vagy? Milyen érzések kavarognak benned?
Csalódottság, düh? Harag? Esetleg úgy érzed elárult a saját gyereked? Meg merte tagadni a „létezésünk célja a gyermeknemzés” doktrínáját? „Hogy fogok így felvágni a barátaim/barátnőim között az unokámmal?” „Unoka nélkül nem család a család.” „Kit fogok így kényeztetni?” Milyen további hangzatos kesergéseket hagytam ki?
Mélylevegő, merülünk tovább.
Te miért vállaltad a te gyereked?
Hogy legyen kit dédelgetni? Valakire kiönteni a benned tomboló szeretetet? Valódi szeretetet vagy a megfojtós változatát? Azért született, hogy kapjál valakitől feltétel nélküli szeretetet? Aki mást nem tehet csak szeret téged, akárhogy is bánj vele, mert hát „egy anya szereti a gyerekét”?
Jól szereted? Jól szeretted? Mert ám tőled tanulja / tanulta, hogy mi a szeretet.
Mit adtál át neki?
Esetleg azért született, hogy legyen, aki gondoskodik majd rólad mikor öreg leszel? Elvárod tőle? Hiszen „egy gyereknek kötelessége gondoskodni a szüleiről”? Na, és a szülőknek gondoskodni, jól szeretni, és biztonságban felnevelni a gyerekeit nem kötelessége?
Kinek szülted? Kinek született? Neked, hogy neked legyen gyereked? Vagy a szüleidnek / párod szüleinek, hogy legyen unokájuk?
Milyen motivációk vezéreltek abban, hogy gyereket vállalj? És ha megvan az első válaszod, nézz mélyebbre. Aztán még mélyebbre. És légy őszinte. Legfőképp saját magadhoz.
Mert jó eséllyel sajnos van egy marha rossz hírem.
Nem a szüleiteknek született a gyereketek, sőt, nem is nektek. Hanem saját magának.
Ő nem pici te. Nem is pici párod. És nem is kettőtök pici egyvelege. Ő ő. Egyéniség. Egyedi és megismételhetetlen. És igen, az elején nagyon aztán viszont egyre kevésbé szorul rátok, ahogy nő és önállósodik.
Megtanul dönteni és felelősséget vállalni. Önálló, életképes felnőtté válik.
Aztán vagy alapít családot, vagy nem. Vagy lesz gyereke vagy nem. Vagy lesz unokád vagy nem.
Vagy leszel nagyszülő, vagy nem.
Az ő döntésük. Nem a Tied. Hagyd békén őket.
Nem tudod miért nem az a nem. Azért, mert soha nem. Vagy csak most (még) nem. Ha kifutnak, akkor a saját idejükből futnak ki, nem a tiédből.
Aztán még az is lehet, hogy szeretnének csak nem lehet. És hidd el, van amikor egyszerűbb kifelé a „nem akarunk”-kal magyarázatot adni (bár valójában senkinek nem tartoznak magyarázattal) mint ajtót nyitni a sok jószándékú – ám gyakran fájó – tanácsnak a véres valóság bevallásával.
Tudod mikor fogják elmondani, hogy mi a valódi helyzet? Amikor ők akarják. És tudod kinek? Akinek ők akarják elmondani. És lehet te leszel az utolsó, aki megtudja. Ha egyáltalán megtudod. Ő életük. Ő dolguk. Kegyetlenül nehéz helyzet lehet. Legalább ne nehezítsd meg még jobban nekik.
Nézz, mélyen, őszintén magadba: mi lenne ha azt mondaná „soha nem lesz gyerekem”? Hogy reagálnál? És milyen lenne az a reakció, ami felelős felnőttként kezeli a gyerekedet? Amelyik hagyja dönteni és nem kényszeríti rá az akaratát? Na, és milyen lépések vezetnek el téged odáig?
És egy jól működő családban szerintem természetes, hogy a gyerekek – lehetőségeikhez mérten – gondoskodnak az idős szüleikről.
Akik nem várják el ezt tőlük.
Mert nem ezért születtek.
Szóval, hogy is van azzal a még meg nem született unokával?
Itt a kezem, megfogod?
a gyereknevelés egyszerű mint az egyszeregy… vagy mégsem?
Nem tudom az olvasóim közül ki hogyan nevelkedett, nálunk az autokrata gyereknevelési stílus dominált.
A végtelen mennyiségű ”miért”re jellemzően a „csak”, illetve a „csak mert én azt mondtam” jött, magyarázat nélkül. Nem, nem azt mondom, hogy mindig minden esetben meg kell értetni és elfogadtatni a gyerekkel a döntéseinket, mert nem lehet. Elfogadtatni sem mindig könnyű, de van amikor megértetni sem.
Szóval nálunk is elszokott nagyritkán jutni az eszmecsere a „csak”-ig. Nagyritkán.
Mert első-, másod-, és gyakran sokadik körben is törekszünk arra, hogy magyarázatot adjunk, hogy megértsék mi miért van, mit miért döntünk úgy ahogy. Aztán vannak helyzetek amikor belép a szülői tekintély (kortól és szituációtól függően), de
nem tekintélyuralmi rendszerben.
Hogy miért? Mert
„a gyerek gyerek, de attól még nem hülye”
mondogatta gyakran a tesóm és hát mit ne mondjak, a meglátása meglehetősen szembe állt azzal amit otthon gyereknevelés címén tapasztaltam. Ennek ellenére igaza volt. Jó iránytűnek bizonyult.
Mert azt tudtam, hogy bár látszólag könnyebb a feltétlen szülői tekintély kiaknázásával készült minionokat tutujgatni, azért
marhára ki lehet velük ám így szúrni hosszú távon.
Mert mindent, amit mi nem tanítunk meg nekik, amit nem építünk fel bennünk belül (önbecsülés, önbizalom, kitartás, szorgalom, következetesség, határok) felnőttként kell majd kínkeservesen kiépíteniük magukban, ha egyáltalán eljutnak odáig.
A világ nem feltétlenül egy barátságos közeg, csupa-csupa kedves támogató emberrel.
Minél felkészületlenebbül engedjük el őket, mert mi nem vagyunk hajlandóak önmagunkba nézni őszintén és elkezdeni kijavítani a bennünk lévő elrontott szülői programozást, annál sz@rabb lesz nekik.
Egy aránylag biztos belső alapokon nyugvó fiatal felnőttnek sem egyszerű, de egy tekintélyt feltétel- és gondolkodás nélkül tisztelő és annak engedelmeskedő, határokkal nem rendelkezőnek még sokkalta nehezebb lesz. És iszonyatosan sokat fog sérülni, miközben nem lesznek technikái hogyan gyógyuljon, hogy kérjen (merjen kérni) segítséget, hogy képes (lenne) felelősséget vállalni és dönteni, csak ugye nem hagyták. Mármint nem hagytuk, ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz. (akinek meg nem inge, ne vegye magára 😊 )
Najó, ha tekintélyuralommal ezek szerint nem működik, akkor essünk át a ló másik oldalára és engedjük szabadjára őket, nem? Hát… nem. Az nem gyereknevelés.
Határok nélkül lehet hogy megtanul dönteni (bár ha mindent szabad akkor hol itt a döntés) de mi lesz a felelősségvállalással? Azzal, hogy a döntéseknek és cselekedeteknek van következménye?
Hogy bár nem kell gondolkodás nélküli bábként bólogatni, de vannak helyzetek amikor a tekintély igenis számít és igenis engedelmeskednünk kell, akár tetszik akár nem?
Hozhatnám a rendőröket példaként, de maradjunk egy meglepőbbnél.
A repülőgépen a legmagasabb pozícióval és legnagyobb tekintéllyel rendelkező ember is köteles engedelmeskedni a stewardessnek. A legkisebbnek is. Különben repül a repülőről. Miért? Mert a repülőn a személyzet diktál. Ennyi.
A gyereknevelés térképrajzolása úgy tűnik ebből az irányból nem megy, fordítsuk meg.
Mi a célunk? Mit szeretnénk a mi gyerekeinknek? Milyenek legyenek a gyerekeink? És ahhoz igazítsuk a nevelésüket. A mi gyereknevelésünket.
És akkor most szépen álljunk fel és tegyük le a saját egónkat.
Rendben?
Ne azt nézzük, hogy nekünk mi lenne jó ha ők milyenek lennének (ó, hát minden nap felhív a drágám, ugyan már van három gyerek de hát nem tud a tanácsaim nélkül élni).
Vegyük le önzőség című gúnyánkat és azt gondoljuk végig, hogy nekik mi lenne jó ha milyenek lennének.
Na ugye milyen másképp néz ki a menyasszony / vőlegény?
Szóval Neked/Nektek mi a célotok, milyen legyen a gyermek?
Mertogy a gyerekneveléseteket ehhez kell igazítani.
Nem, nem arra gondolok, hogy olimpiai bajnok vagy nemzetközi cég elsőszámú vezetője.
Milyen olyan alapvető készségekkel rendelkezzen, hogy boldogulni tudjon az életben?
Ha megvan, akkor gondold/gondoljátok végig, milyen belső felépítés szükségeltetik benne ahhoz, hogy ezt el tudja érni.
Na és akkor most eljött az ideje annak, hogy azon elmélázz(atok) ezt hogy tudjátok neki megadni. Mert a belső huzalozásukat jórészt mi, szülők adjuk nekik. Azzal ahogyan neveljük őket, ahogy viszonyulunk hozzájuk és másokhoz, ahogy reagálunk rájuk. Ahogy szeretjük őket.
Aki még nem olvasta volna tőlem: nem érzésről beszélek.
a szeretet egy döntés és az azt alátámasztó tettek
Mi arra jutottunk, hogy számunkra egy gondolkodni, érvelni, dönteni és felelősséget vállalni képes fiatal felnőtt kinevelése a cél. Az egyik folyamatban a másik már aránylag kész 😊
Hogyan csináltuk?
Hát…
sok sok hibával, mellényúlással, rossz döntéssel, felelősségvállalással, bocsánatkéréssel, önreflexióval, és végtelen sok tanulással – elsősorban önmagunkról meg persze róluk is.
Nálunk a gyerekeink nem jóbarátok, hanem a gyerekeink, és mi sem a barátaik vagyunk hanem a szüleik.
Mert lehet poénkodni, hülyéskedni, de végső soron (gyerektől és kortól függően változóan hogy miben de) mi döntünk – elvégre mi vagyunk a szülők, nem? Vannak igények, eltérő vélemények, egyeztetések.
Persze időnként előkerül a hiszti is mint “meggyőzési technika” az eszköztárukból, csakhogy ez nálunk nem jön be. Mi is voltunk tinik, emlékszünk 😊.
És tudjuk, hogy ilyenkor a
belső frusztráció, tehetetlenség talál magának utat kifelé.
Fontos, hogy anya+apa nálunk egységfrontot alkot, tudatosan törekszünk arra, hogy lehetőleg ne tudjanak minket kijátszani egymás ellen.
Ez a fajta gyereknevelés időnként rengeteg egyeztetéssel jár. A nagyobbik pár éve már csak egyikünknek mond el bármit, mert evidensnek veszi, hogy a másik szülőnek elmondjuk, mivelhogy „egy csapat vagytok, nem?”.
A másik kulcs szerintem az, hogy
a határokat folyamatosan és tudatosan tágítottuk, gyerekre szabva
(mert nagyon nem egyformák), hogy mikor miben mennyit engedünk / hol húzzuk újra a határt / mikor melyiknek miben engedünk döntési szabadságot.
És ez nem csak olyankor történt mikor mi úgy gondoltuk, hanem akár gyerek kérése/felvetése/igénye alapján is – leültünk kettesben, átbeszéltük meddig vagyunk hajlandók elmenni és utána tartottuk magunkat a közös állásponthoz, és igyekeztünk magyarázatot is adni, hogy miért úgy döntöttünk ahogy.
Nem kertelek, marha macerás, időigényes, és érzelmileg is nagy kihívás (rengeteg mindennel szembesítettek a gyerekeim önmagam kapcsán), szóval folyamatos önismereti tanfolyamnak is elmegy így a gyereknevelés.
Arról nem beszélve, hogy meg kellett tanulnom milyen a jó konfliktuskezelés, kikukázva a gyerekkorban a szülőktől látott és tanult gyereknevelési reakció-mintákat.
Megéri? Szerintem/szerintünk meg. Megéri belefektetni az ilyen típusú gyereknevelésbe.
Mert a célunk az, hogy
“önnállóan életképes”, dönteni és felelősséget vállalni, nemet mondani képes gyerekek repüljenek ki itthonról.
Hiszen el fognak egyszer menni, mert ez a dolguk és reménykedünk hogy sikerült biztos alapokat adnunk ahhoz hogy az élet tengerében egyedül is boldoguljanak.
Itt a kezem, megfogod?
hogyan mondjunk nemet?
ha egy szóval kéne leírni hogy hogyan mondjunk nemet, akkor
ÉRZELEMMENTESEN
Najó, ugorjunk neki kicsit bővebben.
Sokszor előkerült már a határállítás és a nemet mondás témája, de az egyre inkább szinte folyamatos alkalmazkodást igénylő megállás nélkül változó világban ez lassan alapvető fontosságú készség lesz.
Megkérnek valamire amit nem akarsz / nincs kedved / hangulatod / időd / erőd megcsinálni.
Mondjuk anyós megint jönni akar látogatóba. Már a könyöködön jön ki hogy hetente egyszer/sokszor jön / szeretnél a pároddal egyedül lenni / bármi valós ok és szeretnéd ha nem jönne. (Hogy ez mitől „megcsinálni”? Vendéget fogadsz, nem? Merthogy attól, hogy családtag még nem ott lakik: azaz vendég.)
Rutinos már, nem a párodat kérdezi (akitől nemet kapna) hanem téged.
Azért jobb, ha a figyelmünk nem siklik el két fontos pont fölött:
1. Szólt, hogy jönne. Nem beállít csak úgy „erre jártam”.
2. Pároddal egy csapatban fociztok: ő sincs oda az ötletért, azaz legalább vele nem kell (nem vele kell) a határállítást gyakorolni.
Mivel minden helyzet más és más, továbbá minden családban és kapcsolatban egyedi dinamikák működnek így a tervet egyrészt muszáj egyénre (ránk és a másik félre) továbbá aktuális helyzetre szabnunk. Másrészt mivel a másik reakcióit (és időnként a sajátjainkat se) nem tudjuk pontosan előrejelezni, a tervezés lényege szerintem valahol a legrosszabbra való felkészülés és szituációhoz történő instant alkalmazkodási képesség megalapozásának ötvözete.
Az sem hátrány, ha az első (néhány) esetben a tervezett konfrontáció (biza, nemet mondani konfrontáció) előtt egy megbízható személlyel átbeszéljük a lehetséges forgatókönyveket. Nem azért mert azok valamelyike fog bekövetkezni (jó eséllyel meglepetés lesz úgyis) hanem hogy mentálisan és érzelmileg fel tudjunk készülni sokféle válaszreakcióra, szóval bármi is jön legyen némi rutinunk fogadni azt.
Hogyan fogjunk hozzá?
0. Nyerjünk időt.
1. Döntsük el mit szeretnénk.
2. Készüljünk fel a lehetséges reakciók kezelésére.
3. Kommunikáljuk a döntésünket.
4. Kezeljük a reakciókat.
Bontsuk le:
0. Nyerjünk időt.
„Át kell gondolnom.” „Hadd beszéljem meg a párommal.” „Visszahívlak egy óra múlva.”
Ha írásban jön annál jobb, ott várhatunk a válasszal. Mondom VÁRHATUNK. Akkor válaszolunk mikor alkalmas lesz.
Tudatosítsuk magunkban és ha nem tetszik a másik félnek akkor benne is: NEM MONDTUNK NEMET. (még) Időt kértünk. Azt szabad.
1. Döntsük el mit szeretnénk.
Nemet mondani, tudom, de biztos? 100%?
Akkor is, ha égzengés és földindulás lesz? Meg örök harag? Meg „hálátlan dög”?
Na, és itt csúszunk át a következő pontba:
2. Készüljünk fel a lehetséges reakciók kezelésére.
Először is, adjuk meg az esélyt arra, hogy a látogatóba jönni kívánó vendég el tudja fogadni a nemet válaszul. Ekkor túl sok dolgunk nincs, csak az esetlegesen fel- feltörő bűntudatunkat kezelni. (Miért is gyötör mikor tényleg nem akartam, hogy jöjjön? Fogas kérdés, mi?)
Azért biztos ami biztos, vázoljunk fel 2-3-4 nagyon extrém szcenáriót. Nagyon extrémet.
Azt a „soha soha soha nem fog ilyet csinálni”. Az király, ha tényleg nem. De hasonlóan extrém még előfordulhat.
Legalább lesz szerszámoskészletünk, hogy hogyan reagáljuk le. Ha meg normálisan vagy nem túl extrémen reagál akkor meg legalább van néhány eszközünk bármilyen másik lehetséges jövőbeni konfrontációra – akárkivel.
Ja, és közben ráébredhettünk, hogy mégsem vagyunk annyira tehetetlenek, sőt… akár vannak kreatív ötleteink hogyan lehet kifogni a szelet egy viharos vitorlából 😊
3. Kommunikáljuk a döntésünket.
A legfontosabb kérdés: hogyan mondjunk nemet
Mivel alapvetően problémánk volt a nemet mondással, így feltételezhetjük, hogy a döntésünk kommunikációja érzelmileg megterhelő lesz. Nem véletlenül készültünk változatos válaszreakciókkal a mindenféle extrém reakciókra.
Talán a legfontosabb:
érzelemmentesen kommunikáljuk.
Miért?
Mert hiába a hideg fejjel (munka esetén akár szakmai alapokon) meghozott döntés,
ha a kommunikációnk érzelemmel teli akkor jó eséllyel érzelmi reakciónak fogják látni és akként is fogják kezelni.
Hölgy olvasóim, figyelem: hisztinek.
Akkor is ha tényleg nem hisztiből / érzelmi alapon döntöttünk, a legtöbb ember nem fog az érzelemdús kommunikációs stílus mögé látni (nézni?).
Hogyan?
Készüljünk fel (ugyebár nem véletlen nyertünk időt a nulladik pontban).
Teremtsünk amennyire lehet nyugodt fizikai környezetet, ha úgy érezzük, akkor a támogató ember legyen kéznél (fizikálisan vagy virtuális eléréssel).
Sokszor a tudat, hogy tudjuk nem vagyunk egyedül, segít higgadtnak maradni.
Lőjük be meddig érünk rá. Mondjuk „van 5 percem” időzítő beállít / segítő méri az időt és csápol ha lejárt. Miért? Mert így tudjuk hogy meddig kell kitartanunk higgadtan. Ha menni kell menni kell, ha le kell tennem akkor „le kell tennem” esetleg „majd folytatjuk máskor, szép estét”. ÉS LERAKJUK !
Fussunk még egyszer végig a fejünkben a „szerszámosládánkon” és tudatosítsuk magunkban: amíg normális stílusban és hangnemben kommunikálunk addig a reakcióját csak a mi határállításunk fogja okozni.
És az ő reakciója róla szól.
Majd vegyünk egy nagy levegőt és tárcsázzunk.
Mit?
Mit mondjunk?
– Az igazat, csakis az igazat 😊
Nem feltétlenül ugye a teljes igazat, de amit mondunk az legyen igaz. „A héten nem alkalmas, jövőhéten talán, beszéljünk a hétvégén.”
– Tényeket, tőmondatokban és kijelentő módban.
Bármilyen feltételes mód, amely a mi személyünkre irányuló közlésben merül fel, támadási (izé, belekapaszkodási felületet) adhat. Feltételes mód a másikra vonatkozó mondat(ok)ban viszont elkél „Esetleg jó lenne-e neked jövő hét kedd este?”
Hogyan mondjuk?
– Kedvesen, nyugodtan, semmiképpen nem uralkodó / lekezelő hangnemben.
Rutinosabbak az empatikus, esetleg együttérző stílussal is megpróbálkozhatnak.
– Adjunk esélyt arra, hogy a másik féllel szembeni konfrontációnk nyitánya lehet egy őszintébb, mélyebb kommunikáció kialakításának.
Gondoljuk át, hány ilyen esélyt kívánunk adni és/vagy mi az a reakció aminek felmerülése esetén erről leteszünk. Amennyiben szükséges, ezen feltételrendszert rendszeresen vizsgáljuk felül. Ez esetben némi magyarázattal szolgálhatunk („egész héten túlóráztam, fáradt vagyok”).
– Fontos! A magyarázatadás nem egyenlő a magyarázkodással.
Elmondhatjuk hogy miért döntöttünk így („fáradt vagyok”) de nem szabad elvárnunk hogy a másik elfogadja a magyarázatunkat. Miért? Mert akkor könnyen átcsúszhatunk magyarázkodásba és elkezdjük bizonygatni, hogy miért úgy döntöttünk ahogy, vagy inkább hogy miért is vagyunk fáradtak, miért túlóráztunk sokat, miért hagyjuk hogy a munkahelyen kihasználnak, miért nem tudunk nemet mondani bent…. Ja, hogy itthon is most tanuljuk hogyan mondjunk nemet? 😊
Szóval igyekezzünk annyira röviden és tényekre szorítkozva kommunikálni amennyire tudunk. Azért is, mert ha fáradtak vagyunk és ezért ne jöjjön akkor ugye telefonon miért is tudunk hulla fáradtan egy-másfél órát diskurálni? Na ugye.
4. Kezeljük a reakciókat
Amíg normális stílusban és hangnemben kommunikálunk addig a reakcióját csak a mi határállításunk fogja okozni. És az ő reakciója róla szól.
Mantrázzuk: „az ő reakciója róla szól”
És maradjunk higgadtak. Az idő telik, és ugyebár nekünk csak 5 percünk van most beszélgetni…. UGYE?
a reakció függvényében…
– Tegyük fel, hogy a másik fél nyitott volt és elfogadta a válaszunkat.
Király! Túléltük! Ő is!
Jé, határt állítottunk és elfogadta 😊
és el lehet nyitni egy új kommunikációs fejezetet.
– És mi van ha kiakad / megsértődik?
Mi is járt a fejünkben mielőtt tárcsáztunk? „az ő reakciója róla szól”.
A megsértődés szerintem manipuláció.
Szóval ráharapunk a nyelvünkre, kipréselünk egy „szép estét” elköszönést és lerakjuk.
Miért?
Mert akkor és ott ebbe a vitába TILOS belemenni.
A megsértődés egy érzelmi reakció. Ráadásul egy elég erős darab.
Érzelmileg felfűtött állapotban érdemi megbeszélést lefolytatni lehetetlen.
Majd egyszer ha mindenki lehiggadt, talán…
Majd miután letettük (időben!)
forduljunk együttérzéssel saját magunk felé:
érezzük át a beszélgetés során visszafojtott érzelmeinket, sírjunk, nevessünk, kacagva üvöltsünk és bármi ahogy kijön
MEGCSINÁLTUK
Akkor is ha nem pont úgy ment mint terveztük / szerettük volna.
Hatalmas lépést tettünk 😊
Majd miután kiörömködtük és -káromkodtuk magunkat és lenyugodtunk, esetleg aludtunk is rá egyet gondoljuk és elemezzük végig hogy ment.
Mi ment jól, hol lehet még fejleszteni, hol vesztettük (majdnem) el a higgadtságunkat, mi nyomott meg és milyen gombot hogy az ott majdnem kicsúszott az irányítás (önmagunké!) a kezünk közül. Hogy sikerült megfogni magunkat. Hogyan tovább – miben tudunk fejlődni és mi kell hozzá. Hogyan mondjunk nemet.
És a vállveregetésről se feledkezzünk meg.
Akkor se, ha volt támogatásunk.
Attól még hogy valaki a pálya szélén veszettül szurkolt attól még
mi voltunk a pályán 😊
Itt a kezem, megfogod?
az érzelmi bántalmazás (is) hatással van a fizikai egészségünkre
Az érzelmi bántalmazás hatással lehet a fizikai egészségünkre?
„Van némi probléma, amiről beszélnünk kell.” és azt hittem ott esek össze. El nem tudtam képzelni, mit rontottam el.
Gyermekkori mintázatok törtek elő a tudatalattimból.
Egy mérgező embert magunk mögött hagyni, hacsak nem vagyunk vasbeton-stabilak belül, marha nehéz. És akkor sem feltétlen fáklyásmenet. Csakhogy vannak olyan helyzetek, mikor otthagyni és kizárni őket az életünkből teljességgel lehetetlen. Például, mikor az a bántalmazó, mérgező egyén a szülőnk. Mi meg még csak cseperedünk.
Gyerekként ehhez hozzájárul az az extra nehezítő tényező, hogy nem vesszük észre, nem értjük, egyszerűen nem áll össze a kép. Ezen felül, az hogy hogyan kezeljük az ilyen embereket ha ebbe nőttünk bele, nagyban függ(het) attól, hogy milyen példát láttunk magunk előtt. Mások hogy kezelték azt a mérgező egyént. Legalábbis én erre jutottam.
Én nem voltam szerencsés. Az én „példaképem”, akitől elles(het)tem hogyan kell az érzelmi bántalmazást lekezelni, teljesen behódoló volt. Így azt tanultam meg, hogy a bántalmazónak mindig igaza van, meg kell adni magam, be kell hódolni, ez a helyes válasz. Mindeközben belül meg éreztem, hogy ez így marhára nem okés. Éreztem hogy valami iszonyatosan nem kerek, de nem értettem. És ezzel az ellentmondással – hogy merem mindkét szülőmet megkérdőjelezni – végképp nem tudtam mit kezdeni. Ahogy a bántalmazással sem.
A testem őszinte volt. Most már értem. A reggelenkénti rendszeres gyomorfájás és hányinger. Az alkalmatlanság érzése, hogy bármit is csinálok soha nem lehet elég jó. Soha nem lehetek elég jó se nekik, se másnak. A hányinger még mindig beköszön mikor érzelmileg hasonló szituációkban találom magamat.
A testem őszinte volt. Az agyam racionalizált „ők a szüleim szóval nekik biztos, hogy mindig igazuk kell hogy legyen”. Aztán voltak akik azt mondták, hogy „ők már csak ilyenek” és hogy „így mutatják ki a szeretetüket”. Meg persze alig volt bárki, aki elhitte, hogy valójában hogyan viselkedik zárt ajtók mögött. Egyszerűen felfoghatatlan volt azok számára, akik felé mindig a szép, csodálatos arcát mutatta, hogy az csak álarc. És mikor lekerül akkor előtör a valóság: a düh, a hiszti, a lekicsinylés, és a szándékosan sértő megjegyzések.
A testem őszinte volt. Háromszor vették ki majdnem a vakbelemet. Minden tünetet produkáltam, de tökéletes volt a vérképem. Köszönet és hála az összes orvosnak aki nem végezte el a műtétet.
De még mindig magamban kerestem a hibát: „Biztos túlérzékeny vagyok, nem tudom kezelni a stresszt”, magamat okoltam. Lévén mást nem lehetett.
Pedig nem az én hibám volt. Most már tudom.
A bántalmazás soha nem elfogadható.
A testem őszinte volt. És még mindig az. A hosszú gyógyulási folyamat után most már jellemzően le tudom kezelni a stresszes helyzeteket anélkül, hogy túlélő módba kapcsolnék. Általában.
Múlt csütörtökön azt mondták nekem: „Van némi probléma, amiről beszélnünk kell.” Azt hittem ott esek össze, majd jött a végtelen megaláztatás érzése, és persze egyből elkezdtem kérdőre vonni önmagamat és kérdezgetni, hogy mit szúrtam el. A gyerekkori ösztöneim átvették az irányítást. Ami azt mutatta, hogy nem voltam érzelmileg annyira jól mint gondoltam.
Főleg, hogy viccelt. Mint annyiszor már korábban. Mégis betojtam aznap.
A testem őszinte volt múlt csütörtökön.
Hallgass a testedre!
Az érzelmi bántalmazás (is) hatással van a fizikai egészségünkre.
Itt a kezem, megfogod?
hogyan kezeljük a hisztit?
Hogyan kezeljük a hisztit?
Életkornak megfelelően.
És lehetőleg nem belevonódva.
Miért? Egyrészt mert nem rólunk szól, hanem róluk. Másrészt meg ha mi higgadtak tudunk maradni nekik is jobb lesz meg nekünk is. Sőt, azzal hogy MI higgadtak maradunk NEKIK könnyítjük meg az utat ahhoz, hogy ők SAJÁT MAGUKAT lenyugtassák. És így szépen lassan, lépésről lépésre megtanulják a saját érzéseiket kezelni.
Persze mindig lehetnek kivételek, mikor kell babusgatás (főleg kisebb korban). Azonban ha egy felnőtt nő csinálja rendszeresen és babusgatás nélkül nem hagyja abba akkor azért az már elgondolkodtató. Ugyanis a könnyekkel nagyon jól lehet manipulálni.
Hogyan NE kezeljük a hisztit?
Nem a felsőbbrendűségünk kifejezésével. Az csak olaj a tűzre.
Nem, nem megyünk utánuk ha berohannak a szobába és bevágják maguk mögött az ajtót. Az benzin a tűzhányóra. Főleg, ha közben folytatjuk a letorkolló kiosztásukat.
Nem lenézve, mert attól hogy szerintünk marhaság az amin kiakadtak attól nekik még kicseszettül fáj.
Nem lekezelve és lekicsinyelve a helyzetüket. Nekik itt és most FÁJ.
Nem elbagatellizálva, más – akár saját – példákat felhozva, őket marhára nem érdekli. Nekik ITT és MOST fáj.
Mindvégig észben tartva, hogy értük tesszük.
Ja, és hogy persze hiszti ide vagy oda, a döntésünk (ha az volt a kiváltó ok) az a szülői döntésünk marad. De tudunk együtt érezni velük, hogy az mennyire fáj(hat) nekik.
Hogyan kezeljük akkor a hisztit?
Higgadtnak maradni a kulcs. Na jó, de ez mit jelent és hogyan kell csinálni?
Először is előhúzni a remélhetőleg már legalább begyakorlás alatt lévő mentális védőernyőnket: nem rólunk szól. Nem rólunk szól. Valahol még azt is megkockáztatom, hogy nem nekünk szól, hanem a világnak öntik ki frusztrációjukat.
Másodszor meg a higgadtság azt jelenti, hogy NEM SZÓLUNK BE! Akkor se ha igazunk van! Hanem leharapjuk a nyelvünket és megtartjuk magunknak a mondanivalónkat. Hiába repül a magas labda lecsapni TILOS. Úgyis tudják, hogy mit csinálnak, most komolyan, direkt tegyük sz@rabbá a helyzetüket, hogy hogy érzik magukat?
Harmadszor meg továbbra is távol tartva magunkat érzelmileg és rojtosra harapdálva a nyelvünkkel EGYÜTTÉRZÜNK velük. Nem arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem arról hogy ŐK HOGYAN ÉRZIK MAGUKAT. És valószínűleg elég csehül, különben nem lenne a hiszti.
Negyedszer meg nem, nem mondjuk meg nekik hogy ŐK hogy érzik magukat. Csak csendesen, nyugodtan, higgadtan és együtt érezve ott vagyunk mellettük. Vagyunk. Pont. CSAK VAGYUNK. Mint fix pont a káoszban.
Ötödször pedig meg sem fordul a fejünkben, hogy megpróbáljuk lerövidíteni az időt és „kirángatni őket”. Csak hallgatunk. Vagyunk. A figyelmüket meg lehet próbálni eltéríteni de ne a gyorsan túl-levés irányába, hanem az elfogadáséba.
Merthogy a hiszti rúgkapálózás valami ellen amit nem akarnak elfogadni.
Szerintem akkor reagálunk jól, ha el tudjuk ismerni (és ezt akár szavak nélkül kommunikálni), hogy értjük és megértük őket. Hogy mi is tiltakoznánk az ő helyükben. És hogy ezzel így nincs semmi gond. És akkor van esélyük megtalálni a kulcsot saját magukhoz, hogy ők hogy tudják lenyugtatni saját magukat.
Miért így kezeljük a hisztit?
Egy lassan tinédzser+ és egy kezdő tini mellett arra jutottam, hogy a kulcs az hogy hagyjuk hogy lenyugodjanak.
Saját maguktól.
Különben nem tanulják meg önmagukat, az érzéseiket szabályozni. Az önfegyelmet. Hogy van amikor az érzések irányításra szorulnak.
Van némi különbség a két-három éves totyogó (bolt közepén visítva fetrengő), a tinédzser (három óra hullámzó zokogás és „utállak” a kanapén ülve) és a felnőtt között.
És a nem megfelelő életkorúként történő kezelés a rossz beidegződést tudja erősíteni, meggátolva vagy hátráltatva a szükséges személyiségfejlődést.
Szóval hogyan is kezeljük a hisztit?
Ügyesen. Türelemmel. Szeretettel. Határokkal. Önismerettel.
Itt a kezem, megfogod?
hogyan szoktassuk le szívünk hölgyét a hisztiről – színmű 3 felvonásban
Figyelmeztetés (a hiszti veszélyes)
A megfelelő hatás elérése érdekében a tünetek LEGELSŐ előfordulásakor célszerű használata. Későbbi bevezetése esetén a komplikációk valószínűsége drasztikusan megnő(het).
A valósággal való bármilyen (teljes) egyezés (nem) csupán a véletlen műve.
Kellékek
Kölcsönös tisztelet. Alázat. Önismeret. Önreflexió (nő). Higgadtság (férfi).
Első felvonás
Első szín
Férfi olvas. Hölgy odamegy hozzá. Odabújik. Átkarolják egymást. Meghitten sutyorognak egymás fülébe. Egyszercsak a hölgy sértetten felpattan.
Férfi: Mi a baj?
Hölgy: Semmi.
Férfi fogja magát és visszatemetkezik a könyvébe.
Hölgy többször egymás után felemeli a fejét, idegesen pakol az asztalon, többször a férfira néz aki nem néz vissza hanem olvas tovább mintha mi sem történt volna. Hölgy sóhajtozik, topog, aztán szipogva kirohan a konyába.
Férfi olvas.
Második szín
Hölgy szipogva ül a konyaszéken. Egy fél csomag százas papír zsebkendő fekszik előtte az asztalon, a földön körülötte elhasználtan a csomag másik fele.
Már jó 20 perce kint ücsörög. Az elején ugyan újra és újra belelovallta magát a sírásba, mostanra már elfogyott a szufla. Már csak hüppög.
Harmadik szín
Nyílik a konyhaajtó. Férfi lazán, nyugodtan besétál.
Hölgy reménykedve veti rá szemét. Na végre, itt van. Sírásra rákészülése közben férfi halk, nyugodt hangon megszólal:
Háromszor jövök csak ki: először, utoljára, és soha többet. Rákérdeztem, mi baj, azt mondtad semmi. Az emberek azt mondják amit gondolnak. Ha mégsem, az nem az én problémám. Ha azt mondod semmi, akkor úgy is fogok viselkedni.
Férfi megfordul és nyugodtan kisétál.
Negyedik szín
Hölgy sokkoltan ül a konyhaszéken. Pislog, mintha szellemet látott volna. Majd mély gondolkodásba esik.
Zsebkendőket tépked akkurátusan miszlikbe, miközben magában beszél.
Hmm… van benne logika. De hát otthon azt tanultam, hogy ki kell találni hogy az emberek mit gondolnak. Miért is? Mert a nem az talán, a talán az igen, de akkor az igen micsoda is volt? Ehh, mindegy. Mit is mondott a férfi? Az emberek azt mondják amit gondolnak. Hmm.. Tényleg, milyen időt- és energiát-rabló kielemezni a lehetséges mondanivalót. Na de ha nem találom ki akkor a másik megsértődik. Hmm… mondjuk akkor is, ha rossz a levezetés és félreértelmezem. Hmm… ez így mennyivel egyszerűbbnek tűnik. Nem kell elemezgetni. Na de megsértődnek! Jajj, mit is mondott? Nem az ő problémája? Hmm… ebben van ráció. De akkor is mi lesz, ha megsértődnek. Jajj, főleg az anyám!
Ó a francba mi legyen? Szeretem, tudom, hogy ő az igazi. Basszus ez kegyetlenség tőle! De a francba is, igaza van. De mi lesz ha…. Hopp… álljunk meg egy szóra. Ha ő azt mondja amit gondol – és ő ilyen – akkor… ez azt jelenti, hogy vagy alkalmazkodom…. vagy… ő soha nem fogja kitalálni hogy én mire gondolok… és akkor nem leszünk hosszú életűek együtt.
Fontos nekem ő annyira, hogy be merjem vállalni?
A fenébe, ezt azt jelenti, hogy nekem meg kell tanulnom elmondani a bajaimat. Ááááá. De hogy? Ez kínzás! Mi lenne, ha elmondanám neki, hogy kelleni fog a segítsége? Hogy megpróbálom, de egyedül nem fog menni?
További 10 percnyi zsebkendőtépkedés és szipogás után a hölgy bemegy a szobába.
Ötödik szín
Férfi olvas. Mintha mi sem történt volna. Hölgy odaül mellé és átkarolja.
Hölgy: Szeretlek.
Egyelőre ennyire futotta. Egyszerre egy lépés gondolja.
Második felvonás
Első szín
Néhány héttel később a szobában.
A hölgy és a férfi beszélgetnek. Egyszer csak a hölgy felpattan és sírva kirohan.
Férfi leül olvasni.
Második szín
Konyha.
Hölgy ül és szipog. Csak kb egy tucat elhasznált zsebkendő hever körülötte.
Vár.
Már 10 perce kint ül.
Sehol senki.
Mit is mondott a férfi múltkor? Először utoljára és soha többet?
Meg azt is mondta, hogy az emberek azt mondják amit gondolnak. Hmm… hát igen, tényleg így gondolta. Nem fog kijönni. Hiába várok.
Pár perc további szipogás után a hölgy bemegy a szobába.
Harmadik szín
Férfi ül és olvas. Ahogy a hölgy bejön a szobába felnéz a könyvből.
Hölgy leül mellé és átkarolja. Nem mond semmit. Férfi leteszi a könyvet és átkarolja.
Harmadik felvonás
Első szín
Két hónappal később a szobában.
A férfi és a hölgy az ágyon fekve beszélgetnek.
Egyszer csak a hölgy felpattan és se szó se beszéd kiviharzik.
Második szín
Konyha.
Hölgy ül a konyhaszéken. Gondolkodik.
Papírzsebkendőnek se híre se hamva.
Nincs rá már szükség.
Már saját maga miatt jött ki.
Lehiggadni.
10 perc múlva visszamegy.
Harmadik szín
Hölgy visszabújik az ágyba a Férfi mellé.
Átkarolja
Szeretlek – mondja. – Köszönöm, hogy leszoktattál a hisztiről.
Férfi elmosolyodva átkarolja. Majd azt mondja: Nem én szoktattalak le róla. Te szoktattad le róla saját magadat.
Függöny
Itt a kezem, megfogod?
miért félünk önzőnek lenni?
mert mondjuk marhára félre lettünk tájékoztatva gyerekként hogy mi is az az önzés?
Merthogy a homokozóban nem döntési szabadságot ismertették meg velünk, hanem belénkbetonozták a végtelen altruizmus alapjait. Azt az „önfeláldozásét” (nem véletlen az idézőjel) amelyik NEM TUD nemet mondani. Tehát nem is valódi önfeláldozás 😊 csak hogy tisztázzuk itt még az elején.
„Add oda a lapátod” „Nem adom” „Önző vagy!”
Mit tanultunk így meg? Hogy ha nemet mondunk akkor önzők vagyunk.
🤔 ????
Újraprogramozás szükségeltetik.
Az önmagunkért, saját érdekeinkért történő kiállás önmagában nem önzés.
Csak annak gyakorlása, hogy
UGYANANNYI jogunk van saját magunkhoz, mint másoknak hozzánk.
Mármint akinek és amennyit nyugodt szívvel, békében, külső-belső kényszer hatása nélkül adni tudunk és akarunk. Mondjuk legalábbis úgy átlagban…
Önzés akkor lesz a dologból ha önmagunk igényeinek kielégítését másokon átgázolva tesszük meg. A homokozós példával élve, ha elvesszük a másiktól a lapátot. De ha csak nem adjuk oda a miénket, akkor csak éltünk a jogunkkal hogy akkor és ott önmagunk a fontosabb.
Na kié is az a lapát? 😊
Itt a kezem, megfogod?