Home » Posts tagged 'határok' (Page 2)
Tag Archives: határok
hogyan mondjunk nemet?
ha egy szóval kéne leírni hogy hogyan mondjunk nemet, akkor
ÉRZELEMMENTESEN
Najó, ugorjunk neki kicsit bővebben.
Sokszor előkerült már a határállítás és a nemet mondás témája, de az egyre inkább szinte folyamatos alkalmazkodást igénylő megállás nélkül változó világban ez lassan alapvető fontosságú készség lesz.
Megkérnek valamire amit nem akarsz / nincs kedved / hangulatod / időd / erőd megcsinálni.
Mondjuk anyós megint jönni akar látogatóba. Már a könyöködön jön ki hogy hetente egyszer/sokszor jön / szeretnél a pároddal egyedül lenni / bármi valós ok és szeretnéd ha nem jönne. (Hogy ez mitől „megcsinálni”? Vendéget fogadsz, nem? Merthogy attól, hogy családtag még nem ott lakik: azaz vendég.)
Rutinos már, nem a párodat kérdezi (akitől nemet kapna) hanem téged.
Azért jobb, ha a figyelmünk nem siklik el két fontos pont fölött:
1. Szólt, hogy jönne. Nem beállít csak úgy „erre jártam”.
2. Pároddal egy csapatban fociztok: ő sincs oda az ötletért, azaz legalább vele nem kell (nem vele kell) a határállítást gyakorolni.
Mivel minden helyzet más és más, továbbá minden családban és kapcsolatban egyedi dinamikák működnek így a tervet egyrészt muszáj egyénre (ránk és a másik félre) továbbá aktuális helyzetre szabnunk. Másrészt mivel a másik reakcióit (és időnként a sajátjainkat se) nem tudjuk pontosan előrejelezni, a tervezés lényege szerintem valahol a legrosszabbra való felkészülés és szituációhoz történő instant alkalmazkodási képesség megalapozásának ötvözete.
Az sem hátrány, ha az első (néhány) esetben a tervezett konfrontáció (biza, nemet mondani konfrontáció) előtt egy megbízható személlyel átbeszéljük a lehetséges forgatókönyveket. Nem azért mert azok valamelyike fog bekövetkezni (jó eséllyel meglepetés lesz úgyis) hanem hogy mentálisan és érzelmileg fel tudjunk készülni sokféle válaszreakcióra, szóval bármi is jön legyen némi rutinunk fogadni azt.
Hogyan fogjunk hozzá?
0. Nyerjünk időt.
1. Döntsük el mit szeretnénk.
2. Készüljünk fel a lehetséges reakciók kezelésére.
3. Kommunikáljuk a döntésünket.
4. Kezeljük a reakciókat.
Bontsuk le:
0. Nyerjünk időt.
„Át kell gondolnom.” „Hadd beszéljem meg a párommal.” „Visszahívlak egy óra múlva.”
Ha írásban jön annál jobb, ott várhatunk a válasszal. Mondom VÁRHATUNK. Akkor válaszolunk mikor alkalmas lesz.
Tudatosítsuk magunkban és ha nem tetszik a másik félnek akkor benne is: NEM MONDTUNK NEMET. (még) Időt kértünk. Azt szabad.
1. Döntsük el mit szeretnénk.
Nemet mondani, tudom, de biztos? 100%?
Akkor is, ha égzengés és földindulás lesz? Meg örök harag? Meg „hálátlan dög”?
Na, és itt csúszunk át a következő pontba:
2. Készüljünk fel a lehetséges reakciók kezelésére.
Először is, adjuk meg az esélyt arra, hogy a látogatóba jönni kívánó vendég el tudja fogadni a nemet válaszul. Ekkor túl sok dolgunk nincs, csak az esetlegesen fel- feltörő bűntudatunkat kezelni. (Miért is gyötör mikor tényleg nem akartam, hogy jöjjön? Fogas kérdés, mi?)
Azért biztos ami biztos, vázoljunk fel 2-3-4 nagyon extrém szcenáriót. Nagyon extrémet.
Azt a „soha soha soha nem fog ilyet csinálni”. Az király, ha tényleg nem. De hasonlóan extrém még előfordulhat.
Legalább lesz szerszámoskészletünk, hogy hogyan reagáljuk le. Ha meg normálisan vagy nem túl extrémen reagál akkor meg legalább van néhány eszközünk bármilyen másik lehetséges jövőbeni konfrontációra – akárkivel.
Ja, és közben ráébredhettünk, hogy mégsem vagyunk annyira tehetetlenek, sőt… akár vannak kreatív ötleteink hogyan lehet kifogni a szelet egy viharos vitorlából 😊
3. Kommunikáljuk a döntésünket.
A legfontosabb kérdés: hogyan mondjunk nemet
Mivel alapvetően problémánk volt a nemet mondással, így feltételezhetjük, hogy a döntésünk kommunikációja érzelmileg megterhelő lesz. Nem véletlenül készültünk változatos válaszreakciókkal a mindenféle extrém reakciókra.
Talán a legfontosabb:
érzelemmentesen kommunikáljuk.
Miért?
Mert hiába a hideg fejjel (munka esetén akár szakmai alapokon) meghozott döntés,
ha a kommunikációnk érzelemmel teli akkor jó eséllyel érzelmi reakciónak fogják látni és akként is fogják kezelni.
Hölgy olvasóim, figyelem: hisztinek.
Akkor is ha tényleg nem hisztiből / érzelmi alapon döntöttünk, a legtöbb ember nem fog az érzelemdús kommunikációs stílus mögé látni (nézni?).
Hogyan?
Készüljünk fel (ugyebár nem véletlen nyertünk időt a nulladik pontban).
Teremtsünk amennyire lehet nyugodt fizikai környezetet, ha úgy érezzük, akkor a támogató ember legyen kéznél (fizikálisan vagy virtuális eléréssel).
Sokszor a tudat, hogy tudjuk nem vagyunk egyedül, segít higgadtnak maradni.
Lőjük be meddig érünk rá. Mondjuk „van 5 percem” időzítő beállít / segítő méri az időt és csápol ha lejárt. Miért? Mert így tudjuk hogy meddig kell kitartanunk higgadtan. Ha menni kell menni kell, ha le kell tennem akkor „le kell tennem” esetleg „majd folytatjuk máskor, szép estét”. ÉS LERAKJUK !
Fussunk még egyszer végig a fejünkben a „szerszámosládánkon” és tudatosítsuk magunkban: amíg normális stílusban és hangnemben kommunikálunk addig a reakcióját csak a mi határállításunk fogja okozni.
És az ő reakciója róla szól.
Majd vegyünk egy nagy levegőt és tárcsázzunk.
Mit?
Mit mondjunk?
– Az igazat, csakis az igazat 😊
Nem feltétlenül ugye a teljes igazat, de amit mondunk az legyen igaz. „A héten nem alkalmas, jövőhéten talán, beszéljünk a hétvégén.”
– Tényeket, tőmondatokban és kijelentő módban.
Bármilyen feltételes mód, amely a mi személyünkre irányuló közlésben merül fel, támadási (izé, belekapaszkodási felületet) adhat. Feltételes mód a másikra vonatkozó mondat(ok)ban viszont elkél „Esetleg jó lenne-e neked jövő hét kedd este?”
Hogyan mondjuk?
– Kedvesen, nyugodtan, semmiképpen nem uralkodó / lekezelő hangnemben.
Rutinosabbak az empatikus, esetleg együttérző stílussal is megpróbálkozhatnak.
– Adjunk esélyt arra, hogy a másik féllel szembeni konfrontációnk nyitánya lehet egy őszintébb, mélyebb kommunikáció kialakításának.
Gondoljuk át, hány ilyen esélyt kívánunk adni és/vagy mi az a reakció aminek felmerülése esetén erről leteszünk. Amennyiben szükséges, ezen feltételrendszert rendszeresen vizsgáljuk felül. Ez esetben némi magyarázattal szolgálhatunk („egész héten túlóráztam, fáradt vagyok”).
– Fontos! A magyarázatadás nem egyenlő a magyarázkodással.
Elmondhatjuk hogy miért döntöttünk így („fáradt vagyok”) de nem szabad elvárnunk hogy a másik elfogadja a magyarázatunkat. Miért? Mert akkor könnyen átcsúszhatunk magyarázkodásba és elkezdjük bizonygatni, hogy miért úgy döntöttünk ahogy, vagy inkább hogy miért is vagyunk fáradtak, miért túlóráztunk sokat, miért hagyjuk hogy a munkahelyen kihasználnak, miért nem tudunk nemet mondani bent…. Ja, hogy itthon is most tanuljuk hogyan mondjunk nemet? 😊
Szóval igyekezzünk annyira röviden és tényekre szorítkozva kommunikálni amennyire tudunk. Azért is, mert ha fáradtak vagyunk és ezért ne jöjjön akkor ugye telefonon miért is tudunk hulla fáradtan egy-másfél órát diskurálni? Na ugye.
4. Kezeljük a reakciókat
Amíg normális stílusban és hangnemben kommunikálunk addig a reakcióját csak a mi határállításunk fogja okozni. És az ő reakciója róla szól.
Mantrázzuk: „az ő reakciója róla szól”
És maradjunk higgadtak. Az idő telik, és ugyebár nekünk csak 5 percünk van most beszélgetni…. UGYE?
a reakció függvényében…
– Tegyük fel, hogy a másik fél nyitott volt és elfogadta a válaszunkat.
Király! Túléltük! Ő is!
Jé, határt állítottunk és elfogadta 😊
és el lehet nyitni egy új kommunikációs fejezetet.
– És mi van ha kiakad / megsértődik?
Mi is járt a fejünkben mielőtt tárcsáztunk? „az ő reakciója róla szól”.
A megsértődés szerintem manipuláció.
Szóval ráharapunk a nyelvünkre, kipréselünk egy „szép estét” elköszönést és lerakjuk.
Miért?
Mert akkor és ott ebbe a vitába TILOS belemenni.
A megsértődés egy érzelmi reakció. Ráadásul egy elég erős darab.
Érzelmileg felfűtött állapotban érdemi megbeszélést lefolytatni lehetetlen.
Majd egyszer ha mindenki lehiggadt, talán…
Majd miután letettük (időben!)
forduljunk együttérzéssel saját magunk felé:
érezzük át a beszélgetés során visszafojtott érzelmeinket, sírjunk, nevessünk, kacagva üvöltsünk és bármi ahogy kijön
MEGCSINÁLTUK
Akkor is ha nem pont úgy ment mint terveztük / szerettük volna.
Hatalmas lépést tettünk 😊
Majd miután kiörömködtük és -káromkodtuk magunkat és lenyugodtunk, esetleg aludtunk is rá egyet gondoljuk és elemezzük végig hogy ment.
Mi ment jól, hol lehet még fejleszteni, hol vesztettük (majdnem) el a higgadtságunkat, mi nyomott meg és milyen gombot hogy az ott majdnem kicsúszott az irányítás (önmagunké!) a kezünk közül. Hogy sikerült megfogni magunkat. Hogyan tovább – miben tudunk fejlődni és mi kell hozzá. Hogyan mondjunk nemet.
És a vállveregetésről se feledkezzünk meg.
Akkor se, ha volt támogatásunk.
Attól még hogy valaki a pálya szélén veszettül szurkolt attól még
mi voltunk a pályán 😊
Itt a kezem, megfogod?
lift nincs! és felelősségvállalás?
Lift nincs! Felelősségvállalás van?
Az emberek egy jelentős része mindenféle “segítők”höz jár hogy eme “guruk” megmondják nekik hogyan döntsenek. Az hagyján, hogy jó eséllyel iszonyatos pénzeket hagynak ott, de mire is?
Meglehetősen gyakran kerülünk döntési helyzetbe az életben, persze nem mindegyik egyformán komplex vagy nehéz, de lehetnek jónéhányan, akik felettébb rendszeresen landolnak “iránymutatást” kérve (vagy inkább “mondd meg Te hogy én mit csináljak”?) az asztrológus / számmisztikus / jövendőmondó / a-lista-közel-végtelen szakiktól.
Félreértés ne essék, nem az bajom, hogy vannak akik hisznek ebben. Nem zavar, nem az én dolgom, mindenki abban hisz amiben akar, és mindenki hisz valamiben (akkor is ha nem tudja vagy nem ismeri be).
A gondom azzal van, hogy így felnőtt emberek önként és dalolva átavanzsálják önmagukat gyerekké, átadva a döntés jogát másnak a saját életük felett.
Gyerekek, és a felelősséget ki viseli?
Vagy így lehet másra mutogatni, hogy „de hát az tenyérjós azt mondta hogy…?”
Na de szívni ki fog vele?
Mi a francért féltek Ti dönteni? Összedől a ház ha egyszer rossz döntést hoztok?
Tudjátok én hány sz@r és nagyon sz@r döntést hoztam életem során? És még mennyit fogok 😊
És el tudjátok képzelni milyen jól fel tudtam őket használni arra, hogy megtudjak sokkal többet saját magamról? Persze miután kivakartam magam a trutyiból… de végiggondolni azt, hogy akkor ott miért pont úgy és pont azt döntöttem nagyon jól le tudta ám írni a beidegződéseimet, a hiedelmeimet. Rávilágított hol van még munka.
Egyébként is, a döntéseket a döntés meghozatalakor meglévő információk és „huzalozás” (gondolkodásmód, az „akkori én”) kontextusában érdemes szerintem csak vizsgálni. Utólag mindenki marha okos tud lenni ám 😊
Miért kellenek a rossz döntések? Mert azok STOP táblák – mutatják merre / hogyan nem jó. És ha kimásztunk utána a slamasztikából akkor az egy újabb bebetonozott lépcsőfokká válik.
Lift nincs! és felelősségvállalás?
A személyiségfejlődést, meg előtte és közben önmagunk megismerését nem lehet „gyorstalpalón” elsajátítani, és letölteni sem lehet, mint egy programot. Itt az út legalább olyan lényeges, mint a célvonal. Ami egyébként a „jó pap is holtig tanul” szellemében jócskán túl van a horizonton, szóval koncentráljuk csak a következő lépcsőfokra. Azt lépjük meg.
Nem azt mondom, hogy ne kérjünk tanácsot. Lehet, sőt kell. Csak aztán jól csócsáljuk meg.
És marhára válogassuk meg kitől kérünk és fogadunk el tanácsot.
Én a tanácsot adó fél motivációt és szándékait igyekszem feltérképezni.
Neki milyen haszna származik / származhat a tanácsadásból. És nyíltan bevallja-e vagy sem.
„Függővé” akar-e tenni engem? Vagy az a célja (és a cselekedetei is ebbe az irányba mutatnak) hogy az szeretné, hogy fejlődjek és önálló legyek. Törekszik-e arra, hogy ÉN hozzam meg a döntést. Ő csak a (vállaltan) saját és szubjektív nézőpontját osztja meg velem. Akár küzdve azzal, hogy a döntést az én kezembe tuszkolja akkor is ha nem akarom. Azaz a felelősségvállalásra kényszerít.
Persze itt beúszik a képbe a coaching, merthogy ugye a coach objektív, ítélkezésmentes, nem ad tanácsot és a saját válaszodat (döntésedet) csiklandozza ki belőled.
És sajnálattal azt kell mondjam, hogy ez még mind nem garancia arra, hogy az akit coachnak találunk magunknak esetleg nem akar „függővé” tenni. Nem, nem arról beszélek, hogy időről időre mikor valami nagy dráma van akkor ne fordulnánk hozzá egy kis grillezésre. Vagy esetleg kell valaki aki időnként számon kéri rajtunk a saját magunk által kiszabott célok teljesítését, mert van amikor ez tényleg kell. Hanem arról, amikor nem feltétlenül érdekelt abban, hogy mi közben önálllósodjunk. Nekem se jutott eszembe hogy ilyen létezhet, amíg a valóság arcul nem csapott 😥
Több coaching-business fejlesztő csoport tagja vagyok. Az egyikben egy beszélgetés során valami ilyesmi tanács hangzott el „a klienseket úgy kell megfogni, hogy hosszútávú rendszeres bevételt generáljanak, olyan sokáig amíg csak lehet”. Mit ne mondjak, sokkolva ültem a képernyő előtt. Köpni-nyelni nem tudtam.
Egy-egy döntési helyzet során nem csak a döntés meghozatala a lényeg, hanem az is, hogy hogyan juttatjuk el magunkat oda. Megtanulunk / kifejlesztünk új technikákat, felismerünk rossz beidegződéseket és nekilátunk azokat átírni, szóval döntéshozatali képességeinket is fejlesztjük.
Olyan segítőt/coachot válassz, akinek az a célja, hogy Te fejlődj és legfőképp önállósodj.
Mert akkor legközelebb a hasonló kaliberű döntésekkel már meg tudsz önmagad birkózni. Ezáltal magabiztosságot, önbizalmat és önbecsülést növelsz, meg persze a döntéshozatali rutinnak is jót tesz.
Mert (felelősségvállalási) gyakorlat teszi a mestert 😊
Itt a kezem, megfogod?
home office-ban az este 6-os meeting simán belefér, nem? (hol a határ?)
… azaz hogyan kezeljük a mi munkaidőnket „rugalmasan” kezelő főnököt (aki nem tudja hol a határ)
Az elmúlt 2 évben láttam ezt-azt itt-ott home office témakörben. Lezárások itt is, ott is, főnökök itt is ott is… és álltam támogatóként emberek mellett itt is és ott is. Mivel a tehetetlenség érzéséből fakadó frusztráció leginkább rajtam landolt (elvégre ez (is) a dolgom) így akár nevezhetjük „első kézből szerzett”nek is a tapasztalataimat.
A jó hír, hogy van kiút.
A rossz, hogy a tükörrel kell kezdeni.
Példa viszont van nem is egy, hogy meg lehet csinálni.
Szóval hogyan is álljunk neki a magánéletünk és a munkánk szétválasztásának?
Ahogy látom
ez elsősorban mentális és érzelmi harc.
Nagyon nagy eséllyel először és elsősorban önmagaddal.
Elhinni és aztán gyakorlatba ültetni, hogy érsz annyit mint bárki más. Kell hogy önmagad legalább annyira fontos legyen számodra mint bárki más és EZ NEM ÖNZŐSÉG.
Belül kell kicsit megerősödni, mert az első „nem” után szinte törvényszerű a hurrikán megérkezése. A vihar formája és mibenléte viszont pont hogy a másik féltől függ elsősorban. Ezért végig kell gondolni eddig mit/hogy csinált, hogy fel lehessen készülni – legalábbis amennyire lehet. Mikor megvan néhány feltételezett reakció és az azok lekezelésére kialakított terv akkor lehet kézbe fogni a
STOP táblát
És kezdődhet a harc…
… mindenki mással aki az újonnan behúzott határaidat nem akarja tiszteletben tartani.
A “kedvenc” reakciók a hiszti, megsértődés, lekicsinylés, beszólás, esetleg némasággal való büntetés – csak mert a munkavállaló nemet mer mondani az
“életemet és véremet a főnök cégéért”
elvárt és gyakran kikényszerített hozzáállásra. Meg láttam példát érzelmi zsarolásra és magas szintű szofisztikált (nehezen észrevehető) manipulációra.
Hidd el, tudja a gyengéd. Nem véletlenül csinálod a késő esti meetingeket még mindig.
És most jönnek jól a „na most mit tudok csinálni” alternatívák amiket felépítettünk (én kérdeztem Te dolgoztál 😊 ).
Ugyan a tényleges reakció valószínűleg nem az lesz amiket végiggondoltunk, de már tudod, hogy vannak opcióid. Tudod, hogy képes vagy kicsit kijjebbről nézni a szituációt. Sőt azt is megtapasztaltad milyen kreatív vagy – hiszen összeraktál egy csomó válaszlehetőséget.
Számítasz arra, hogy érzelmileg megpróbálnak bevonni. Ha nem is veszed észre rögtön az elején, jó eséllyel fel fog tűnni valamikor közben és el tudod kezdeni érzelmileg elhatárolni magad a helyzettől.
Kiülni a nézőtérre a színpadról, ahova akaratod ellenére beráncigáltak szereplőnek.
Tudod, hogy az „igen” helyett időt kell nyerni ha a „nem” még nem megy. És ezzel nincs semmi baj❤️ Tuti vagy❤️ Tudod mekkora lépés? ❤️
És tudod miért létfontosságú a határaid meghúzása és betartatása?
Mert a munkába is bele lehet halni. Szó szerint 🙁
16+ órás munkanapok, rendszertelen étkezés, elhízás, cukorbetegség, magasvérnyomás, szívproblémák…. székről ledőlés és ennyi…
Szerintem az a főnök aki nem figyel oda a dolgozók egészségére és nem ad nekik határokat (például este 5/6/7 után nincs e-mail, telefon, stb) az rövidlátó, szűklátókörű és önző.
Ha be sem akarja tartani a beosztottak saját (nem túlzó, de egészséges) határait az meg további kérdéseket vet fel. Mert melyik ér vajon többet – ha napi 8 órát dolgozik és még marad sok-sok évig vagy napi 16-20-at és fél év múlva lehet menni a temetésére. Na? Hogy áll a hosszú távú tervezés?
Meg persze jó kérdés, hogy a főnök a saját határaival hogy áll – hogy gondban, az elég valószínű, csak kérdés hogy melyik irányba… saját magának se tart és ezért nem tiszteli másokét (van remény), vagy csak simán másokét hagyja figyelmen kívül (elhúzódó harcra kell berendezkedni)
Ne add fel,
meg lehet csinálni a határállítást
kutya kemény belső munka tud lenni de hosszútávon megéri, már csak
a fizikai-, mentális- és érzelmi egészséged miatt is.
Itt a kezem, megfogod?
a tisztelet jár vagy ki kell érdemelni?
Juhujj… Darázsfészek 😊
„Tiszteld anyádat és apádat”
„A szüleid vagyunk, nekünk JÁR a tisztelet (és az engedelmesség)”
Na de mihez kezdjen szegény gyerek, mikor azt hallja, hogy a szülőjének JÁR a tisztelet, de nem lát a szülőtől mintát, hogy az mégis micsoda és hogyan kell csinálni?
Amikor csak hallja a gyerek, hogy mi az elvárás (gyakran a „szeretetért” cserébe) de a szüleit nem igazán látja csinálni úgy ahogy neki mondják és tőle elvárják.
Mikor „bort iszik és vizet prédikál”
– a szülő.
Régóta töprengtem már a kérdésen és nem állítom, hogy megtaláltam az igazi, végső választ (van egyáltalán olyan?) de gondoltam bedobom a témát, hátha együtt okosabbak leszünk.
Arra jutottam, hogy kétféle tisztelet van. Pontosabban egyféle tisztelet van, de két szempontból jár(hat) valakinek.
Tisztelet jár a pozíciónak amit valaki betölt.
Például gyerektől a szülőnek, beosztottól a főnöknek.
Nem az embernek szól, hanem a státusznak amit betölt.
Ha a főnököt lecserélik az új főnöknek is jár az ami neki, mint felettes vezetői pozícióban leledző személynek jár. Amiből ha kikerül akkor már nem jár neki.
Aztán van az a tisztelet ami járHAT.
Ez az amit valaki, bármiféle pozíciójától függetlenül, kiérdemel magának.
Hogyan? Azzal ahogyan másokkal bánik. Tisztelettel-e? Őszinte-e? Egyenes-e? Van-e integritása? Szavahihető-e? Megbízható-e? Ez nem jár. Ez ADHATÓ.
Szerintem a gond ott van, hogy vannak akik pozícióba kerülnek és úgy gondolják hogy ezzel meg- és elnyerik mások feltétlen tiszteletét. Mindkettőt.
Sőt, el is várják!
Pedig csak az a tisztelet jár nekik ami a pozíciónak szól.
A másikért, kérem alássan,
meg kell dolgozni!
És ezzel a mozdulattal bekúszik a képbe a gyerek/beosztott dilemmája.
Az a belső, feszítő érzés, hogy valami marhára nem okés de nem tudom megfogalmazni mi a gond. Csak érzem, hogy valami marhára nem kerek.
Az ellentmondás a duma és a tettek között.
Az ellentét a kifejezett elvárások és a bemutatott példa között.
És ez iszonyatosan ki tudja az ember billenteni az egyensúlyából. És persze jó eséllyel önmagában kezdi el keresni a hibát.
Pedig a hiba nem az ÖN készülékében van 😊
Rengeteg ilyen ellentmondásos helyzet van. Több mint sejtjük.
Mit lehet tenni?
Egyéne és helyzete válogatja.
Neki lehet például állni végiggondolni, hogy mik azok a területek amik a (főnöki/szülői) státuszhoz tartoznak, és mik azok amik nem.
Melyek azok a visszajelzések amik a „felettestől” (pozícó) jönnek és melyek azok amik a posztot betöltő személytől. Aztán lehet szelektálni. Ahogy a felettesi visszajelzésekről is meg lehet próbálni lehámozni az emberi részt, talán kevésbé fog fájni. Hogy is mondják? A stílus maga az ember?
Aztán arra is oda lehet figyelni, hogy magunkról mit mondunk el. És nagyon megszelektálni. Kötelező minimumra szorítkozni.
Gyerekként meg még nehezebb.
Mert ott a „főnökök” (szülők) és az ő „csatlósaik” (rokonok, barátok) mind-mind sulykolják szegény gyerekbe hogy mit is jelent a szülők tisztelete, milyen elvárások vannak amiknek meg kell felelni. Miközben ezek egy jó része simán lehet, hogy csúnyán visszaüthet a gyerekre.
Talán valahol ott lehet a kutya elásva, hogy tisztelettel és tisztességgel kell bánni a „felettünk lévőkkel” –
pont mint minden más emberrel.
De jól meg- és át kell gondolni járnak-e nekik bizonyos „privilégiumok” csak azért mert olyan pozíciót töltenek be amilyet.
Attól hogy szülő vagy főnök nincs joga kritizálni, lekezelni, lenézni, a határaimat tiszteletben NEM tartani.
A határaim az enyimek.
A másiknak – akármilyen pozícióban is legyen – kutya kötelessége betartani őket és ha nem tartja be akkor jogom van nekem betartatni vele.
Akkor is ha hisztizik és azt hiszi hogy „joga van”.
Mert nincs.
Egy gyereknek is joga van a saját határaihoz.
Akkor is ha a szülőnek ez marhára nem tetszik.
Itt a kezem, megfogod?
egoizmus-e ha nemet mondok?
egoizmustól az önfeláldozásig
A self-care lényege hogy saját magunk kell az első legyen a listán.
És most az olvasók fele felszisszen: egoizmus!!!
Hát, nem!
Az egyensúly meg középen van!
És csendben hozzátenném hogy az nem “önfeláldozás” mikor nem tudunk nemet mondani.
Itt a kezem, megfogod?
miért mindig másokhoz mérem magam? (siker-mérce)
Gyerekként sosem voltam jó sportoló. Sőt. Valahol óvodában már valószínűleg félresiklott egy kicsit a testedzéshez való viszonyom, amin az általános iskola sem segített.
Gyűlöltem, hogy osztályozták testnevelési órai munkámat. Nem a hozzáállásomat. Nem a fejlődésemet. Az elért eredményeimet. A gyorsaságomat. Az ugrásomat – akár felfelé akár előre. A szekrényugrást meg végképp hagyjuk. A testi adottságaimat.
Gyűlöltem, hogy abszolút mérce volt.
Az óra vagy centiméter számított. Mint egy élsportolónál.
Na hogyan öljük ki a mozgás szeretetét egy gyerekből? Hát így 😥
Mire tanítottak vele? Hogy másokhoz mérjem magam. Hogy abszolút mérce van.
Hogy a saját fejlődésem semmit nem ér ha az abszolút mércén nem érem el az elvárt szintet.
Hogy ha megfeszülök sem lehetek elég jó.
Végig kegyelem négyes voltam tesiből.
Azt sugallták, töltötték, formálták belém hogy a siker abszolút, kőbe vésett, és mindenkire egyforma mérce vonatkozik. És az embereket ezek alapján kell egymáshoz mérni.
Pedig nem.
A siker a fejlődés. Az egyéni fejlődés. A megtett út. A küzdelmek, a könnyek, a bukásokból való felállások. A kitartás.
A siker egyéni. Az én sikerem az én mércém szerint siker, a Te sikered a Tied szerinti. És a két mérce véletlenül sem egyforma, sőt, valahol össze sem mérhető.
A siker nem kőbevésett. Változó. Az élethelyzet, a körülmények, vagy akár a fizikai / mentális / érzelmi állapotunk függvényében változhat. Sőt, változnia kell.
Mert van amikor reggel felkelni is nagy erőfeszítés. És van amikor a túlpörgős nap után elaludni az igazi kihívás.
A siker relatív. Te határozod meg. A Tied. A Te szabályaid számítanak.
Szóval miért is másokhoz méred magad?
Itt a kezem, megfogod?
az érzelmi bántalmazás (is) hatással van a fizikai egészségünkre
Az érzelmi bántalmazás hatással lehet a fizikai egészségünkre?
„Van némi probléma, amiről beszélnünk kell.” és azt hittem ott esek össze. El nem tudtam képzelni, mit rontottam el.
Gyermekkori mintázatok törtek elő a tudatalattimból.
Egy mérgező embert magunk mögött hagyni, hacsak nem vagyunk vasbeton-stabilak belül, marha nehéz. És akkor sem feltétlen fáklyásmenet. Csakhogy vannak olyan helyzetek, mikor otthagyni és kizárni őket az életünkből teljességgel lehetetlen. Például, mikor az a bántalmazó, mérgező egyén a szülőnk. Mi meg még csak cseperedünk.
Gyerekként ehhez hozzájárul az az extra nehezítő tényező, hogy nem vesszük észre, nem értjük, egyszerűen nem áll össze a kép. Ezen felül, az hogy hogyan kezeljük az ilyen embereket ha ebbe nőttünk bele, nagyban függ(het) attól, hogy milyen példát láttunk magunk előtt. Mások hogy kezelték azt a mérgező egyént. Legalábbis én erre jutottam.
Én nem voltam szerencsés. Az én „példaképem”, akitől elles(het)tem hogyan kell az érzelmi bántalmazást lekezelni, teljesen behódoló volt. Így azt tanultam meg, hogy a bántalmazónak mindig igaza van, meg kell adni magam, be kell hódolni, ez a helyes válasz. Mindeközben belül meg éreztem, hogy ez így marhára nem okés. Éreztem hogy valami iszonyatosan nem kerek, de nem értettem. És ezzel az ellentmondással – hogy merem mindkét szülőmet megkérdőjelezni – végképp nem tudtam mit kezdeni. Ahogy a bántalmazással sem.
A testem őszinte volt. Most már értem. A reggelenkénti rendszeres gyomorfájás és hányinger. Az alkalmatlanság érzése, hogy bármit is csinálok soha nem lehet elég jó. Soha nem lehetek elég jó se nekik, se másnak. A hányinger még mindig beköszön mikor érzelmileg hasonló szituációkban találom magamat.
A testem őszinte volt. Az agyam racionalizált „ők a szüleim szóval nekik biztos, hogy mindig igazuk kell hogy legyen”. Aztán voltak akik azt mondták, hogy „ők már csak ilyenek” és hogy „így mutatják ki a szeretetüket”. Meg persze alig volt bárki, aki elhitte, hogy valójában hogyan viselkedik zárt ajtók mögött. Egyszerűen felfoghatatlan volt azok számára, akik felé mindig a szép, csodálatos arcát mutatta, hogy az csak álarc. És mikor lekerül akkor előtör a valóság: a düh, a hiszti, a lekicsinylés, és a szándékosan sértő megjegyzések.
A testem őszinte volt. Háromszor vették ki majdnem a vakbelemet. Minden tünetet produkáltam, de tökéletes volt a vérképem. Köszönet és hála az összes orvosnak aki nem végezte el a műtétet.
De még mindig magamban kerestem a hibát: „Biztos túlérzékeny vagyok, nem tudom kezelni a stresszt”, magamat okoltam. Lévén mást nem lehetett.
Pedig nem az én hibám volt. Most már tudom.
A bántalmazás soha nem elfogadható.
A testem őszinte volt. És még mindig az. A hosszú gyógyulási folyamat után most már jellemzően le tudom kezelni a stresszes helyzeteket anélkül, hogy túlélő módba kapcsolnék. Általában.
Múlt csütörtökön azt mondták nekem: „Van némi probléma, amiről beszélnünk kell.” Azt hittem ott esek össze, majd jött a végtelen megaláztatás érzése, és persze egyből elkezdtem kérdőre vonni önmagamat és kérdezgetni, hogy mit szúrtam el. A gyerekkori ösztöneim átvették az irányítást. Ami azt mutatta, hogy nem voltam érzelmileg annyira jól mint gondoltam.
Főleg, hogy viccelt. Mint annyiszor már korábban. Mégis betojtam aznap.
A testem őszinte volt múlt csütörtökön.
Hallgass a testedre!
Az érzelmi bántalmazás (is) hatással van a fizikai egészségünkre.
Itt a kezem, megfogod?
hogyan kezeljük a hisztit?
Hogyan kezeljük a hisztit?
Életkornak megfelelően.
És lehetőleg nem belevonódva.
Miért? Egyrészt mert nem rólunk szól, hanem róluk. Másrészt meg ha mi higgadtak tudunk maradni nekik is jobb lesz meg nekünk is. Sőt, azzal hogy MI higgadtak maradunk NEKIK könnyítjük meg az utat ahhoz, hogy ők SAJÁT MAGUKAT lenyugtassák. És így szépen lassan, lépésről lépésre megtanulják a saját érzéseiket kezelni.
Persze mindig lehetnek kivételek, mikor kell babusgatás (főleg kisebb korban). Azonban ha egy felnőtt nő csinálja rendszeresen és babusgatás nélkül nem hagyja abba akkor azért az már elgondolkodtató. Ugyanis a könnyekkel nagyon jól lehet manipulálni.
Hogyan NE kezeljük a hisztit?
Nem a felsőbbrendűségünk kifejezésével. Az csak olaj a tűzre.
Nem, nem megyünk utánuk ha berohannak a szobába és bevágják maguk mögött az ajtót. Az benzin a tűzhányóra. Főleg, ha közben folytatjuk a letorkolló kiosztásukat.
Nem lenézve, mert attól hogy szerintünk marhaság az amin kiakadtak attól nekik még kicseszettül fáj.
Nem lekezelve és lekicsinyelve a helyzetüket. Nekik itt és most FÁJ.
Nem elbagatellizálva, más – akár saját – példákat felhozva, őket marhára nem érdekli. Nekik ITT és MOST fáj.
Mindvégig észben tartva, hogy értük tesszük.
Ja, és hogy persze hiszti ide vagy oda, a döntésünk (ha az volt a kiváltó ok) az a szülői döntésünk marad. De tudunk együtt érezni velük, hogy az mennyire fáj(hat) nekik.
Hogyan kezeljük akkor a hisztit?
Higgadtnak maradni a kulcs. Na jó, de ez mit jelent és hogyan kell csinálni?
Először is előhúzni a remélhetőleg már legalább begyakorlás alatt lévő mentális védőernyőnket: nem rólunk szól. Nem rólunk szól. Valahol még azt is megkockáztatom, hogy nem nekünk szól, hanem a világnak öntik ki frusztrációjukat.
Másodszor meg a higgadtság azt jelenti, hogy NEM SZÓLUNK BE! Akkor se ha igazunk van! Hanem leharapjuk a nyelvünket és megtartjuk magunknak a mondanivalónkat. Hiába repül a magas labda lecsapni TILOS. Úgyis tudják, hogy mit csinálnak, most komolyan, direkt tegyük sz@rabbá a helyzetüket, hogy hogy érzik magukat?
Harmadszor meg továbbra is távol tartva magunkat érzelmileg és rojtosra harapdálva a nyelvünkkel EGYÜTTÉRZÜNK velük. Nem arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem arról hogy ŐK HOGYAN ÉRZIK MAGUKAT. És valószínűleg elég csehül, különben nem lenne a hiszti.
Negyedszer meg nem, nem mondjuk meg nekik hogy ŐK hogy érzik magukat. Csak csendesen, nyugodtan, higgadtan és együtt érezve ott vagyunk mellettük. Vagyunk. Pont. CSAK VAGYUNK. Mint fix pont a káoszban.
Ötödször pedig meg sem fordul a fejünkben, hogy megpróbáljuk lerövidíteni az időt és „kirángatni őket”. Csak hallgatunk. Vagyunk. A figyelmüket meg lehet próbálni eltéríteni de ne a gyorsan túl-levés irányába, hanem az elfogadáséba.
Merthogy a hiszti rúgkapálózás valami ellen amit nem akarnak elfogadni.
Szerintem akkor reagálunk jól, ha el tudjuk ismerni (és ezt akár szavak nélkül kommunikálni), hogy értjük és megértük őket. Hogy mi is tiltakoznánk az ő helyükben. És hogy ezzel így nincs semmi gond. És akkor van esélyük megtalálni a kulcsot saját magukhoz, hogy ők hogy tudják lenyugtatni saját magukat.
Miért így kezeljük a hisztit?
Egy lassan tinédzser+ és egy kezdő tini mellett arra jutottam, hogy a kulcs az hogy hagyjuk hogy lenyugodjanak.
Saját maguktól.
Különben nem tanulják meg önmagukat, az érzéseiket szabályozni. Az önfegyelmet. Hogy van amikor az érzések irányításra szorulnak.
Van némi különbség a két-három éves totyogó (bolt közepén visítva fetrengő), a tinédzser (három óra hullámzó zokogás és „utállak” a kanapén ülve) és a felnőtt között.
És a nem megfelelő életkorúként történő kezelés a rossz beidegződést tudja erősíteni, meggátolva vagy hátráltatva a szükséges személyiségfejlődést.
Szóval hogyan is kezeljük a hisztit?
Ügyesen. Türelemmel. Szeretettel. Határokkal. Önismerettel.
Itt a kezem, megfogod?
hogyan szoktassuk le szívünk hölgyét a hisztiről – színmű 3 felvonásban
Figyelmeztetés (a hiszti veszélyes)
A megfelelő hatás elérése érdekében a tünetek LEGELSŐ előfordulásakor célszerű használata. Későbbi bevezetése esetén a komplikációk valószínűsége drasztikusan megnő(het).
A valósággal való bármilyen (teljes) egyezés (nem) csupán a véletlen műve.
Kellékek
Kölcsönös tisztelet. Alázat. Önismeret. Önreflexió (nő). Higgadtság (férfi).
Első felvonás
Első szín
Férfi olvas. Hölgy odamegy hozzá. Odabújik. Átkarolják egymást. Meghitten sutyorognak egymás fülébe. Egyszercsak a hölgy sértetten felpattan.
Férfi: Mi a baj?
Hölgy: Semmi.
Férfi fogja magát és visszatemetkezik a könyvébe.
Hölgy többször egymás után felemeli a fejét, idegesen pakol az asztalon, többször a férfira néz aki nem néz vissza hanem olvas tovább mintha mi sem történt volna. Hölgy sóhajtozik, topog, aztán szipogva kirohan a konyába.
Férfi olvas.
Második szín
Hölgy szipogva ül a konyaszéken. Egy fél csomag százas papír zsebkendő fekszik előtte az asztalon, a földön körülötte elhasználtan a csomag másik fele.
Már jó 20 perce kint ücsörög. Az elején ugyan újra és újra belelovallta magát a sírásba, mostanra már elfogyott a szufla. Már csak hüppög.
Harmadik szín
Nyílik a konyhaajtó. Férfi lazán, nyugodtan besétál.
Hölgy reménykedve veti rá szemét. Na végre, itt van. Sírásra rákészülése közben férfi halk, nyugodt hangon megszólal:
Háromszor jövök csak ki: először, utoljára, és soha többet. Rákérdeztem, mi baj, azt mondtad semmi. Az emberek azt mondják amit gondolnak. Ha mégsem, az nem az én problémám. Ha azt mondod semmi, akkor úgy is fogok viselkedni.
Férfi megfordul és nyugodtan kisétál.
Negyedik szín
Hölgy sokkoltan ül a konyhaszéken. Pislog, mintha szellemet látott volna. Majd mély gondolkodásba esik.
Zsebkendőket tépked akkurátusan miszlikbe, miközben magában beszél.
Hmm… van benne logika. De hát otthon azt tanultam, hogy ki kell találni hogy az emberek mit gondolnak. Miért is? Mert a nem az talán, a talán az igen, de akkor az igen micsoda is volt? Ehh, mindegy. Mit is mondott a férfi? Az emberek azt mondják amit gondolnak. Hmm.. Tényleg, milyen időt- és energiát-rabló kielemezni a lehetséges mondanivalót. Na de ha nem találom ki akkor a másik megsértődik. Hmm… mondjuk akkor is, ha rossz a levezetés és félreértelmezem. Hmm… ez így mennyivel egyszerűbbnek tűnik. Nem kell elemezgetni. Na de megsértődnek! Jajj, mit is mondott? Nem az ő problémája? Hmm… ebben van ráció. De akkor is mi lesz, ha megsértődnek. Jajj, főleg az anyám!
Ó a francba mi legyen? Szeretem, tudom, hogy ő az igazi. Basszus ez kegyetlenség tőle! De a francba is, igaza van. De mi lesz ha…. Hopp… álljunk meg egy szóra. Ha ő azt mondja amit gondol – és ő ilyen – akkor… ez azt jelenti, hogy vagy alkalmazkodom…. vagy… ő soha nem fogja kitalálni hogy én mire gondolok… és akkor nem leszünk hosszú életűek együtt.
Fontos nekem ő annyira, hogy be merjem vállalni?
A fenébe, ezt azt jelenti, hogy nekem meg kell tanulnom elmondani a bajaimat. Ááááá. De hogy? Ez kínzás! Mi lenne, ha elmondanám neki, hogy kelleni fog a segítsége? Hogy megpróbálom, de egyedül nem fog menni?
További 10 percnyi zsebkendőtépkedés és szipogás után a hölgy bemegy a szobába.
Ötödik szín
Férfi olvas. Mintha mi sem történt volna. Hölgy odaül mellé és átkarolja.
Hölgy: Szeretlek.
Egyelőre ennyire futotta. Egyszerre egy lépés gondolja.
Második felvonás
Első szín
Néhány héttel később a szobában.
A hölgy és a férfi beszélgetnek. Egyszer csak a hölgy felpattan és sírva kirohan.
Férfi leül olvasni.
Második szín
Konyha.
Hölgy ül és szipog. Csak kb egy tucat elhasznált zsebkendő hever körülötte.
Vár.
Már 10 perce kint ül.
Sehol senki.
Mit is mondott a férfi múltkor? Először utoljára és soha többet?
Meg azt is mondta, hogy az emberek azt mondják amit gondolnak. Hmm… hát igen, tényleg így gondolta. Nem fog kijönni. Hiába várok.
Pár perc további szipogás után a hölgy bemegy a szobába.
Harmadik szín
Férfi ül és olvas. Ahogy a hölgy bejön a szobába felnéz a könyvből.
Hölgy leül mellé és átkarolja. Nem mond semmit. Férfi leteszi a könyvet és átkarolja.
Harmadik felvonás
Első szín
Két hónappal később a szobában.
A férfi és a hölgy az ágyon fekve beszélgetnek.
Egyszer csak a hölgy felpattan és se szó se beszéd kiviharzik.
Második szín
Konyha.
Hölgy ül a konyhaszéken. Gondolkodik.
Papírzsebkendőnek se híre se hamva.
Nincs rá már szükség.
Már saját maga miatt jött ki.
Lehiggadni.
10 perc múlva visszamegy.
Harmadik szín
Hölgy visszabújik az ágyba a Férfi mellé.
Átkarolja
Szeretlek – mondja. – Köszönöm, hogy leszoktattál a hisztiről.
Férfi elmosolyodva átkarolja. Majd azt mondja: Nem én szoktattalak le róla. Te szoktattad le róla saját magadat.
Függöny
Itt a kezem, megfogod?
miért félünk önzőnek lenni?
mert mondjuk marhára félre lettünk tájékoztatva gyerekként hogy mi is az az önzés?
Merthogy a homokozóban nem döntési szabadságot ismertették meg velünk, hanem belénkbetonozták a végtelen altruizmus alapjait. Azt az „önfeláldozásét” (nem véletlen az idézőjel) amelyik NEM TUD nemet mondani. Tehát nem is valódi önfeláldozás 😊 csak hogy tisztázzuk itt még az elején.
„Add oda a lapátod” „Nem adom” „Önző vagy!”
Mit tanultunk így meg? Hogy ha nemet mondunk akkor önzők vagyunk.
🤔 ????
Újraprogramozás szükségeltetik.
Az önmagunkért, saját érdekeinkért történő kiállás önmagában nem önzés.
Csak annak gyakorlása, hogy
UGYANANNYI jogunk van saját magunkhoz, mint másoknak hozzánk.
Mármint akinek és amennyit nyugodt szívvel, békében, külső-belső kényszer hatása nélkül adni tudunk és akarunk. Mondjuk legalábbis úgy átlagban…
Önzés akkor lesz a dologból ha önmagunk igényeinek kielégítését másokon átgázolva tesszük meg. A homokozós példával élve, ha elvesszük a másiktól a lapátot. De ha csak nem adjuk oda a miénket, akkor csak éltünk a jogunkkal hogy akkor és ott önmagunk a fontosabb.
Na kié is az a lapát? 😊
Itt a kezem, megfogod?