Már több mint 15 éve történt, hogy minden szülő rémálmát kellett végigélnünk.

Figyelem! Felforgató rész következik.

Bár arra jutottunk, hogy még mindig mi jártunk „jól”. Már ha egy ilyen helyzetet lehet mérlegre tenni. Ahogy az egyik doktornőnk fogalmazott mikor a halotti bizonyítványt mentünk intézni: „Kaptak egy esélyt az újrakezdésre.” És… valóban.

De amiért tollat ragadtam most, az nem az „utána” hanem a „közben” rész.

Mert egyedül nem tudtuk volna végigcsinálni. Kellett a segítség.

Hosszú volt – bár ugye kinek mit jelent a hosszú, és milyen kontextusban -, és igazi hullámvasút.

3 hónap volt mire lett az orvosoknak ötletük, hogy mi a baj – addigra három kórház hat osztályát jártuk végig, és immáron harmadszor landoltunk ugyanazon a gyerekintenzíven.

Már ment a lélegeztetőgép. Túl volt annyi invazív vizsgálaton, hogy egy sok évtizedes élethosszra elegendő lett volna.

És akkor jött a „tipp” mi lehet a háttérben… és mik a kilátások – neki. És akkor jött a pszichológus – nekem. Segítségképpen.

Addig is rengeteget számított a sok lelki támogatás, amit kaptunk. Külön köszönet a házi gyermekorvosunknak, aki fáradhatatlanul magyarázta az egyes gyógyszerek, beavatkozások mibenlétét, és tartotta bennem a lelket a vizsgálatok és ötletelések végeláthatatlan sora közben.

De eljött AZ a pont, mikor eldőlt.

És onnantól túlélésre kellett berendezkedni.

Egy ilyen diagnózissal mindenki másképp birkózik meg. Én rendíthetetlenül vártam a csodát, aztán elfogadtam mikor elmaradt. De valahogy ki kellett húzni a megjósolhatatlan hosszúságú várakozási időt.

És ez a közel fél év volt az, amit a barátaink nélkül nem tudtunk volna végigcsinálni.

Pontosabban szólva azon három baráti pár nélkül.

Méhecskeként röpködtünk közöttük, mikor éppen melyik családnál landoltunk időnként egy ebédre vagy vacsorára. Etettek, itattak, hallgattak… többet úgysem tudtak tenni. És pont ennyi kellett.

❤️Hogy kiönthessük a szívünket.

❤️Hogy megoszthassuk a fájdalmunkat.

❤️Hogy el tudjuk mondani a véres valóságot anélkül, hogy kéretlen tanácsokat, végtelen(ül megterhelő) sajnálkozást vagy mérgező hurráoptimizmust tolnának az arcunkba.

(Igen, ez azt is jelenti, hogy a nagyszülők és a család többi része, plusz az összes többi barátunk attól a ponttól kezdve nem tudott semmit, csak azt hogy várjuk hogy hazahozhassuk. Nem, nem, véletlenül, hanem szántszándékkal tettünk így. Határokat húztunk. Nem ellenük. Önmagunk érdekében.)

Mit tanítottak meg nekünk a barátaink?

Hogy hogyan kell jól segíteni.

Hallgatni, megérteni, empatikusnak lenni, együttérezni, könnyeket törölni és megnevettetni. Hagyni, hogy saját magunk a saját tempónkban dolgozzuk fel az újabb és újabb információkat. Közben kielégíteni alapvető szükségleteinket – mennyire jó volt, mikor nem kellett főzni de volt finom, meleg étel, jó társaság, jó (persze hullámzó) hangulat.

❤️Normalitást vittek az abnormalitásba.

❤️Stabilitást a bizonytalanságba.

❤️Kapaszkodót adtak mikor a gödör szélén álltunk.

💜Mindezt úgy, hogy le tudták tenni a terhet amit rájuk pakoltunk.

💜És mi tudtuk, hogy le tudják.

💜Ezért mertük rájuk borítani.

❤️Megmutatták hogy lehet jól segíteni.

❤️Megtanították hogy kell.

❤️És most már én is itt vagyok, ha kell.

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal