Home » magyar cikk (Page 3)
Category Archives: magyar cikk
a tisztelet jár vagy ki kell érdemelni?
Juhujj… Darázsfészek 😊
„Tiszteld anyádat és apádat”
„A szüleid vagyunk, nekünk JÁR a tisztelet (és az engedelmesség)”
Na de mihez kezdjen szegény gyerek, mikor azt hallja, hogy a szülőjének JÁR a tisztelet, de nem lát a szülőtől mintát, hogy az mégis micsoda és hogyan kell csinálni?
Amikor csak hallja a gyerek, hogy mi az elvárás (gyakran a „szeretetért” cserébe) de a szüleit nem igazán látja csinálni úgy ahogy neki mondják és tőle elvárják.
Mikor „bort iszik és vizet prédikál”
– a szülő.
Régóta töprengtem már a kérdésen és nem állítom, hogy megtaláltam az igazi, végső választ (van egyáltalán olyan?) de gondoltam bedobom a témát, hátha együtt okosabbak leszünk.
Arra jutottam, hogy kétféle tisztelet van. Pontosabban egyféle tisztelet van, de két szempontból jár(hat) valakinek.
Tisztelet jár a pozíciónak amit valaki betölt.
Például gyerektől a szülőnek, beosztottól a főnöknek.
Nem az embernek szól, hanem a státusznak amit betölt.
Ha a főnököt lecserélik az új főnöknek is jár az ami neki, mint felettes vezetői pozícióban leledző személynek jár. Amiből ha kikerül akkor már nem jár neki.
Aztán van az a tisztelet ami járHAT.
Ez az amit valaki, bármiféle pozíciójától függetlenül, kiérdemel magának.
Hogyan? Azzal ahogyan másokkal bánik. Tisztelettel-e? Őszinte-e? Egyenes-e? Van-e integritása? Szavahihető-e? Megbízható-e? Ez nem jár. Ez ADHATÓ.
Szerintem a gond ott van, hogy vannak akik pozícióba kerülnek és úgy gondolják hogy ezzel meg- és elnyerik mások feltétlen tiszteletét. Mindkettőt.
Sőt, el is várják!
Pedig csak az a tisztelet jár nekik ami a pozíciónak szól.
A másikért, kérem alássan,
meg kell dolgozni!
És ezzel a mozdulattal bekúszik a képbe a gyerek/beosztott dilemmája.
Az a belső, feszítő érzés, hogy valami marhára nem okés de nem tudom megfogalmazni mi a gond. Csak érzem, hogy valami marhára nem kerek.
Az ellentmondás a duma és a tettek között.
Az ellentét a kifejezett elvárások és a bemutatott példa között.
És ez iszonyatosan ki tudja az ember billenteni az egyensúlyából. És persze jó eséllyel önmagában kezdi el keresni a hibát.
Pedig a hiba nem az ÖN készülékében van 😊
Rengeteg ilyen ellentmondásos helyzet van. Több mint sejtjük.
Mit lehet tenni?
Egyéne és helyzete válogatja.
Neki lehet például állni végiggondolni, hogy mik azok a területek amik a (főnöki/szülői) státuszhoz tartoznak, és mik azok amik nem.
Melyek azok a visszajelzések amik a „felettestől” (pozícó) jönnek és melyek azok amik a posztot betöltő személytől. Aztán lehet szelektálni. Ahogy a felettesi visszajelzésekről is meg lehet próbálni lehámozni az emberi részt, talán kevésbé fog fájni. Hogy is mondják? A stílus maga az ember?
Aztán arra is oda lehet figyelni, hogy magunkról mit mondunk el. És nagyon megszelektálni. Kötelező minimumra szorítkozni.
Gyerekként meg még nehezebb.
Mert ott a „főnökök” (szülők) és az ő „csatlósaik” (rokonok, barátok) mind-mind sulykolják szegény gyerekbe hogy mit is jelent a szülők tisztelete, milyen elvárások vannak amiknek meg kell felelni. Miközben ezek egy jó része simán lehet, hogy csúnyán visszaüthet a gyerekre.
Talán valahol ott lehet a kutya elásva, hogy tisztelettel és tisztességgel kell bánni a „felettünk lévőkkel” –
pont mint minden más emberrel.
De jól meg- és át kell gondolni járnak-e nekik bizonyos „privilégiumok” csak azért mert olyan pozíciót töltenek be amilyet.
Attól hogy szülő vagy főnök nincs joga kritizálni, lekezelni, lenézni, a határaimat tiszteletben NEM tartani.
A határaim az enyimek.
A másiknak – akármilyen pozícióban is legyen – kutya kötelessége betartani őket és ha nem tartja be akkor jogom van nekem betartatni vele.
Akkor is ha hisztizik és azt hiszi hogy „joga van”.
Mert nincs.
Egy gyereknek is joga van a saját határaihoz.
Akkor is ha a szülőnek ez marhára nem tetszik.
Itt a kezem, megfogod?
egoizmus-e ha nemet mondok?
egoizmustól az önfeláldozásig
A self-care lényege hogy saját magunk kell az első legyen a listán.
És most az olvasók fele felszisszen: egoizmus!!!
Hát, nem!
Az egyensúly meg középen van!
És csendben hozzátenném hogy az nem “önfeláldozás” mikor nem tudunk nemet mondani.
Itt a kezem, megfogod?
miért mindig másokhoz mérem magam? (siker-mérce)
Gyerekként sosem voltam jó sportoló. Sőt. Valahol óvodában már valószínűleg félresiklott egy kicsit a testedzéshez való viszonyom, amin az általános iskola sem segített.
Gyűlöltem, hogy osztályozták testnevelési órai munkámat. Nem a hozzáállásomat. Nem a fejlődésemet. Az elért eredményeimet. A gyorsaságomat. Az ugrásomat – akár felfelé akár előre. A szekrényugrást meg végképp hagyjuk. A testi adottságaimat.
Gyűlöltem, hogy abszolút mérce volt.
Az óra vagy centiméter számított. Mint egy élsportolónál.
Na hogyan öljük ki a mozgás szeretetét egy gyerekből? Hát így 😥
Mire tanítottak vele? Hogy másokhoz mérjem magam. Hogy abszolút mérce van.
Hogy a saját fejlődésem semmit nem ér ha az abszolút mércén nem érem el az elvárt szintet.
Hogy ha megfeszülök sem lehetek elég jó.
Végig kegyelem négyes voltam tesiből.
Azt sugallták, töltötték, formálták belém hogy a siker abszolút, kőbe vésett, és mindenkire egyforma mérce vonatkozik. És az embereket ezek alapján kell egymáshoz mérni.
Pedig nem.
A siker a fejlődés. Az egyéni fejlődés. A megtett út. A küzdelmek, a könnyek, a bukásokból való felállások. A kitartás.
A siker egyéni. Az én sikerem az én mércém szerint siker, a Te sikered a Tied szerinti. És a két mérce véletlenül sem egyforma, sőt, valahol össze sem mérhető.
A siker nem kőbevésett. Változó. Az élethelyzet, a körülmények, vagy akár a fizikai / mentális / érzelmi állapotunk függvényében változhat. Sőt, változnia kell.
Mert van amikor reggel felkelni is nagy erőfeszítés. És van amikor a túlpörgős nap után elaludni az igazi kihívás.
A siker relatív. Te határozod meg. A Tied. A Te szabályaid számítanak.
Szóval miért is másokhoz méred magad?
Itt a kezem, megfogod?
az érzelmi bántalmazás (is) hatással van a fizikai egészségünkre
Az érzelmi bántalmazás hatással lehet a fizikai egészségünkre?
„Van némi probléma, amiről beszélnünk kell.” és azt hittem ott esek össze. El nem tudtam képzelni, mit rontottam el.
Gyermekkori mintázatok törtek elő a tudatalattimból.
Egy mérgező embert magunk mögött hagyni, hacsak nem vagyunk vasbeton-stabilak belül, marha nehéz. És akkor sem feltétlen fáklyásmenet. Csakhogy vannak olyan helyzetek, mikor otthagyni és kizárni őket az életünkből teljességgel lehetetlen. Például, mikor az a bántalmazó, mérgező egyén a szülőnk. Mi meg még csak cseperedünk.
Gyerekként ehhez hozzájárul az az extra nehezítő tényező, hogy nem vesszük észre, nem értjük, egyszerűen nem áll össze a kép. Ezen felül, az hogy hogyan kezeljük az ilyen embereket ha ebbe nőttünk bele, nagyban függ(het) attól, hogy milyen példát láttunk magunk előtt. Mások hogy kezelték azt a mérgező egyént. Legalábbis én erre jutottam.
Én nem voltam szerencsés. Az én „példaképem”, akitől elles(het)tem hogyan kell az érzelmi bántalmazást lekezelni, teljesen behódoló volt. Így azt tanultam meg, hogy a bántalmazónak mindig igaza van, meg kell adni magam, be kell hódolni, ez a helyes válasz. Mindeközben belül meg éreztem, hogy ez így marhára nem okés. Éreztem hogy valami iszonyatosan nem kerek, de nem értettem. És ezzel az ellentmondással – hogy merem mindkét szülőmet megkérdőjelezni – végképp nem tudtam mit kezdeni. Ahogy a bántalmazással sem.
A testem őszinte volt. Most már értem. A reggelenkénti rendszeres gyomorfájás és hányinger. Az alkalmatlanság érzése, hogy bármit is csinálok soha nem lehet elég jó. Soha nem lehetek elég jó se nekik, se másnak. A hányinger még mindig beköszön mikor érzelmileg hasonló szituációkban találom magamat.
A testem őszinte volt. Az agyam racionalizált „ők a szüleim szóval nekik biztos, hogy mindig igazuk kell hogy legyen”. Aztán voltak akik azt mondták, hogy „ők már csak ilyenek” és hogy „így mutatják ki a szeretetüket”. Meg persze alig volt bárki, aki elhitte, hogy valójában hogyan viselkedik zárt ajtók mögött. Egyszerűen felfoghatatlan volt azok számára, akik felé mindig a szép, csodálatos arcát mutatta, hogy az csak álarc. És mikor lekerül akkor előtör a valóság: a düh, a hiszti, a lekicsinylés, és a szándékosan sértő megjegyzések.
A testem őszinte volt. Háromszor vették ki majdnem a vakbelemet. Minden tünetet produkáltam, de tökéletes volt a vérképem. Köszönet és hála az összes orvosnak aki nem végezte el a műtétet.
De még mindig magamban kerestem a hibát: „Biztos túlérzékeny vagyok, nem tudom kezelni a stresszt”, magamat okoltam. Lévén mást nem lehetett.
Pedig nem az én hibám volt. Most már tudom.
A bántalmazás soha nem elfogadható.
A testem őszinte volt. És még mindig az. A hosszú gyógyulási folyamat után most már jellemzően le tudom kezelni a stresszes helyzeteket anélkül, hogy túlélő módba kapcsolnék. Általában.
Múlt csütörtökön azt mondták nekem: „Van némi probléma, amiről beszélnünk kell.” Azt hittem ott esek össze, majd jött a végtelen megaláztatás érzése, és persze egyből elkezdtem kérdőre vonni önmagamat és kérdezgetni, hogy mit szúrtam el. A gyerekkori ösztöneim átvették az irányítást. Ami azt mutatta, hogy nem voltam érzelmileg annyira jól mint gondoltam.
Főleg, hogy viccelt. Mint annyiszor már korábban. Mégis betojtam aznap.
A testem őszinte volt múlt csütörtökön.
Hallgass a testedre!
Az érzelmi bántalmazás (is) hatással van a fizikai egészségünkre.
Itt a kezem, megfogod?
hogyan kezeljük a hisztit?
Hogyan kezeljük a hisztit?
Életkornak megfelelően.
És lehetőleg nem belevonódva.
Miért? Egyrészt mert nem rólunk szól, hanem róluk. Másrészt meg ha mi higgadtak tudunk maradni nekik is jobb lesz meg nekünk is. Sőt, azzal hogy MI higgadtak maradunk NEKIK könnyítjük meg az utat ahhoz, hogy ők SAJÁT MAGUKAT lenyugtassák. És így szépen lassan, lépésről lépésre megtanulják a saját érzéseiket kezelni.
Persze mindig lehetnek kivételek, mikor kell babusgatás (főleg kisebb korban). Azonban ha egy felnőtt nő csinálja rendszeresen és babusgatás nélkül nem hagyja abba akkor azért az már elgondolkodtató. Ugyanis a könnyekkel nagyon jól lehet manipulálni.
Hogyan NE kezeljük a hisztit?
Nem a felsőbbrendűségünk kifejezésével. Az csak olaj a tűzre.
Nem, nem megyünk utánuk ha berohannak a szobába és bevágják maguk mögött az ajtót. Az benzin a tűzhányóra. Főleg, ha közben folytatjuk a letorkolló kiosztásukat.
Nem lenézve, mert attól hogy szerintünk marhaság az amin kiakadtak attól nekik még kicseszettül fáj.
Nem lekezelve és lekicsinyelve a helyzetüket. Nekik itt és most FÁJ.
Nem elbagatellizálva, más – akár saját – példákat felhozva, őket marhára nem érdekli. Nekik ITT és MOST fáj.
Mindvégig észben tartva, hogy értük tesszük.
Ja, és hogy persze hiszti ide vagy oda, a döntésünk (ha az volt a kiváltó ok) az a szülői döntésünk marad. De tudunk együtt érezni velük, hogy az mennyire fáj(hat) nekik.
Hogyan kezeljük akkor a hisztit?
Higgadtnak maradni a kulcs. Na jó, de ez mit jelent és hogyan kell csinálni?
Először is előhúzni a remélhetőleg már legalább begyakorlás alatt lévő mentális védőernyőnket: nem rólunk szól. Nem rólunk szól. Valahol még azt is megkockáztatom, hogy nem nekünk szól, hanem a világnak öntik ki frusztrációjukat.
Másodszor meg a higgadtság azt jelenti, hogy NEM SZÓLUNK BE! Akkor se ha igazunk van! Hanem leharapjuk a nyelvünket és megtartjuk magunknak a mondanivalónkat. Hiába repül a magas labda lecsapni TILOS. Úgyis tudják, hogy mit csinálnak, most komolyan, direkt tegyük sz@rabbá a helyzetüket, hogy hogy érzik magukat?
Harmadszor meg továbbra is távol tartva magunkat érzelmileg és rojtosra harapdálva a nyelvünkkel EGYÜTTÉRZÜNK velük. Nem arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem arról hogy ŐK HOGYAN ÉRZIK MAGUKAT. És valószínűleg elég csehül, különben nem lenne a hiszti.
Negyedszer meg nem, nem mondjuk meg nekik hogy ŐK hogy érzik magukat. Csak csendesen, nyugodtan, higgadtan és együtt érezve ott vagyunk mellettük. Vagyunk. Pont. CSAK VAGYUNK. Mint fix pont a káoszban.
Ötödször pedig meg sem fordul a fejünkben, hogy megpróbáljuk lerövidíteni az időt és „kirángatni őket”. Csak hallgatunk. Vagyunk. A figyelmüket meg lehet próbálni eltéríteni de ne a gyorsan túl-levés irányába, hanem az elfogadáséba.
Merthogy a hiszti rúgkapálózás valami ellen amit nem akarnak elfogadni.
Szerintem akkor reagálunk jól, ha el tudjuk ismerni (és ezt akár szavak nélkül kommunikálni), hogy értjük és megértük őket. Hogy mi is tiltakoznánk az ő helyükben. És hogy ezzel így nincs semmi gond. És akkor van esélyük megtalálni a kulcsot saját magukhoz, hogy ők hogy tudják lenyugtatni saját magukat.
Miért így kezeljük a hisztit?
Egy lassan tinédzser+ és egy kezdő tini mellett arra jutottam, hogy a kulcs az hogy hagyjuk hogy lenyugodjanak.
Saját maguktól.
Különben nem tanulják meg önmagukat, az érzéseiket szabályozni. Az önfegyelmet. Hogy van amikor az érzések irányításra szorulnak.
Van némi különbség a két-három éves totyogó (bolt közepén visítva fetrengő), a tinédzser (három óra hullámzó zokogás és „utállak” a kanapén ülve) és a felnőtt között.
És a nem megfelelő életkorúként történő kezelés a rossz beidegződést tudja erősíteni, meggátolva vagy hátráltatva a szükséges személyiségfejlődést.
Szóval hogyan is kezeljük a hisztit?
Ügyesen. Türelemmel. Szeretettel. Határokkal. Önismerettel.
Itt a kezem, megfogod?
hogyan szoktassuk le szívünk hölgyét a hisztiről – színmű 3 felvonásban
Figyelmeztetés (a hiszti veszélyes)
A megfelelő hatás elérése érdekében a tünetek LEGELSŐ előfordulásakor célszerű használata. Későbbi bevezetése esetén a komplikációk valószínűsége drasztikusan megnő(het).
A valósággal való bármilyen (teljes) egyezés (nem) csupán a véletlen műve.
Kellékek
Kölcsönös tisztelet. Alázat. Önismeret. Önreflexió (nő). Higgadtság (férfi).
Első felvonás
Első szín
Férfi olvas. Hölgy odamegy hozzá. Odabújik. Átkarolják egymást. Meghitten sutyorognak egymás fülébe. Egyszercsak a hölgy sértetten felpattan.
Férfi: Mi a baj?
Hölgy: Semmi.
Férfi fogja magát és visszatemetkezik a könyvébe.
Hölgy többször egymás után felemeli a fejét, idegesen pakol az asztalon, többször a férfira néz aki nem néz vissza hanem olvas tovább mintha mi sem történt volna. Hölgy sóhajtozik, topog, aztán szipogva kirohan a konyába.
Férfi olvas.
Második szín
Hölgy szipogva ül a konyaszéken. Egy fél csomag százas papír zsebkendő fekszik előtte az asztalon, a földön körülötte elhasználtan a csomag másik fele.
Már jó 20 perce kint ücsörög. Az elején ugyan újra és újra belelovallta magát a sírásba, mostanra már elfogyott a szufla. Már csak hüppög.
Harmadik szín
Nyílik a konyhaajtó. Férfi lazán, nyugodtan besétál.
Hölgy reménykedve veti rá szemét. Na végre, itt van. Sírásra rákészülése közben férfi halk, nyugodt hangon megszólal:
Háromszor jövök csak ki: először, utoljára, és soha többet. Rákérdeztem, mi baj, azt mondtad semmi. Az emberek azt mondják amit gondolnak. Ha mégsem, az nem az én problémám. Ha azt mondod semmi, akkor úgy is fogok viselkedni.
Férfi megfordul és nyugodtan kisétál.
Negyedik szín
Hölgy sokkoltan ül a konyhaszéken. Pislog, mintha szellemet látott volna. Majd mély gondolkodásba esik.
Zsebkendőket tépked akkurátusan miszlikbe, miközben magában beszél.
Hmm… van benne logika. De hát otthon azt tanultam, hogy ki kell találni hogy az emberek mit gondolnak. Miért is? Mert a nem az talán, a talán az igen, de akkor az igen micsoda is volt? Ehh, mindegy. Mit is mondott a férfi? Az emberek azt mondják amit gondolnak. Hmm.. Tényleg, milyen időt- és energiát-rabló kielemezni a lehetséges mondanivalót. Na de ha nem találom ki akkor a másik megsértődik. Hmm… mondjuk akkor is, ha rossz a levezetés és félreértelmezem. Hmm… ez így mennyivel egyszerűbbnek tűnik. Nem kell elemezgetni. Na de megsértődnek! Jajj, mit is mondott? Nem az ő problémája? Hmm… ebben van ráció. De akkor is mi lesz, ha megsértődnek. Jajj, főleg az anyám!
Ó a francba mi legyen? Szeretem, tudom, hogy ő az igazi. Basszus ez kegyetlenség tőle! De a francba is, igaza van. De mi lesz ha…. Hopp… álljunk meg egy szóra. Ha ő azt mondja amit gondol – és ő ilyen – akkor… ez azt jelenti, hogy vagy alkalmazkodom…. vagy… ő soha nem fogja kitalálni hogy én mire gondolok… és akkor nem leszünk hosszú életűek együtt.
Fontos nekem ő annyira, hogy be merjem vállalni?
A fenébe, ezt azt jelenti, hogy nekem meg kell tanulnom elmondani a bajaimat. Ááááá. De hogy? Ez kínzás! Mi lenne, ha elmondanám neki, hogy kelleni fog a segítsége? Hogy megpróbálom, de egyedül nem fog menni?
További 10 percnyi zsebkendőtépkedés és szipogás után a hölgy bemegy a szobába.
Ötödik szín
Férfi olvas. Mintha mi sem történt volna. Hölgy odaül mellé és átkarolja.
Hölgy: Szeretlek.
Egyelőre ennyire futotta. Egyszerre egy lépés gondolja.
Második felvonás
Első szín
Néhány héttel később a szobában.
A hölgy és a férfi beszélgetnek. Egyszer csak a hölgy felpattan és sírva kirohan.
Férfi leül olvasni.
Második szín
Konyha.
Hölgy ül és szipog. Csak kb egy tucat elhasznált zsebkendő hever körülötte.
Vár.
Már 10 perce kint ül.
Sehol senki.
Mit is mondott a férfi múltkor? Először utoljára és soha többet?
Meg azt is mondta, hogy az emberek azt mondják amit gondolnak. Hmm… hát igen, tényleg így gondolta. Nem fog kijönni. Hiába várok.
Pár perc további szipogás után a hölgy bemegy a szobába.
Harmadik szín
Férfi ül és olvas. Ahogy a hölgy bejön a szobába felnéz a könyvből.
Hölgy leül mellé és átkarolja. Nem mond semmit. Férfi leteszi a könyvet és átkarolja.
Harmadik felvonás
Első szín
Két hónappal később a szobában.
A férfi és a hölgy az ágyon fekve beszélgetnek.
Egyszer csak a hölgy felpattan és se szó se beszéd kiviharzik.
Második szín
Konyha.
Hölgy ül a konyhaszéken. Gondolkodik.
Papírzsebkendőnek se híre se hamva.
Nincs rá már szükség.
Már saját maga miatt jött ki.
Lehiggadni.
10 perc múlva visszamegy.
Harmadik szín
Hölgy visszabújik az ágyba a Férfi mellé.
Átkarolja
Szeretlek – mondja. – Köszönöm, hogy leszoktattál a hisztiről.
Férfi elmosolyodva átkarolja. Majd azt mondja: Nem én szoktattalak le róla. Te szoktattad le róla saját magadat.
Függöny
Itt a kezem, megfogod?
miért félünk önzőnek lenni?
mert mondjuk marhára félre lettünk tájékoztatva gyerekként hogy mi is az az önzés?
Merthogy a homokozóban nem döntési szabadságot ismertették meg velünk, hanem belénkbetonozták a végtelen altruizmus alapjait. Azt az „önfeláldozásét” (nem véletlen az idézőjel) amelyik NEM TUD nemet mondani. Tehát nem is valódi önfeláldozás 😊 csak hogy tisztázzuk itt még az elején.
„Add oda a lapátod” „Nem adom” „Önző vagy!”
Mit tanultunk így meg? Hogy ha nemet mondunk akkor önzők vagyunk.
🤔 ????
Újraprogramozás szükségeltetik.
Az önmagunkért, saját érdekeinkért történő kiállás önmagában nem önzés.
Csak annak gyakorlása, hogy
UGYANANNYI jogunk van saját magunkhoz, mint másoknak hozzánk.
Mármint akinek és amennyit nyugodt szívvel, békében, külső-belső kényszer hatása nélkül adni tudunk és akarunk. Mondjuk legalábbis úgy átlagban…
Önzés akkor lesz a dologból ha önmagunk igényeinek kielégítését másokon átgázolva tesszük meg. A homokozós példával élve, ha elvesszük a másiktól a lapátot. De ha csak nem adjuk oda a miénket, akkor csak éltünk a jogunkkal hogy akkor és ott önmagunk a fontosabb.
Na kié is az a lapát? 😊
Itt a kezem, megfogod?
Félelem – kontrol – hatalom?
Hogyan definálhatjuk, hogy mi a félelem?
Talán úgy is, hogy a félelem egy olyan érzés, ami bekapcsolja legmélyebb ösztönös reakcióinkat, a „túlélő módot”: harcolunk, futunk, vagy lefagyunk, aminek az a dolga, hogy a túlélésünket biztosítsa. Fenyegetésre adott egészséges válaszreakció. Legalábbis annak kéne lennie.
Elképzelhető azonban, hogy az ösztönös, rövidtávú reakcióból hosszútávú, szüntelen lesz, valamely folyamatos fenyegetettség vagy annak érzése hatására. Na ez így már nem okés. A testünknek nem kéne folyamatosan vészhelyzeti módban működnie.
Ennek ellenére sajnos egyes helyzeteket továbbra is soha-véget-nem-érő fenyegetésként élünk meg. És sokszor ezeket a helyzeteket más emberek idézik elő.
Az agyunkat lehet „programozni”. A stresszhelyzetek, traumák és az azokra adott válaszaink mind el vannak tárolódva (akár emlékszünk akár nem). És mikor jön egy újabb vészhelyzet, a válaszreakciónk ebből a tudatalatt elraktározott halmazból bukkan elő. Úgy reagálunk ahogy a múltban is, hiszem végül is túléltük. Csak sajnos akkor is úgy reagálunk, ha az a válaszreakció nem a legjobb, vagy akár „káros az egészségünkre”. Viszont ahhoz, hogy újraírjuk, először fel kell ismernünk őket.
Vajon egyes emberek miért kreálnak olyan helyzeteket, ahol félünk?
Mert kontrollálni akarnak. Minket. És az általuk generált félelem által végül is elérik amit akarnak, tudnak irányítani minket.
A félelem, mint neve is mutatja 😊 megfélemlít. Megijeszt. Fenyeget. A félelem átlök minket „túlélő módba”. És ezzel a mozdulattal el is vesztettük annak lehetőségét, hogy érdemben, higgadtan átgondoljuk és értékeljük magát a félelmet keltő helyzetet és más válaszreakciót találjunk, mert a „túlélő mód” kikapcsolja a kritikus gondolkodási képességünket, ezáltal a reakciónk nagyjából kontrollálatlan lesz.
Hogyan tudnak egyes emberek félelmet kelteni bennünk?
Mondjuk a főnököd kiabál veled és közben egyre és egyre jobban töpörödsz össze? A reménytelenség érzése, megspékelve azzal, hogy úgy érezted nulla ráhatásod van bármire? Ez lehet akár egy szülő, családtag, vagy barát is. Aki azt érezteti veled, hogy semmi vagy, semmit nem érsz, jelentéktelen és értéktelen vagy, és úgy kezel mint egy lábtörlőt?
Tudod miért csinálta?
Igen, hatalmat akar és nyer feletted.
A kontrol hatalom.
De ki lehet mászni alóla.
Újra lehet írni azokat a válaszreakciókat.
Még nekem is sikerült jónéhányat😊
Itt a kezem, megfogod?
Családi kapcsolatok – veszedelmes viszonyok?
A családon belüli kapcsolatok gyakran darázsfészekként működnek.
Főleg, ha már vannak gyerekek és bejön a nevelés / szülőség kérdésköre is.
Pedig első ránézésre egyszerű a dolog: mellérendelt viszony a két szülő között (mint egyenrangú “munkatársak”), valamint a szülők terelgetik a gyermekeket (hasonló egy “nagyon jó főnök – beosztott” kapcsolathoz).
De hát ugye az idő telik (a karaván meg halad), a gyerekek – akármit is teszünk – nőnek, és mindkét fent vázolt kapcsolatnak alkalmazkodnia kell a változásokhoz. Jaja, igen, változniuk kell. Nem lehet őket bebetonozni 😢
Először is, mi (is) változunk. Legalábbis egy icipicit. Irinyó-pirinyót. Ami azzal jár, hogy a párunknak is alkalmazkodnia kell, még ha csak irinyó-pirinyót is. Közben ne feledjük, hogy ő is változik. Igen, lehet, hogy csak irinyó-pirinyót ő is, de ahhoz meg nekünk kell alkalmazkodunk, nemdebár? Na és ehhez adjuk hozzá hogy szülői csapatunk is egyre, hogy is mondjam, mondjuk “vadabb” és váratlanabb kihívásokkal találja magát szembe. Főleg, mikor jönnek azok a bizonyos tinédzser évek. Ami azt jelenti, hogy azokat a problémamegoldási technikáinkat amelyek eddig még működtek időnként akár sutba is vághatjuk, annyit érnek. Azaz újakra van szükségünk.
Másodszor, ahogy a csemeték cseperednek, egyre több és több döntési lehetőséget igyekszünk nekik biztosítani, hogy így sajátítsák el a döntéshozatal és a hozzá kapcsolódó felelősségvállalás képességét.
Ne feledjük, eljön majd az a nap, amikor elmennek, hogy a saját életüket éljék, sőt, akár még saját családjuk is lesz. Nem dekkolhatunk folyamatosan mellettük, és hozhatjuk meg a döntéseket helyettük ahogy tettük mikor még totyogó korban voltak. Sőt, ezt még meg se kéne próbálnunk. A legtöbb amit tehetünk értük, hogy igyekszünk terelgetni őket. Hogy felelősségteljes felnőttekké váljanak. Aztán meg elengedjük őket. Bár mindörökre a szívünkben maradnak, az otthonunkban csak átutazó vendégek. Akkor is, ha az átutazási időszak akár két-három évtizedre is nyúlhat 😊
Harmadrészt, a saját szüleinkkel lévő kapcsolatunk is változik. Legalábbis kéne. Jó lenne. Merthogy, először is ugye elköltöztünk otthonról, tőlük. Akár hagyták hogy elmenjünk akár kapaszkodnak még mindig belénk, meg kell találnunk a SAJÁT HELYÜNKET.
Aztán mikor lesz egy párunk (megj: a sorrend tetszőleges), na az is bekavarhat a szüleinkkel való kapcsolatunkba. Elvégre bekerül valaki az életünkbe, akire hallgatunk. Hallgatni merészelünk! Vannak szülők, akik nem bírják elviselni, ha elvesztik a kontrolt a gyermekük élete felett. Vagy ha csak a kontrolvesztés lehetőségének árnyéka is vetődik rájuk, már bekapcsolnak a védelmi szirénák.
És aztán amikor megszületnek a mi gyerekeink… jajj, és belőlük meg nagyszülő lesz! Na az Pandora szelencéjének különkiadása is lehet akár. Hogyan neveljük őket (ahogy ők minket, vagy szabad úgy ahogy mi szeretnénk, bár sokszor előjön a „ne magyarázd, tudom hogy kell, én is felneveltelek téged”), a határok kérdése (a gyermek elsősorban a MI gyerekünk, és mellesleg az ő unokájuk), meg egy halom (najó, tonnányi) egyéb, teljesen váratlan konfrontációt okozó dolog.
Sajnos nem minden nagyszülő angyal, simán előfordulhat, hogy továbbra is ők akarják élni a MI családunk életét, meg a mienkét, meg a párunkét, meg a gyerekeinkét… Nem olyan egyszerű ám meghúzni azt a határt, aztán meg be is tartani velük, hogy ez az én családom / mi családunk, mi hozzuk a döntéseket és nem ők, és kéretik betartani a határainkat. Sok-sok manipuláció, érzelmi zsarolás akadhat abban a nagyszülői tarsolyban. A megsértődés is egy ilyen 😊 kéretik nem megzabálni, ártalmas 😊 Tessék arra gondolni, hogy ha megsértődöm, az az én problémám , és ha ezt sikerül következetesen betartanom, akkor ugye el lehet addig jutni idővel, hogy ha a másik megsértődik, akkor az na kinek a problémája? Na ugye, elvégre nekem meg jogom van ahhoz a NEMhez, nemdebár? Merthogy az az én határom. Meg az ÉN családomé. És persze ez a határhúzás, főleg égiháborút játszó nagyszülők esetén, ismét egy nagy teher a két fős szülői csapaton. Tapasztalatom szerint akkor van esély jól kijönni belőle, sőt akár hosszútávon túlélni együtt, ha a kétfős csapat kapcsolata jó és összezárnak.
Hogy megy a csapatmunka?
Itt a kezem, megfogod?
Kutyából (nem lesz?) szalonna – azaz ki vagyok én?
Nem is olyan túl régen szembesültem a kérdéssel:
Ki vagyok én? Valójában ki is vagyok én?
Az elmúlt néhány év elég sok változással járt az életemben. Családostul átköltözni a földgolyóbis átellenes részére, beilleszkedni egy addig ismeretlen kultúrába, mindez megspékelve persze azzal, hogy még a nyelv is más 😊 , a kihívások mellett sok meglepő felismeréssel szolgált – önmagamról. Előbújtak addig rejtett készségek, meg kellett tanulnom alkalmazkodni, de úgy, hogy közben ne veszítsem el önmagam. Hmm.. de ki vagyok én, akit nem kéne elveszítenem?
Aztán jött a coaching tanfolyam (egy év, 1000 óra, főiskolai diploma) és az arculcsapás: volt egy képem önmagamról, hogy milyen vagyok, és a rengeteg önismereti feladat során kénytelen voltam beismerni, hogy a saját magamról saját magamban élő kép, hát hogy is mondjuk szépen, elég fals.
Hosszú órákon át azon töprengtem, hogy mi ez az egész, mi a szösz van. Hogy a pitlibe lettem introvertált a teszten mikor világ életemben extrovertált voltam?
Hiszen kutyából nem lesz szalonna – ez nem lehetséges!
Aztán leesett!
Hogy ki vagyok valójában?
Nem valami mássá kezdtem változni, hanem vissza azzá, akinek lennem kell. Akinek készültem / születtem (a megfelelő válasz aláhúzandó – a képernyődre vigyázz 😊 ).
Hogyan történt mindez? Hát úgy, hogy elkezdtem levetni az évtizedek során magamra öltött önvédelmi eszközöket. Pajzsok, mellvédek, kardok és balták mentek a levesbe. Ugyanis ezeket használtam arra, hogy egy látszólag(!) biztonságosabb világot teremtsek magam körül azáltal, hogy kontroll alá vonok mindent, amit tudok. Meg persze kitörök, ha valamit nem sikerül 😊
Mindenkit és mindent fenyegetésnek látni marha kikészítő ám.
Meg totál haszontalan is: elviszi az időt, energiát, fókuszt arról, amivel igazán foglalkozni kéne: a belső fejlődéstől. És persze egy hamis realitást tart fenn: azt hiszem hogy ha mindent kontroll alatt tudok tartani akkor biztonságban vagyok.
HIBA HIBA HIBA (kék halál 😊 )
Szóval ahogy szépen egyesével szabadultam meg tőlük – a hibás gondolatmenetek, a káros viselkedésminták – elkezdett előbukkanni a fellegvárban elbújt ÉN.
Ki vagyok én? Én ÉN vagyok.
A kutyából nem lett szalonna.
A szalonna-alakú kutya változott vissza kutyává 😊
Itt a kezem, megfogod?