Home » magyar cikk (Page 2)

Category Archives: magyar cikk

számba mered venni mennyit érsz?

💜 Mennyit érsz?

💙 „Mindenki annyit ér amennyije van”? Vagy azért több vagy a felhalmozott javaidnál?

💛 A pozíciód, a végzettséged… a társadalomban betöltött státuszod (is) számít? És ennyi?

❤️Vagy esetleg van még?

💙 A távoli, egzotikus utazásaid, az élményeid…?

💜 A gyerekeid – ők is elég jó diplomát / szakmát / munkát szereztek maguknak? Mitől elég jó az „elég jó”? Számodra?

❤️Esetleg beleszámíthatjuk a barátaidat? Azokat is számoljuk bele, akik csak a státuszod miatt vesznek körül? Vagy csak azokat vegyük számba, akik akkor is mellett állnának majd ha neked épp már semmid és senkid nem lenne?

💛 Vagy inkább használjuk visszatekintő látásmódot? Mit fognak mondani rólad ha már nem leszel?

❤️Mit hagysz örökül a világra?

💜 Vagyont? Nem lesz felette kontrollod már mire fogják használni.

💙 Vért verítéket és könnyeket? Elérted a kitűzött célod – na de milyen áron?

💛 Vagy azok közé tartozol akikről úgy fognak megemlékezni, hogy „mikor bánatos voltam felvidított, mikor elkeseredett reményt adott, mikor sírtam felitatta a könnyeimet”?

💜 Melyiket választod?

❤️Neked mi a válaszod?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

tisztelet és határok

💜 Tudjátok, hogy szeretem a „szitokszókat”.

Azokat, melyekre mostanában sokat köpdösnek.

💟 Mai vizsgálatunk alanya a tisztelet.

Valószínűleg vagyunk jó néhányan, akiknek gyerekkorunkból visszhangzik szüleink kántálása. 📢

‼️ „Tisztelned kell mert az anyád/apád vagyok!” ‼️

Ami kimaradt a szülői prédikációból az az, hogy saját magunkat is tisztelni kell. 💗

Legalábbis hasznos, ha nem akarjuk mások lábtörlőjeként végezni. 🖤

Jó, jó, de mit is takar a tisztelet? ❓

Nem sértő viselkedést, normális hangnemet és stílust. 💯

Na és ezen felül ⁉️

💟 A másik határainak elismerését. Nem átlépését és nem önző megkérdőjelezését.

✅ A határra általában tárgyiasult formában gondolunk először. Határkerítés, határsáv, zöldhatár – van még néhány generáció, akiknek ezek jelentőségteljes szavak. De ha jobban belegondolunk amikor átlépünk egy másik országba, akkor is átmegyünk egy fizikai határon. Még ha ez nem is látszik. Amint átlépjük a vonalat új szabályok, új törvények vonatkoznak ránk. De ezt a vonalat akár térképen akár a fűbe vagy homokba még mindig fel tudjuk rajzolni. Fizikai megtestesülése van.

✅ Mindez emberi kapcsolatokra lefordítva: Ne érintsd meg a másikat az engedélye nélkül. Ölelés, puszi – lehet, hogy nem vevő rá. Ha arról van szó alkalmazkodj a kultúrájához – üdvözlésként például köszöntsd meghajlással kézfogás helyett. Mert vannak helyek, ahol ez a szokás.

✅ Ugyanez vonatkozik a gyerekedre is. Ha nem akarja, hogy megöleld, ne erőltesd. És ha a nagyszülő akarja mindenáron a megölelni az unokáját akkor segíts a gyerekednek: állj mellé. Joga van nem akarni, jogában áll nemet mondani.

ℹ️De vannak ennél sokkal nehezebben megfogható határok is.

➡️Ne cikizd, ne cukkold például a súlyával a túlsúlyost.

➡️Szőke nős viccek egy szőke nőnek – vedd észre, hogy vevő-e rá. Van, aki tényleg igen, de sokan kényszeredetten „mennek az árral”.

➡️Figyelj és támogasd.

💔És mértékkel vedd igénybe a másik ember egyik talán legszűkösebb erőforrását:

az idejét.

💔Mert az véges. Nem tudjuk kinek mennyi adatott.

💜 Támogasd azzal, hogy nem késel.

💜 Hogy nem tartod fel a kelleténél tovább.

💜 Hogy nem vársz el tőle extra (munka)időt. Akkor sem, ha kifizeted.

💛 Hadd ő döntse el munka vagy szabadidő/család.

💛 Add meg neki a választás szabadságát.

💛 Ne legyen elvárás – se kimondott, se kimondatlan.

💙 Mutasd meg neki, hogy joga van az idejét beosztani.

💙 Például azzal, hogy te sem keresed őt a Te munkaidődön kívül. Mert ezzel Te mutatod meg azt, hogy tiszteled a Te saját idődet.

💙 Mutass Te példát!

❤️ Menni fog?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

létezhetnek bántalmazó nők?

Nem kisebbítve a nők által férfiaktól elszenvedett erőszakot,

akadnak bántalmazó nők

és általuk bántalmazott férfiak is.
 
A felállás hasonló, bár a nők részéről a manipuláció, a verbális abúzus, és az érzelmi bántalmazás tűnik jóval hangsúlyosabbnak ahogy én látom és tapasztaltam.
 
Ráadásul egy férfi szerintem jóval kisebb eséllyel mer megnyílni bárkinek és segítséget kérni.
 
Meg ne feledjük, hogy egy nőről/anyáról elhinni hogy bántalmazó jóval nehezebb, talán mert valahol tudatalatt neki tulajdonítódik az „elsődleges védelmező” szerepe?
 
Akármilyen a felállás is, egy bántalmazottnak már csak azzal is rengeteget tudunk segíteni, ha
kételkedés és ítélkezés nélkül meghallgatjuk.
 
Dönteni csak ő tud.
 
A bántalmazás verbális és érzelmi is lehet, nem csak fizikai.
 
És míg egy pofon fizikailag érezhető,
az érzelmi bántalmazást leginkább hosszú időn keresztül lassan csöpögtetett méreghez hasonlítanám.
 
Észrevenni is rengeteg idő de utána elismerni is, hiszen nincs fizikai nyom vagy fizikai kontaktus.
 
De ettől még ugyanúgy pusztít.
Csak láthatatlanul, belülről rombolva a másikat.
 
Egy nőről kevésbé gondolnánk hogy bántalmazna bárkit, hiszen pl “gyengébbik nem” de talán pont ezért hunyunk gyakran szemet felette?
 
És nem csak a férfiak szenvednek egy-egy ilyen nőtől hanem – ha vannak – a gyerekek is.
Élethosszig is eltarthat a gyógyulás egy ilyen anya által okozott pusztítás után, ha egyáltalán eljut az ember odáig hogy be merje vállalni a szembenézést a gyerekkora valóságával.
 

Elismerésem mindenkinek aki beleállt, hogy megtörje a családi mintát.

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

útmutató gyakorló nagyszülőknek

Hahó, üdv néked nagyszülő!

Hogy ityeg a fityeg? Akarom mondani, milyen nagyszülőnek lenni? Fárasztó, kényelmes, elvarázsoló, terhes?

Tudom, tudom, egy csomó terhet leveszel a vállukról, főleg az iskolai szünetekben.

És lehet, hogy pont ezért vannak nehéz helyzetben.

Tegyük fel, hogy az unoka teljesen odáig van érted, imád nálad lenni (sajnos ez nem mindig van így). És a szülei? Félreértés ne essék, tényleg van, hogy jól működik a kapcsolat több generáció között. Őszintén jól. Ez a cikk nem nektek szól.

Csak ne feledjük el, hogy létezik az a „jól működő”, amelyben néhányan vagy akár mindenki úgy tesz mintha jól működne.

Csak a béke kedvéért.

És nincs kizárva, hogy végigmosolyogják az ünnepi családi ebédet nálad, aztán mikor hazaértek és letették a gyereket aludni, akkor jön a ventilálás. A gőz kiengedése. Mert sajnos ilyen is van.

És ez nem jó

  • se nekik,
  • se neked, sőt,
  • még az unokádnak sem.

Mert ha nem is érti, de valamennyit felfog a szülei frusztrációjából.

Persze, tudom, csak szólniuk kéne, és

veled mindent meg lehet beszélni, ugye?

Mikor is kaptál utoljára olyan jogos visszajelzést, amelyet – még ha fáj is – méltósággal és beismeréssel tudtál fogadni? Nem megsértődtél, hanem felismerted a folyamatos fejlődés lehetőségét, átgondoltad, és változtattál a hozáállásodon?

Be- és elismerted, hogy ugyan Te felneveltél x db gyermeket és kisujjadból kirázod a válaszokat a szivárvány minden szinében tündöklő helyzetekre, attól még lehet, hogy a Te gyereked és a párja a saját gyerekük kapcsán másképp gondolkodnak és más válaszokat adnak.

Nem úgy csinálják a dolgokat mint Te csináltad. Anno.

Vagy csinálnád most, ha a Te helyükben lennél. Elvégre az élettapasztalat is a Te oldaladon áll. És ezt nem is vitatom.

Azt viszont megkérdezném, hogy a gyereked oldalán ki áll.

Vagy inkább

a gyereked kinek az oldalán áll?

A párjának a párja és nevelik a gyereküket (az unokádat!) a saját belátásuk szerint, vagy még mindig elsősorban a Te gyereked és engedelmességgel tartozik néked, a szülőnek?

Najó, nem feltétlen engedelmességgel, de hát ugye Te, aki sokkal többet megéltél, már csak jobban tudod. Nem?

„Ó édesem, ez tudom milyen, én is átéltem”…

…na ez egyike azon mondatoknak amivel egy mozdulattal ki tudod húzni a talajt a gyermeked lába alól. Mondjuk kivéve, ha már keményen megdolgozott azért a leválásért, amit

Te marhára nem akartál engedni neki.

De most komolyan, direkt szúrsz ki vele vagy ennyire nem kezeled külön önálló egyéniségnek, csak a saját kiterjesztésednek?

Mit akarsz benne, általa megélni?

Nem magadnak szülted, hanem saját magának. Miért akarod mindenáron ketrecbe zárni? Gondolj csak a madarakra amik szabadon repkednek, élik az életüket, de időről időre visszatérnek a madáretetőhöz. Szabad akaratukból. Mert tudják, hogy élelemre lelnek. Gondoskodásra. Olyanra, ami nincs rájuk kényszerítve.

A kényszerítésről jut eszembe: napirend? Tudod, mikor jön az unoka, és otthon – a kora reggeli kelés miatt – kilenckor alvás van. Tudod, ez a napirendje. Ó persze, milyen kellemes is elkényeztetni, és hagyni, hogy tizenegyig kukorékoljon. Tisztában vagy vele, hogy a szülei – jelzem, az egyik a Te gyereked – vért izzadva szoktatják vissza? Hogy a kevés alvás miatt hullafáradtan és totál nyűgösen kell elvonszolniuk egy hisztis gyereket oviba/suliba? Jó ez nekik?

Hasznos ez így az unokádnak,akit mindennél és mindenkinél jobban szeretsz?

Mégis mennyiben válik javára?

Szóval kinél is landol az a felelősséglabda?

A másik ilyen kedvencem az esti fogmosás utáni kakaó. Vagy tej. Vagy tea. Tulajdonképpen édesmindegy, akár csokoládé vagy sütemény is lehet, de akár egy alma is. (Gyerekkoromban a szüleim váltig állították, hogy egy alma megevése kiváltja a fogmosást. Sajnos nekik hittem, nem a gyerekfogászoknak.)

Ki fog szenvedni hosszútávon?

A gyereked, a párja – tudod mennyire nem vicces gyereket fogorvos cipelni, főleg ha csiszolni, fúrni is kell? Sőt, a maradó fogakat is károsíthatja. És tudod ki fog még szívni miatta? A tüncibünci szivedcsücske unokád. Ugyanis az élethosszig tartó következményeket ő fogja viselni.

Tényleg ezt akarod?

Ennyire fontos, hogy a Te – a szülők kérésével akár köszönőviszonyban sem levő – szabályaid legyenek érvényben? Hogy neked legyen igazad?

Gondoltál arra, hogy ezzel esetleg a saját helyzetedet ásod mélyen alá? Fűrészeled magad alatt a fát?

Mert ha jól csinálják, összezárnak.

Igen, akár a hiperszuper nagymama/nagypapa ellenében is. A saját gyerekük érdekében. Hogy mire gondolok?

Nem volt még kétéves volt a nagyobbik mikor elvittük az újszülöttet megmutatni az egyik nagymamának. Készülve a babakocsis sétákra, már elkezdtük tanítani a biztonságos közlekedésre. Például arra, hogy ha van gyalogátkelő („zebra”) akkor mindig ott kelünk át az úton. És ugye ott is csak akkor, ha megadták az elsőbbséget nekünk. Pakoljuk be a kicsit a gyerekülésben az autóba, mikor figyelmesek leszünk arra, hogy a nagymama a kijelölt, felfestett és kivilágított gyalogátkelőtől 10 méterre nevetve fut át a nagyobbikkal az úton. Aztán vissza, ugyanott. Budapest, 2×1 sávos főútvonal. Csak a miheztartás végett.

Nagymama itt bukta el a felügyelet nélküli unokázás lehetőségét.

Nem ellene.

A saját gyerekünk érdekében.

És Te hogy állsz a szülei által felállított szabályokkal?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

útmutató leendő nagyszülőknek

Üdv mindenki – aki egyszer majd nagyszülő leszel. Vagy nem.

Tudom, tudom, sokatokban ott lüktet a vágy, hogy megint kezedben tarthass egy pirinyót, érezd a selymes bőrét. És a baba-illat… az feledhetetlen.

Arról nem beszélve, hogy ugye a nagyszülők jellemzően a könnyebbik végét kapják már – az álmatlan éjszakák, a végeláthatatlannak tűnő sírások, a rengeteg aggodalom mind-mind kimarad a nagyszülői szerepkörből. Vagy legalábbis aránylag rövid, belátható időszakokra korlátozódik.

A nagyszülőségben többek szerint az a legjobb, hogy

miénk az élvezet, de a gondok nélkül.

Mert az a szülőké. Lehet „csak élvezni” az unokával eltöltött időt, – a szülői szerephez képest – minimális felelősséggel. És persze

lehet kényeztetni ezerrel…

és gyakran ezzel a saját gyereke(i)d életét pokollá tenni. Csaxólok.

Szóval ama szóban forgó gyermek, az vajon elsősorban a gyereked gyereke vagy a te unokád? Na?

Végy egy nagy levegőt, csukd be a szemed – és képzeld el, hogy a fiad/lányod azt mondja neked: „Soha nem lesz gyerekem.” Na, most, hogy vagy? Milyen érzések kavarognak benned?

Csalódottság, düh? Harag? Esetleg úgy érzed elárult a saját gyereked? Meg merte tagadni a „létezésünk célja a gyermeknemzés” doktrínáját? „Hogy fogok így felvágni a barátaim/barátnőim között az unokámmal?” „Unoka nélkül nem család a család.” „Kit fogok így kényeztetni?” Milyen további hangzatos kesergéseket hagytam ki?

Mélylevegő, merülünk tovább.

Te miért vállaltad a te gyereked?

Hogy legyen kit dédelgetni? Valakire kiönteni a benned tomboló szeretetet? Valódi szeretetet vagy a megfojtós változatát? Azért született, hogy kapjál valakitől feltétel nélküli szeretetet? Aki mást nem tehet csak szeret téged, akárhogy is bánj vele, mert hát „egy anya szereti a gyerekét”?

Jól szereted? Jól szeretted? Mert ám tőled tanulja / tanulta, hogy mi a szeretet.

Mit adtál át neki?

Esetleg azért született, hogy legyen, aki gondoskodik majd rólad mikor öreg leszel? Elvárod tőle? Hiszen „egy gyereknek kötelessége gondoskodni a szüleiről”? Na, és a szülőknek gondoskodni, jól szeretni, és biztonságban felnevelni a gyerekeit nem kötelessége?

Kinek szülted? Kinek született? Neked, hogy neked legyen gyereked? Vagy a szüleidnek / párod szüleinek, hogy legyen unokájuk?

Milyen motivációk vezéreltek abban, hogy gyereket vállalj? És ha megvan az első válaszod, nézz mélyebbre. Aztán még mélyebbre. És légy őszinte. Legfőképp saját magadhoz.

Mert jó eséllyel sajnos van egy marha rossz hírem.

Nem a szüleiteknek született a gyereketek, sőt, nem is nektek. Hanem saját magának.

Ő nem pici te. Nem is pici párod. És nem is kettőtök pici egyvelege. Ő ő. Egyéniség. Egyedi és megismételhetetlen. És igen, az elején nagyon aztán viszont egyre kevésbé szorul rátok, ahogy nő és önállósodik.

Megtanul dönteni és felelősséget vállalni. Önálló, életképes felnőtté válik.

Aztán vagy alapít családot, vagy nem. Vagy lesz gyereke vagy nem. Vagy lesz unokád vagy nem.

Vagy leszel nagyszülő, vagy nem.

Az ő döntésük. Nem a Tied. Hagyd békén őket.

Nem tudod miért nem az a nem. Azért, mert soha nem. Vagy csak most (még) nem. Ha kifutnak, akkor a saját idejükből futnak ki, nem a tiédből.

Aztán még az is lehet, hogy szeretnének csak nem lehet. És hidd el, van amikor egyszerűbb kifelé a „nem akarunk”-kal magyarázatot adni (bár valójában senkinek nem tartoznak magyarázattal) mint ajtót nyitni a sok jószándékú – ám gyakran fájó – tanácsnak a véres valóság bevallásával.

Tudod mikor fogják elmondani, hogy mi a valódi helyzet? Amikor ők akarják. És tudod kinek? Akinek ők akarják elmondani. És lehet te leszel az utolsó, aki megtudja. Ha egyáltalán megtudod. Ő életük. Ő dolguk. Kegyetlenül nehéz helyzet lehet. Legalább ne nehezítsd meg még jobban nekik.

Nézz, mélyen, őszintén magadba: mi lenne ha azt mondaná „soha nem lesz gyerekem”? Hogy reagálnál? És milyen lenne az a reakció, ami felelős felnőttként kezeli a gyerekedet? Amelyik hagyja dönteni és nem kényszeríti rá az akaratát? Na, és milyen lépések vezetnek el téged odáig?

És egy jól működő családban szerintem természetes, hogy a gyerekek – lehetőségeikhez mértengondoskodnak az idős szüleikről.

Akik nem várják el ezt tőlük.

Mert nem ezért születtek.

Szóval, hogy is van azzal a még meg nem született unokával?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

honnan tudom, hogy manipulálnak?

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem olybá’ tűnik, hogy egyre többen és többféleképpen próbálnak meg másokat manipulálni. Azaz minket (titeket, meg engem is) manipulálnak.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon mind / mindig tudatosan csinálják-e vagy sem. Arra jutottam – tudjátok, lehet, hogy tévedek – hogy nem feltétlenül vannak tudatában hogy mit csinálnak. Hogy ez hogy lehetséges?

Hát úgy, hogy ebbe nőttek bele / ezt szokták meg / mások is így csinálják velük / ez működik. Nekik. Manipulálnak másokat. Titeket. Engem.

Szóval akár tudatosan akár nem, de sokan elsajátítottak egy érdekes “kommunikációs technikát” (legyünk finomak és megengedőek). Úgy érik el, hogy mások megcsinálják amit ők akarnak tőlük, hogy a másikat olyan “döntési” helyzetbe ahol látszólag nincs más választása. Esetleg van kettő “rossz” és abból a kisebbiket választva végeredményben kielégítik az akaratosnak az igényeit.

Persze ez nem jelenti azt, hogy őket magukat nem hozza valaki más ugyanilyen helyzetbe. És jobban belegondolva, pont azért, mert ők is ezt csinálják másokkal, kisebb az esélye annak, hogy észrevegyék amikor más őket próbálja lehetetlen válaszút elé állítani.

Tudom, már medicinlabdányi luk van az oldalatokon, olyan kíváncsiak vagytok, hogy csinálják és Nektek mire kell figyelni. Az aktuális receptem így szól:

Ha lelkiismeretfurdalást vagy szégyent keltenek benned, akkor manipulálnak.

Mivel megtanulni nemet mondani (főleg lelkiismeret-furdalásmentesen) nem megy egyik napról a másikra, kezdetben – meg aztán később mikor épp nem vagyunk legjobb formánkban – arra célszerű koncentrálni, hogy

időt nyerjünk.

Az fontos, hogy akkor és ott mikor időt nyerünk ne álljunk neki magyarázkodni. Inkább egyszerűen, kijelentő módban fogalmazva és hangsúlyozva, tényként célszerű közölni: „Átgondolom és jelentkezem.” „Holnap visszaszólok.” Én rendszeresen használom „elhárító pajzsként” időnyerésre a másik felemet: „Megbeszélem a párommal és jelentkezem.”

Téged ki manipulált legutóbb?

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

a gyereknevelés egyszerű mint az egyszeregy… vagy mégsem?

Nem tudom az olvasóim közül ki hogyan nevelkedett, nálunk az autokrata gyereknevelési stílus dominált.

A végtelen mennyiségű ”miért”re jellemzően a „csak”, illetve a „csak mert én azt mondtam” jött,  magyarázat nélkül. Nem, nem azt mondom, hogy mindig minden esetben meg kell értetni és elfogadtatni a gyerekkel a döntéseinket, mert nem lehet. Elfogadtatni sem mindig könnyű, de van amikor megértetni sem.

Szóval nálunk is elszokott nagyritkán jutni az eszmecsere a „csak”-ig. Nagyritkán.

Mert első-, másod-, és gyakran sokadik körben is törekszünk arra, hogy magyarázatot adjunk, hogy megértsék mi miért van, mit miért döntünk úgy ahogy. Aztán vannak helyzetek amikor belép a szülői tekintély (kortól és szituációtól függően), de

nem tekintélyuralmi rendszerben.

Hogy miért? Mert

a gyerek gyerek, de attól még nem hülye

mondogatta gyakran a tesóm és hát mit ne mondjak, a meglátása meglehetősen szembe állt azzal amit otthon gyereknevelés címén tapasztaltam. Ennek ellenére igaza volt. Jó iránytűnek bizonyult.

Mert azt tudtam, hogy bár látszólag könnyebb a feltétlen szülői tekintély kiaknázásával készült minionokat tutujgatni, azért

marhára ki lehet velük ám így szúrni hosszú távon.

Mert mindent, amit mi nem tanítunk meg nekik, amit nem építünk fel bennünk belül (önbecsülés, önbizalom, kitartás, szorgalom, következetesség, határok) felnőttként kell majd kínkeservesen kiépíteniük magukban, ha egyáltalán eljutnak odáig.

A világ nem feltétlenül egy barátságos közeg, csupa-csupa kedves támogató emberrel.

Minél felkészületlenebbül engedjük el őket, mert mi nem vagyunk hajlandóak önmagunkba nézni őszintén és elkezdeni kijavítani a bennünk lévő elrontott szülői programozást, annál sz@rabb lesz nekik.

Egy aránylag biztos belső alapokon nyugvó fiatal felnőttnek sem egyszerű, de egy tekintélyt feltétel- és gondolkodás nélkül tisztelő és annak engedelmeskedő, határokkal nem rendelkezőnek még sokkalta nehezebb lesz. És iszonyatosan sokat fog sérülni, miközben nem lesznek technikái hogyan gyógyuljon, hogy kérjen (merjen kérni) segítséget, hogy képes (lenne) felelősséget vállalni és dönteni, csak ugye nem hagyták. Mármint nem hagytuk, ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz. (akinek meg nem inge, ne vegye magára 😊 )

Najó, ha tekintélyuralommal ezek szerint nem működik, akkor essünk át a ló másik oldalára és engedjük szabadjára őket, nem? Hát… nem. Az nem gyereknevelés.

Határok nélkül lehet hogy megtanul dönteni (bár ha mindent szabad akkor hol itt a döntés) de mi lesz a felelősségvállalással? Azzal, hogy a döntéseknek és cselekedeteknek van következménye?

Hogy bár nem kell gondolkodás nélküli bábként bólogatni, de vannak helyzetek amikor a tekintély igenis számít és igenis engedelmeskednünk kell, akár tetszik akár nem?

Hozhatnám a rendőröket példaként, de maradjunk egy meglepőbbnél.

A repülőgépen a legmagasabb pozícióval és legnagyobb tekintéllyel rendelkező ember is köteles engedelmeskedni a stewardessnek. A legkisebbnek is. Különben repül a repülőről. Miért? Mert a repülőn a személyzet diktál. Ennyi.

A gyereknevelés térképrajzolása úgy tűnik ebből az irányból nem megy, fordítsuk meg.

Mi a célunk? Mit szeretnénk a mi gyerekeinknek? Milyenek legyenek a gyerekeink? És ahhoz igazítsuk a nevelésüket. A mi gyereknevelésünket.

És akkor most szépen álljunk fel és tegyük le a saját egónkat.

Rendben?

Ne azt nézzük, hogy nekünk mi lenne jó ha ők milyenek lennének (ó, hát minden nap felhív a drágám, ugyan már van három gyerek de hát nem tud a tanácsaim nélkül élni).

Vegyük le önzőség című gúnyánkat és azt gondoljuk végig, hogy nekik mi lenne jó ha milyenek lennének.

Na ugye milyen másképp néz ki a menyasszony / vőlegény?

Szóval Neked/Nektek mi a célotok, milyen legyen a gyermek?

Mertogy a gyerekneveléseteket ehhez kell igazítani.

Nem, nem arra gondolok, hogy olimpiai bajnok vagy nemzetközi cég elsőszámú vezetője.

Milyen olyan alapvető készségekkel rendelkezzen, hogy boldogulni tudjon az életben?

Ha megvan, akkor gondold/gondoljátok végig, milyen belső felépítés szükségeltetik benne ahhoz, hogy ezt el tudja érni.

Na és akkor most eljött az ideje annak, hogy azon elmélázz(atok) ezt hogy tudjátok neki megadni. Mert a belső huzalozásukat jórészt mi, szülők adjuk nekik. Azzal ahogyan neveljük őket, ahogy viszonyulunk hozzájuk és másokhoz, ahogy reagálunk rájuk. Ahogy szeretjük őket.

Aki még nem olvasta volna tőlem: nem érzésről beszélek.

a szeretet egy döntés és az azt alátámasztó tettek

Mi arra jutottunk, hogy számunkra egy gondolkodni, érvelni, dönteni és felelősséget vállalni képes fiatal felnőtt kinevelése a cél. Az egyik folyamatban a másik már aránylag kész 😊

Hogyan csináltuk?

Hát…

sok sok hibával, mellényúlással, rossz döntéssel, felelősségvállalással, bocsánatkéréssel, önreflexióval, és végtelen sok tanulással – elsősorban önmagunkról meg persze róluk is.

Nálunk a gyerekeink nem jóbarátok, hanem a gyerekeink, és mi sem a barátaik vagyunk hanem a szüleik.

Mert lehet poénkodni, hülyéskedni, de végső soron (gyerektől és kortól függően változóan hogy miben de) mi döntünk – elvégre mi vagyunk a szülők, nem? Vannak igények, eltérő vélemények, egyeztetések.

Persze időnként előkerül a hiszti is mint „meggyőzési technika” az eszköztárukból, csakhogy ez nálunk nem jön be. Mi is voltunk tinik, emlékszünk 😊.

És tudjuk, hogy ilyenkor a

belső frusztráció, tehetetlenség talál magának utat kifelé.

Fontos, hogy anya+apa nálunk egységfrontot alkot, tudatosan törekszünk arra, hogy lehetőleg ne tudjanak minket kijátszani egymás ellen.

Ez a fajta gyereknevelés időnként rengeteg egyeztetéssel jár. A nagyobbik pár éve már csak egyikünknek mond el bármit, mert evidensnek veszi, hogy a másik szülőnek elmondjuk, mivelhogy „egy csapat vagytok, nem?”.

A másik kulcs szerintem az, hogy

a határokat folyamatosan és tudatosan tágítottuk, gyerekre szabva

(mert nagyon nem egyformák), hogy mikor miben mennyit engedünk / hol húzzuk újra a határt / mikor melyiknek miben engedünk döntési szabadságot.

És ez nem csak olyankor történt mikor mi úgy gondoltuk, hanem akár gyerek kérése/felvetése/igénye alapján is – leültünk kettesben, átbeszéltük meddig vagyunk hajlandók elmenni és utána tartottuk magunkat a közös állásponthoz, és igyekeztünk magyarázatot is adni, hogy miért úgy döntöttünk ahogy.

Nem kertelek, marha macerás, időigényes, és érzelmileg is nagy kihívás (rengeteg mindennel szembesítettek a gyerekeim önmagam kapcsán), szóval folyamatos önismereti tanfolyamnak is elmegy így a gyereknevelés.

Arról nem beszélve, hogy meg kellett tanulnom milyen a jó konfliktuskezelés, kikukázva a gyerekkorban a szülőktől látott és tanult gyereknevelési reakció-mintákat.

Megéri? Szerintem/szerintünk meg. Megéri belefektetni az ilyen típusú gyereknevelésbe.

Mert a célunk az, hogy

„önnállóan életképes”, dönteni és felelősséget vállalni, nemet mondani képes gyerekek repüljenek ki itthonról.

Hiszen el fognak egyszer menni, mert ez a dolguk és reménykedünk hogy sikerült biztos alapokat adnunk ahhoz hogy az élet tengerében egyedül is boldoguljanak.

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

hogyan mondjunk nemet?

ha egy szóval kéne leírni hogy hogyan mondjunk nemet, akkor

ÉRZELEMMENTESEN

Najó, ugorjunk neki kicsit bővebben.

Sokszor előkerült már a határállítás és a nemet mondás témája, de az egyre inkább szinte folyamatos alkalmazkodást igénylő megállás nélkül változó világban ez lassan alapvető fontosságú készség lesz.

Megkérnek valamire amit nem akarsz / nincs kedved / hangulatod / időd / erőd megcsinálni.

Mondjuk anyós megint jönni akar látogatóba. Már a könyöködön jön ki hogy hetente egyszer/sokszor jön / szeretnél a pároddal egyedül lenni / bármi valós ok és szeretnéd ha nem jönne.  (Hogy ez mitől „megcsinálni”? Vendéget fogadsz, nem? Merthogy attól, hogy családtag még nem ott lakik: azaz vendég.)

Rutinos már, nem a párodat kérdezi (akitől nemet kapna) hanem téged.

 

Azért jobb, ha a figyelmünk nem siklik el két fontos pont fölött:

1. Szólt, hogy jönne. Nem beállít csak úgy „erre jártam”.

2. Pároddal egy csapatban fociztok: ő sincs oda az ötletért, azaz legalább vele nem kell (nem vele kell) a határállítást gyakorolni.

 

Mivel minden helyzet más és más, továbbá minden családban és kapcsolatban egyedi dinamikák működnek így a tervet egyrészt muszáj egyénre (ránk és a másik félre) továbbá aktuális helyzetre szabnunk. Másrészt mivel a másik reakcióit (és időnként a sajátjainkat se) nem tudjuk pontosan előrejelezni, a tervezés lényege szerintem valahol a legrosszabbra való felkészülés és szituációhoz történő instant alkalmazkodási képesség megalapozásának ötvözete.

Az sem hátrány, ha az első (néhány) esetben a tervezett konfrontáció (biza, nemet mondani konfrontáció) előtt egy megbízható személlyel átbeszéljük a lehetséges forgatókönyveket. Nem azért mert azok valamelyike fog bekövetkezni (jó eséllyel meglepetés lesz úgyis) hanem hogy mentálisan és érzelmileg fel tudjunk készülni sokféle válaszreakcióra, szóval bármi is jön legyen némi rutinunk fogadni azt.

 

Hogyan fogjunk hozzá?

0. Nyerjünk időt.

1. Döntsük el mit szeretnénk.

2. Készüljünk fel a lehetséges reakciók kezelésére.

3. Kommunikáljuk a döntésünket.

4. Kezeljük a reakciókat.

 

Bontsuk le:

0. Nyerjünk időt.

„Át kell gondolnom.” „Hadd beszéljem meg a párommal.” „Visszahívlak egy óra múlva.”
Ha írásban jön annál jobb, ott várhatunk a válasszal. Mondom VÁRHATUNK. Akkor válaszolunk mikor alkalmas lesz.

Tudatosítsuk magunkban és ha nem tetszik a másik félnek akkor benne is: NEM MONDTUNK NEMET. (még) Időt kértünk. Azt szabad.

1. Döntsük el mit szeretnénk.

Nemet mondani, tudom, de biztos? 100%?

Akkor is, ha égzengés és földindulás lesz? Meg örök harag? Meg „hálátlan dög”?

Na, és itt csúszunk át a következő pontba:

2. Készüljünk fel a lehetséges reakciók kezelésére.

Először is, adjuk meg az esélyt arra, hogy a látogatóba jönni kívánó vendég el tudja fogadni a nemet válaszul. Ekkor túl sok dolgunk nincs, csak az esetlegesen fel- feltörő bűntudatunkat kezelni. (Miért is gyötör mikor tényleg nem akartam, hogy jöjjön? Fogas kérdés, mi?)

Azért biztos ami biztos, vázoljunk fel 2-3-4 nagyon extrém szcenáriót. Nagyon extrémet.

Azt a „soha soha soha nem fog ilyet csinálni”. Az király, ha tényleg nem. De hasonlóan extrém még előfordulhat.

Legalább lesz szerszámoskészletünk, hogy hogyan reagáljuk le. Ha meg normálisan vagy nem túl extrémen reagál akkor meg legalább van néhány eszközünk bármilyen másik lehetséges jövőbeni konfrontációra – akárkivel.

Ja, és közben ráébredhettünk, hogy mégsem vagyunk annyira tehetetlenek, sőt… akár vannak kreatív ötleteink hogyan lehet kifogni a szelet egy viharos vitorlából 😊

3. Kommunikáljuk a döntésünket.

A legfontosabb kérdés: hogyan mondjunk nemet

Mivel alapvetően problémánk volt a nemet mondással, így feltételezhetjük, hogy a döntésünk kommunikációja érzelmileg megterhelő lesz. Nem véletlenül készültünk változatos válaszreakciókkal a mindenféle extrém reakciókra.

Talán a legfontosabb:
érzelemmentesen kommunikáljuk.

Miért?

Mert hiába a hideg fejjel (munka esetén akár szakmai alapokon) meghozott döntés,
ha a kommunikációnk érzelemmel teli akkor jó eséllyel érzelmi reakciónak fogják látni és akként is fogják kezelni.

Hölgy olvasóim, figyelem: hisztinek.

Akkor is ha tényleg nem hisztiből / érzelmi alapon döntöttünk, a legtöbb ember nem fog az érzelemdús kommunikációs stílus mögé látni (nézni?).

Hogyan?

Készüljünk fel (ugyebár nem véletlen nyertünk időt a nulladik pontban).
Teremtsünk amennyire lehet nyugodt fizikai környezetet, ha úgy érezzük, akkor a támogató ember legyen kéznél (fizikálisan vagy virtuális eléréssel).

Sokszor a tudat, hogy tudjuk nem vagyunk egyedül, segít higgadtnak maradni.

Lőjük be meddig érünk rá. Mondjuk „van 5 percem” időzítő beállít / segítő méri az időt és csápol ha lejárt. Miért? Mert így tudjuk hogy meddig kell kitartanunk higgadtan. Ha menni kell menni kell, ha le kell tennem akkor „le kell tennem” esetleg „majd folytatjuk máskor, szép estét”. ÉS LERAKJUK !
Fussunk még egyszer végig a fejünkben a „szerszámosládánkon” és tudatosítsuk magunkban: amíg normális stílusban és hangnemben kommunikálunk addig a reakcióját csak a mi határállításunk fogja okozni.

És az ő reakciója róla szól.

Majd vegyünk egy nagy levegőt és tárcsázzunk.

Mit?

Mit mondjunk?

Az igazat, csakis az igazat 😊
Nem feltétlenül ugye a teljes igazat, de amit mondunk az legyen igaz. „A héten nem alkalmas, jövőhéten talán, beszéljünk a hétvégén.”
Tényeket, tőmondatokban és kijelentő módban.
Bármilyen feltételes mód, amely a mi személyünkre irányuló közlésben merül fel, támadási (izé, belekapaszkodási felületet) adhat. Feltételes mód a másikra vonatkozó mondat(ok)ban viszont elkél „Esetleg jó lenne-e neked jövő hét kedd este?”

Hogyan mondjuk?

Kedvesen, nyugodtan, semmiképpen nem uralkodó / lekezelő hangnemben.
Rutinosabbak az empatikus, esetleg együttérző stílussal is megpróbálkozhatnak.

Adjunk esélyt arra, hogy a másik féllel szembeni konfrontációnk nyitánya lehet egy őszintébb, mélyebb kommunikáció kialakításának.
Gondoljuk át, hány ilyen esélyt kívánunk adni és/vagy mi az a reakció aminek felmerülése esetén erről leteszünk. Amennyiben szükséges, ezen feltételrendszert rendszeresen vizsgáljuk felül. Ez esetben némi magyarázattal szolgálhatunk („egész héten túlóráztam, fáradt vagyok”).

– Fontos! A magyarázatadás nem egyenlő a magyarázkodással.
Elmondhatjuk hogy miért döntöttünk így („fáradt vagyok”) de nem szabad elvárnunk hogy a másik elfogadja a magyarázatunkat. Miért? Mert akkor könnyen átcsúszhatunk magyarázkodásba és elkezdjük bizonygatni, hogy miért úgy döntöttünk ahogy, vagy inkább hogy miért is vagyunk fáradtak, miért túlóráztunk sokat, miért hagyjuk hogy a munkahelyen kihasználnak, miért nem tudunk nemet mondani bent…. Ja, hogy itthon is most tanuljuk hogyan mondjunk nemet? 😊

Szóval igyekezzünk annyira röviden és tényekre szorítkozva kommunikálni amennyire tudunk. Azért is, mert ha fáradtak vagyunk és ezért ne jöjjön akkor ugye telefonon miért is tudunk hulla fáradtan egy-másfél órát diskurálni? Na ugye.

4. Kezeljük a reakciókat

Amíg normális stílusban és hangnemben kommunikálunk addig a reakcióját csak a mi határállításunk fogja okozni. És az ő reakciója róla szól. 

Mantrázzuk: „az ő reakciója róla szól”

És maradjunk higgadtak. Az idő telik, és ugyebár nekünk csak 5 percünk van most beszélgetni…. UGYE?

a reakció függvényében…

– Tegyük fel, hogy a másik fél nyitott volt és elfogadta a válaszunkat.
Király! Túléltük! Ő is!

Jé, határt állítottunk és elfogadta 😊

és el lehet nyitni egy új kommunikációs fejezetet.


– És mi van ha kiakad / megsértődik?
Mi is járt a fejünkben mielőtt tárcsáztunk? „az ő reakciója róla szól”.

A megsértődés szerintem manipuláció.

Szóval ráharapunk a nyelvünkre, kipréselünk egy „szép estét” elköszönést és lerakjuk.
Miért?

Mert akkor és ott ebbe a vitába TILOS belemenni.

A megsértődés egy érzelmi reakció. Ráadásul egy elég erős darab.

Érzelmileg felfűtött állapotban érdemi megbeszélést lefolytatni lehetetlen.

Majd egyszer ha mindenki lehiggadt, talán…

Majd miután letettük (időben!)

forduljunk együttérzéssel saját magunk felé:

érezzük át a beszélgetés során visszafojtott érzelmeinket, sírjunk, nevessünk, kacagva üvöltsünk és bármi ahogy kijön

MEGCSINÁLTUK

Akkor is ha nem pont úgy ment mint terveztük / szerettük volna.

Hatalmas lépést tettünk 😊

Majd miután kiörömködtük és -káromkodtuk magunkat és lenyugodtunk, esetleg aludtunk is rá egyet gondoljuk és elemezzük végig hogy ment.
Mi ment jól, hol lehet még fejleszteni, hol vesztettük (majdnem) el a higgadtságunkat, mi nyomott meg és milyen gombot hogy az ott majdnem kicsúszott az irányítás (önmagunké!) a kezünk közül. Hogy sikerült megfogni magunkat. Hogyan tovább – miben tudunk fejlődni és mi kell hozzá. Hogyan mondjunk nemet.

És a vállveregetésről se feledkezzünk meg.

Akkor se, ha volt támogatásunk.

Attól még hogy valaki a pálya szélén veszettül szurkolt attól még
mi voltunk a pályán 😊

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

lift nincs! és felelősségvállalás?

Lift nincs! Felelősségvállalás van?

Az emberek egy jelentős része mindenféle “segítők”höz jár hogy eme “guruk” megmondják nekik hogyan döntsenek. Az hagyján, hogy jó eséllyel iszonyatos pénzeket hagynak ott, de mire is?

Meglehetősen gyakran kerülünk döntési helyzetbe az életben, persze nem mindegyik egyformán komplex vagy nehéz, de lehetnek jónéhányan, akik felettébb rendszeresen landolnak “iránymutatást” kérve (vagy inkább “mondd meg Te hogy én mit csináljak”?) az asztrológus / számmisztikus / jövendőmondó / a-lista-közel-végtelen szakiktól.

Félreértés ne essék, nem az bajom, hogy vannak akik hisznek ebben. Nem zavar, nem az én dolgom, mindenki abban hisz amiben akar, és mindenki hisz valamiben (akkor is ha nem tudja vagy nem ismeri be).

A gondom azzal van, hogy így felnőtt emberek önként és dalolva átavanzsálják önmagukat gyerekké, átadva a döntés jogát másnak a saját életük felett.

Gyerekek, és a felelősséget ki viseli?

Vagy így lehet másra mutogatni, hogy „de hát az tenyérjós azt mondta hogy…?”
Na de szívni ki fog vele?

Mi a francért féltek Ti dönteni? Összedől a ház ha egyszer rossz döntést hoztok?

Tudjátok én hány sz@r és nagyon sz@r döntést hoztam életem során? És még mennyit fogok 😊

És el tudjátok képzelni milyen jól fel tudtam őket használni arra, hogy megtudjak sokkal többet saját magamról? Persze miután kivakartam magam a trutyiból… de végiggondolni azt, hogy akkor ott miért pont úgy és pont azt döntöttem nagyon jól le tudta ám írni a beidegződéseimet, a hiedelmeimet. Rávilágított hol van még munka.

Egyébként is, a döntéseket a döntés meghozatalakor meglévő információk és „huzalozás” (gondolkodásmód, az „akkori én”) kontextusában érdemes szerintem csak vizsgálni. Utólag mindenki marha okos tud lenni ám 😊

Miért kellenek a rossz döntések? Mert azok STOP táblák – mutatják merre / hogyan nem jó. És ha kimásztunk utána a slamasztikából akkor az egy újabb bebetonozott lépcsőfokká válik.

Lift nincs! és felelősségvállalás?

A személyiségfejlődést, meg előtte és közben önmagunk megismerését nem lehet „gyorstalpalón” elsajátítani, és letölteni sem lehet, mint egy programot. Itt az út legalább olyan lényeges, mint a célvonal. Ami egyébként a „jó pap is holtig tanul” szellemében jócskán túl van a horizonton, szóval koncentráljuk csak a következő lépcsőfokra. Azt lépjük meg.

Nem azt mondom, hogy ne kérjünk tanácsot. Lehet, sőt kell. Csak aztán jól csócsáljuk meg.

És marhára válogassuk meg kitől kérünk és fogadunk el tanácsot.

Én a tanácsot adó fél motivációt és szándékait igyekszem feltérképezni.

Neki milyen haszna származik / származhat a tanácsadásból. És nyíltan bevallja-e vagy sem.

„Függővé” akar-e tenni engem? Vagy az a célja (és a cselekedetei is ebbe az irányba mutatnak) hogy az szeretné, hogy fejlődjek és önálló legyek. Törekszik-e arra, hogy ÉN hozzam meg a döntést. Ő csak a (vállaltan) saját és szubjektív nézőpontját osztja meg velem. Akár küzdve azzal, hogy a döntést az én kezembe tuszkolja akkor is ha nem akarom. Azaz a felelősségvállalásra kényszerít.

Persze itt beúszik a képbe a coaching, merthogy ugye a coach objektív, ítélkezésmentes, nem ad tanácsot és a saját válaszodat (döntésedet) csiklandozza ki belőled.

És sajnálattal azt kell mondjam, hogy ez még mind nem garancia arra, hogy az akit coachnak találunk magunknak esetleg nem akar „függővé” tenni. Nem, nem arról beszélek, hogy időről időre mikor valami nagy dráma van akkor ne fordulnánk hozzá egy kis grillezésre. Vagy esetleg kell valaki aki időnként számon kéri rajtunk a saját magunk által kiszabott célok teljesítését, mert van amikor ez tényleg kell. Hanem arról, amikor nem feltétlenül érdekelt abban, hogy mi közben önálllósodjunk. Nekem se jutott eszembe hogy ilyen létezhet, amíg a valóság arcul nem csapott 😥

Több coaching-business fejlesztő csoport tagja vagyok. Az egyikben egy beszélgetés során valami ilyesmi tanács hangzott el „a klienseket úgy kell megfogni, hogy hosszútávú rendszeres bevételt generáljanak, olyan sokáig amíg csak lehet”. Mit ne mondjak, sokkolva ültem a képernyő előtt. Köpni-nyelni nem tudtam.

Egy-egy döntési helyzet során nem csak a döntés meghozatala a lényeg, hanem az is, hogy hogyan juttatjuk el magunkat oda. Megtanulunk / kifejlesztünk új technikákat, felismerünk rossz beidegződéseket és nekilátunk azokat átírni, szóval döntéshozatali képességeinket is fejlesztjük.

Olyan segítőt/coachot válassz, akinek az a célja, hogy Te fejlődj és legfőképp önállósodj.

Mert akkor legközelebb a hasonló kaliberű döntésekkel már meg tudsz önmagad birkózni. Ezáltal magabiztosságot, önbizalmat és önbecsülést növelsz, meg persze a döntéshozatali rutinnak is jót tesz. 

Mert (felelősségvállalási) gyakorlat teszi a mestert 😊

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT

home office-ban az este 6-os meeting simán belefér, nem? (hol a határ?)

… azaz hogyan kezeljük a mi munkaidőnket „rugalmasan” kezelő főnököt (aki nem tudja hol a határ)

Az elmúlt 2 évben láttam ezt-azt itt-ott home office témakörben. Lezárások itt is, ott is, főnökök itt is ott is… és álltam támogatóként emberek mellett itt is és ott is. Mivel a tehetetlenség érzéséből fakadó frusztráció leginkább rajtam landolt (elvégre ez (is) a dolgom) így akár nevezhetjük „első kézből szerzett”nek is a tapasztalataimat.

A jó hír, hogy van kiút.
A rossz, hogy a tükörrel kell kezdeni.

Példa viszont van nem is egy, hogy meg lehet csinálni.

Szóval hogyan is álljunk neki a magánéletünk és a munkánk szétválasztásának?

Ahogy látom

ez elsősorban mentális és érzelmi harc.

Nagyon nagy eséllyel először és elsősorban önmagaddal.

Elhinni és aztán gyakorlatba ültetni, hogy érsz annyit mint bárki más. Kell hogy önmagad legalább annyira fontos legyen számodra mint bárki más és EZ NEM ÖNZŐSÉG.

Belül kell kicsit megerősödni, mert az első „nem” után szinte törvényszerű a hurrikán megérkezése. A vihar formája és mibenléte viszont pont hogy a másik féltől függ elsősorban. Ezért végig kell gondolni eddig mit/hogy csinált, hogy fel lehessen készülni – legalábbis amennyire lehet. Mikor megvan néhány feltételezett reakció és az azok lekezelésére kialakított terv akkor lehet kézbe fogni a

STOP táblát

És kezdődhet a harc…

… mindenki mással aki az újonnan behúzott határaidat nem akarja tiszteletben tartani.

A „kedvenc” reakciók a hiszti, megsértődés, lekicsinylés, beszólás, esetleg némasággal való büntetés – csak mert a munkavállaló nemet mer mondani az

„életemet és véremet a főnök cégéért”

elvárt és gyakran kikényszerített hozzáállásra. Meg láttam példát érzelmi zsarolásra és magas szintű szofisztikált (nehezen észrevehető) manipulációra.

Hidd el, tudja a gyengéd. Nem véletlenül csinálod a késő esti meetingeket még mindig.

És most jönnek jól a „na most mit tudok csinálni” alternatívák amiket felépítettünk (én kérdeztem Te dolgoztál 😊 ).

Ugyan a tényleges reakció valószínűleg nem az lesz amiket végiggondoltunk, de már tudod, hogy vannak opcióid. Tudod, hogy képes vagy kicsit kijjebbről nézni a szituációt. Sőt azt is megtapasztaltad milyen kreatív vagy – hiszen összeraktál egy csomó válaszlehetőséget.

Számítasz arra, hogy érzelmileg megpróbálnak bevonni. Ha nem is veszed észre rögtön az elején, jó eséllyel fel fog tűnni valamikor közben és el tudod kezdeni érzelmileg elhatárolni magad a helyzettől.

Kiülni a nézőtérre a színpadról, ahova akaratod ellenére beráncigáltak szereplőnek.

Tudod, hogy az „igen” helyett időt kell nyerni ha a „nem” még nem megy. És ezzel nincs semmi baj❤️ Tuti vagy❤️ Tudod mekkora lépés? ❤️

 És tudod miért létfontosságú a határaid meghúzása és betartatása?

Mert a munkába is bele lehet halni. Szó szerint 🙁

16+ órás munkanapok, rendszertelen étkezés, elhízás, cukorbetegség, magasvérnyomás, szívproblémák…. székről ledőlés és ennyi…

Szerintem az a főnök aki nem figyel oda a dolgozók egészségére és nem ad nekik határokat (például este 5/6/7 után nincs e-mail, telefon, stb) az rövidlátó, szűklátókörű és önző.

Ha be sem akarja tartani a beosztottak saját (nem túlzó, de egészséges) határait az meg további kérdéseket vet fel. Mert melyik ér vajon többet – ha napi 8 órát dolgozik és még marad sok-sok évig vagy napi 16-20-at és fél év múlva lehet menni a temetésére. Na? Hogy áll a hosszú távú tervezés?

Meg persze jó kérdés, hogy a főnök a saját határaival hogy áll – hogy gondban, az elég valószínű, csak kérdés hogy melyik irányba… saját magának se tart és ezért nem tiszteli másokét (van remény), vagy csak simán másokét hagyja figyelmen kívül (elhúzódó harcra kell berendezkedni)

Ne add fel,

meg lehet csinálni a határállítást

kutya kemény belső munka tud lenni de hosszútávon megéri, már csak

a fizikai-, mentális- és érzelmi egészséged miatt is.

 

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal

Magyar nyelvű cikkek ITT