Home » Posts tagged 'szülőség'
Tag Archives: szülőség
útmutató gyakorló nagyszülőknek
Hahó, üdv néked nagyszülő!
Hogy ityeg a fityeg? Akarom mondani, milyen nagyszülőnek lenni? Fárasztó, kényelmes, elvarázsoló, terhes?
Tudom, tudom, egy csomó terhet leveszel a vállukról, főleg az iskolai szünetekben.
És lehet, hogy pont ezért vannak nehéz helyzetben.
Tegyük fel, hogy az unoka teljesen odáig van érted, imád nálad lenni (sajnos ez nem mindig van így). És a szülei? Félreértés ne essék, tényleg van, hogy jól működik a kapcsolat több generáció között. Őszintén jól. Ez a cikk nem nektek szól.
Csak ne feledjük el, hogy létezik az a „jól működő”, amelyben néhányan vagy akár mindenki úgy tesz mintha jól működne.
Csak a béke kedvéért.
És nincs kizárva, hogy végigmosolyogják az ünnepi családi ebédet nálad, aztán mikor hazaértek és letették a gyereket aludni, akkor jön a ventilálás. A gőz kiengedése. Mert sajnos ilyen is van.
És ez nem jó
- se nekik,
- se neked, sőt,
- még az unokádnak sem.
Mert ha nem is érti, de valamennyit felfog a szülei frusztrációjából.
Persze, tudom, csak szólniuk kéne, és
veled mindent meg lehet beszélni, ugye?
Mikor is kaptál utoljára olyan jogos visszajelzést, amelyet – még ha fáj is – méltósággal és beismeréssel tudtál fogadni? Nem megsértődtél, hanem felismerted a folyamatos fejlődés lehetőségét, átgondoltad, és változtattál a hozáállásodon?
Be- és elismerted, hogy ugyan Te felneveltél x db gyermeket és kisujjadból kirázod a válaszokat a szivárvány minden szinében tündöklő helyzetekre, attól még lehet, hogy a Te gyereked és a párja a saját gyerekük kapcsán másképp gondolkodnak és más válaszokat adnak.
Nem úgy csinálják a dolgokat mint Te csináltad. Anno.
Vagy csinálnád most, ha a Te helyükben lennél. Elvégre az élettapasztalat is a Te oldaladon áll. És ezt nem is vitatom.
Azt viszont megkérdezném, hogy a gyereked oldalán ki áll.
Vagy inkább
a gyereked kinek az oldalán áll?
A párjának a párja és nevelik a gyereküket (az unokádat!) a saját belátásuk szerint, vagy még mindig elsősorban a Te gyereked és engedelmességgel tartozik néked, a szülőnek?
Najó, nem feltétlen engedelmességgel, de hát ugye Te, aki sokkal többet megéltél, már csak jobban tudod. Nem?
„Ó édesem, ez tudom milyen, én is átéltem”…
…na ez egyike azon mondatoknak amivel egy mozdulattal ki tudod húzni a talajt a gyermeked lába alól. Mondjuk kivéve, ha már keményen megdolgozott azért a leválásért, amit
Te marhára nem akartál engedni neki.
De most komolyan, direkt szúrsz ki vele vagy ennyire nem kezeled külön önálló egyéniségnek, csak a saját kiterjesztésednek?
Mit akarsz benne, általa megélni?
Nem magadnak szülted, hanem saját magának. Miért akarod mindenáron ketrecbe zárni? Gondolj csak a madarakra amik szabadon repkednek, élik az életüket, de időről időre visszatérnek a madáretetőhöz. Szabad akaratukból. Mert tudják, hogy élelemre lelnek. Gondoskodásra. Olyanra, ami nincs rájuk kényszerítve.
A kényszerítésről jut eszembe: napirend? Tudod, mikor jön az unoka, és otthon – a kora reggeli kelés miatt – kilenckor alvás van. Tudod, ez a napirendje. Ó persze, milyen kellemes is elkényeztetni, és hagyni, hogy tizenegyig kukorékoljon. Tisztában vagy vele, hogy a szülei – jelzem, az egyik a Te gyereked – vért izzadva szoktatják vissza? Hogy a kevés alvás miatt hullafáradtan és totál nyűgösen kell elvonszolniuk egy hisztis gyereket oviba/suliba? Jó ez nekik?
Hasznos ez így az unokádnak,akit mindennél és mindenkinél jobban szeretsz?
Mégis mennyiben válik javára?
Szóval kinél is landol az a felelősséglabda?
A másik ilyen kedvencem az esti fogmosás utáni kakaó. Vagy tej. Vagy tea. Tulajdonképpen édesmindegy, akár csokoládé vagy sütemény is lehet, de akár egy alma is. (Gyerekkoromban a szüleim váltig állították, hogy egy alma megevése kiváltja a fogmosást. Sajnos nekik hittem, nem a gyerekfogászoknak.)
Ki fog szenvedni hosszútávon?
A gyereked, a párja – tudod mennyire nem vicces gyereket fogorvos cipelni, főleg ha csiszolni, fúrni is kell? Sőt, a maradó fogakat is károsíthatja. És tudod ki fog még szívni miatta? A tüncibünci szivedcsücske unokád. Ugyanis az élethosszig tartó következményeket ő fogja viselni.
Tényleg ezt akarod?
Ennyire fontos, hogy a Te – a szülők kérésével akár köszönőviszonyban sem levő – szabályaid legyenek érvényben? Hogy neked legyen igazad?
Gondoltál arra, hogy ezzel esetleg a saját helyzetedet ásod mélyen alá? Fűrészeled magad alatt a fát?
Mert ha jól csinálják, összezárnak.
Igen, akár a hiperszuper nagymama/nagypapa ellenében is. A saját gyerekük érdekében. Hogy mire gondolok?
Nem volt még kétéves volt a nagyobbik mikor elvittük az újszülöttet megmutatni az egyik nagymamának. Készülve a babakocsis sétákra, már elkezdtük tanítani a biztonságos közlekedésre. Például arra, hogy ha van gyalogátkelő („zebra”) akkor mindig ott kelünk át az úton. És ugye ott is csak akkor, ha megadták az elsőbbséget nekünk. Pakoljuk be a kicsit a gyerekülésben az autóba, mikor figyelmesek leszünk arra, hogy a nagymama a kijelölt, felfestett és kivilágított gyalogátkelőtől 10 méterre nevetve fut át a nagyobbikkal az úton. Aztán vissza, ugyanott. Budapest, 2×1 sávos főútvonal. Csak a miheztartás végett.
Nagymama itt bukta el a felügyelet nélküli unokázás lehetőségét.
Nem ellene.
A saját gyerekünk érdekében.
És Te hogy állsz a szülei által felállított szabályokkal?
Itt a kezem, megfogod?
hogyan kezeljük a hisztit?
Hogyan kezeljük a hisztit?
Életkornak megfelelően.
És lehetőleg nem belevonódva.
Miért? Egyrészt mert nem rólunk szól, hanem róluk. Másrészt meg ha mi higgadtak tudunk maradni nekik is jobb lesz meg nekünk is. Sőt, azzal hogy MI higgadtak maradunk NEKIK könnyítjük meg az utat ahhoz, hogy ők SAJÁT MAGUKAT lenyugtassák. És így szépen lassan, lépésről lépésre megtanulják a saját érzéseiket kezelni.
Persze mindig lehetnek kivételek, mikor kell babusgatás (főleg kisebb korban). Azonban ha egy felnőtt nő csinálja rendszeresen és babusgatás nélkül nem hagyja abba akkor azért az már elgondolkodtató. Ugyanis a könnyekkel nagyon jól lehet manipulálni.
Hogyan NE kezeljük a hisztit?
Nem a felsőbbrendűségünk kifejezésével. Az csak olaj a tűzre.
Nem, nem megyünk utánuk ha berohannak a szobába és bevágják maguk mögött az ajtót. Az benzin a tűzhányóra. Főleg, ha közben folytatjuk a letorkolló kiosztásukat.
Nem lenézve, mert attól hogy szerintünk marhaság az amin kiakadtak attól nekik még kicseszettül fáj.
Nem lekezelve és lekicsinyelve a helyzetüket. Nekik itt és most FÁJ.
Nem elbagatellizálva, más – akár saját – példákat felhozva, őket marhára nem érdekli. Nekik ITT és MOST fáj.
Mindvégig észben tartva, hogy értük tesszük.
Ja, és hogy persze hiszti ide vagy oda, a döntésünk (ha az volt a kiváltó ok) az a szülői döntésünk marad. De tudunk együtt érezni velük, hogy az mennyire fáj(hat) nekik.
Hogyan kezeljük akkor a hisztit?
Higgadtnak maradni a kulcs. Na jó, de ez mit jelent és hogyan kell csinálni?
Először is előhúzni a remélhetőleg már legalább begyakorlás alatt lévő mentális védőernyőnket: nem rólunk szól. Nem rólunk szól. Valahol még azt is megkockáztatom, hogy nem nekünk szól, hanem a világnak öntik ki frusztrációjukat.
Másodszor meg a higgadtság azt jelenti, hogy NEM SZÓLUNK BE! Akkor se ha igazunk van! Hanem leharapjuk a nyelvünket és megtartjuk magunknak a mondanivalónkat. Hiába repül a magas labda lecsapni TILOS. Úgyis tudják, hogy mit csinálnak, most komolyan, direkt tegyük sz@rabbá a helyzetüket, hogy hogy érzik magukat?
Harmadszor meg továbbra is távol tartva magunkat érzelmileg és rojtosra harapdálva a nyelvünkkel EGYÜTTÉRZÜNK velük. Nem arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem arról hogy ŐK HOGYAN ÉRZIK MAGUKAT. És valószínűleg elég csehül, különben nem lenne a hiszti.
Negyedszer meg nem, nem mondjuk meg nekik hogy ŐK hogy érzik magukat. Csak csendesen, nyugodtan, higgadtan és együtt érezve ott vagyunk mellettük. Vagyunk. Pont. CSAK VAGYUNK. Mint fix pont a káoszban.
Ötödször pedig meg sem fordul a fejünkben, hogy megpróbáljuk lerövidíteni az időt és „kirángatni őket”. Csak hallgatunk. Vagyunk. A figyelmüket meg lehet próbálni eltéríteni de ne a gyorsan túl-levés irányába, hanem az elfogadáséba.
Merthogy a hiszti rúgkapálózás valami ellen amit nem akarnak elfogadni.
Szerintem akkor reagálunk jól, ha el tudjuk ismerni (és ezt akár szavak nélkül kommunikálni), hogy értjük és megértük őket. Hogy mi is tiltakoznánk az ő helyükben. És hogy ezzel így nincs semmi gond. És akkor van esélyük megtalálni a kulcsot saját magukhoz, hogy ők hogy tudják lenyugtatni saját magukat.
Miért így kezeljük a hisztit?
Egy lassan tinédzser+ és egy kezdő tini mellett arra jutottam, hogy a kulcs az hogy hagyjuk hogy lenyugodjanak.
Saját maguktól.
Különben nem tanulják meg önmagukat, az érzéseiket szabályozni. Az önfegyelmet. Hogy van amikor az érzések irányításra szorulnak.
Van némi különbség a két-három éves totyogó (bolt közepén visítva fetrengő), a tinédzser (három óra hullámzó zokogás és „utállak” a kanapén ülve) és a felnőtt között.
És a nem megfelelő életkorúként történő kezelés a rossz beidegződést tudja erősíteni, meggátolva vagy hátráltatva a szükséges személyiségfejlődést.
Szóval hogyan is kezeljük a hisztit?
Ügyesen. Türelemmel. Szeretettel. Határokkal. Önismerettel.
Itt a kezem, megfogod?
Családi kapcsolatok – veszedelmes viszonyok?
A családon belüli kapcsolatok gyakran darázsfészekként működnek.
Főleg, ha már vannak gyerekek és bejön a nevelés / szülőség kérdésköre is.
Pedig első ránézésre egyszerű a dolog: mellérendelt viszony a két szülő között (mint egyenrangú “munkatársak”), valamint a szülők terelgetik a gyermekeket (hasonló egy “nagyon jó főnök – beosztott” kapcsolathoz).
De hát ugye az idő telik (a karaván meg halad), a gyerekek – akármit is teszünk – nőnek, és mindkét fent vázolt kapcsolatnak alkalmazkodnia kell a változásokhoz. Jaja, igen, változniuk kell. Nem lehet őket bebetonozni 😢
Először is, mi (is) változunk. Legalábbis egy icipicit. Irinyó-pirinyót. Ami azzal jár, hogy a párunknak is alkalmazkodnia kell, még ha csak irinyó-pirinyót is. Közben ne feledjük, hogy ő is változik. Igen, lehet, hogy csak irinyó-pirinyót ő is, de ahhoz meg nekünk kell alkalmazkodunk, nemdebár? Na és ehhez adjuk hozzá hogy szülői csapatunk is egyre, hogy is mondjam, mondjuk “vadabb” és váratlanabb kihívásokkal találja magát szembe. Főleg, mikor jönnek azok a bizonyos tinédzser évek. Ami azt jelenti, hogy azokat a problémamegoldási technikáinkat amelyek eddig még működtek időnként akár sutba is vághatjuk, annyit érnek. Azaz újakra van szükségünk.
Másodszor, ahogy a csemeték cseperednek, egyre több és több döntési lehetőséget igyekszünk nekik biztosítani, hogy így sajátítsák el a döntéshozatal és a hozzá kapcsolódó felelősségvállalás képességét.
Ne feledjük, eljön majd az a nap, amikor elmennek, hogy a saját életüket éljék, sőt, akár még saját családjuk is lesz. Nem dekkolhatunk folyamatosan mellettük, és hozhatjuk meg a döntéseket helyettük ahogy tettük mikor még totyogó korban voltak. Sőt, ezt még meg se kéne próbálnunk. A legtöbb amit tehetünk értük, hogy igyekszünk terelgetni őket. Hogy felelősségteljes felnőttekké váljanak. Aztán meg elengedjük őket. Bár mindörökre a szívünkben maradnak, az otthonunkban csak átutazó vendégek. Akkor is, ha az átutazási időszak akár két-három évtizedre is nyúlhat 😊
Harmadrészt, a saját szüleinkkel lévő kapcsolatunk is változik. Legalábbis kéne. Jó lenne. Merthogy, először is ugye elköltöztünk otthonról, tőlük. Akár hagyták hogy elmenjünk akár kapaszkodnak még mindig belénk, meg kell találnunk a SAJÁT HELYÜNKET.
Aztán mikor lesz egy párunk (megj: a sorrend tetszőleges), na az is bekavarhat a szüleinkkel való kapcsolatunkba. Elvégre bekerül valaki az életünkbe, akire hallgatunk. Hallgatni merészelünk! Vannak szülők, akik nem bírják elviselni, ha elvesztik a kontrolt a gyermekük élete felett. Vagy ha csak a kontrolvesztés lehetőségének árnyéka is vetődik rájuk, már bekapcsolnak a védelmi szirénák.
És aztán amikor megszületnek a mi gyerekeink… jajj, és belőlük meg nagyszülő lesz! Na az Pandora szelencéjének különkiadása is lehet akár. Hogyan neveljük őket (ahogy ők minket, vagy szabad úgy ahogy mi szeretnénk, bár sokszor előjön a „ne magyarázd, tudom hogy kell, én is felneveltelek téged”), a határok kérdése (a gyermek elsősorban a MI gyerekünk, és mellesleg az ő unokájuk), meg egy halom (najó, tonnányi) egyéb, teljesen váratlan konfrontációt okozó dolog.
Sajnos nem minden nagyszülő angyal, simán előfordulhat, hogy továbbra is ők akarják élni a MI családunk életét, meg a mienkét, meg a párunkét, meg a gyerekeinkét… Nem olyan egyszerű ám meghúzni azt a határt, aztán meg be is tartani velük, hogy ez az én családom / mi családunk, mi hozzuk a döntéseket és nem ők, és kéretik betartani a határainkat. Sok-sok manipuláció, érzelmi zsarolás akadhat abban a nagyszülői tarsolyban. A megsértődés is egy ilyen 😊 kéretik nem megzabálni, ártalmas 😊 Tessék arra gondolni, hogy ha megsértődöm, az az én problémám , és ha ezt sikerül következetesen betartanom, akkor ugye el lehet addig jutni idővel, hogy ha a másik megsértődik, akkor az na kinek a problémája? Na ugye, elvégre nekem meg jogom van ahhoz a NEMhez, nemdebár? Merthogy az az én határom. Meg az ÉN családomé. És persze ez a határhúzás, főleg égiháborút játszó nagyszülők esetén, ismét egy nagy teher a két fős szülői csapaton. Tapasztalatom szerint akkor van esély jól kijönni belőle, sőt akár hosszútávon túlélni együtt, ha a kétfős csapat kapcsolata jó és összezárnak.
Hogy megy a csapatmunka?
Itt a kezem, megfogod?