Gyerekként sosem voltam jó sportoló. Sőt. Valahol óvodában már valószínűleg félresiklott egy kicsit a testedzéshez való viszonyom, amin az általános iskola sem segített.

Gyűlöltem, hogy osztályozták testnevelési órai munkámat. Nem a hozzáállásomat. Nem a fejlődésemet. Az elért eredményeimet. A gyorsaságomat. Az ugrásomat – akár felfelé akár előre. A szekrényugrást meg végképp hagyjuk. A testi adottságaimat.

Gyűlöltem, hogy abszolút mérce volt.

Az óra vagy centiméter számított. Mint egy élsportolónál.

Na hogyan öljük ki a mozgás szeretetét egy gyerekből? Hát így 😥

Mire tanítottak vele? Hogy másokhoz mérjem magam. Hogy abszolút mérce van.

Hogy a saját fejlődésem semmit nem ér ha az abszolút mércén nem érem el az elvárt szintet.

Hogy ha megfeszülök sem lehetek elég jó.

Végig kegyelem négyes voltam tesiből.

Azt sugallták, töltötték, formálták belém hogy a siker abszolút, kőbe vésett, és mindenkire egyforma mérce vonatkozik. És az embereket ezek alapján kell egymáshoz mérni.

Pedig nem.

A siker a fejlődés. Az egyéni fejlődés. A megtett út. A küzdelmek, a könnyek, a bukásokból való felállások. A kitartás.

A siker egyéni. Az én sikerem az én mércém szerint siker, a Te sikered a Tied szerinti. És a két mérce véletlenül sem egyforma, sőt, valahol össze sem mérhető.

A siker nem kőbevésett. Változó. Az élethelyzet, a körülmények, vagy akár a fizikai / mentális / érzelmi állapotunk függvényében változhat. Sőt, változnia kell.

Mert van amikor reggel felkelni is nagy erőfeszítés. És van amikor a túlpörgős nap után elaludni az igazi kihívás.

A siker relatív. Te határozod meg. A Tied. A Te szabályaid számítanak.

Szóval miért is másokhoz méred magad?

Itt a kezem, megfogod?

Facebook oldal