Home » Posts tagged 'határok' (Page 2)

Tag Archives: határok

Life Coach Andrea NZ

Amennyiben nem tudsz lelkiismeret-furdalásmentesen nemet mondani, az igened sem valódi szabadságban fogant.

hogyan szoktassuk le szívünk hölgyét a hisztiről – színmű 3 felvonásban

Figyelmeztetés (a hiszti veszélyes)

A megfelelő hatás elérése érdekében a tünetek LEGELSŐ előfordulásakor célszerű használata. Későbbi bevezetése esetén a komplikációk valószínűsége drasztikusan megnő(het).

A valósággal való bármilyen (teljes) egyezés (nem) csupán a véletlen műve.

Kellékek

Kölcsönös tisztelet. Alázat. Önismeret. Önreflexió (nő). Higgadtság (férfi).

Első felvonás

Első szín

Férfi olvas. Hölgy odamegy hozzá. Odabújik. Átkarolják egymást. Meghitten sutyorognak egymás fülébe. Egyszercsak a hölgy sértetten felpattan.

Férfi: Mi a baj?

Hölgy: Semmi.

Férfi fogja magát és visszatemetkezik a könyvébe.

Hölgy többször egymás után felemeli a fejét, idegesen pakol az asztalon, többször a férfira néz aki nem néz vissza hanem olvas tovább mintha mi sem történt volna. Hölgy sóhajtozik, topog, aztán szipogva kirohan a konyába.

Férfi olvas.

Második szín

Hölgy szipogva ül a konyaszéken. Egy fél csomag százas papír zsebkendő fekszik előtte az asztalon, a földön körülötte elhasználtan a csomag másik fele.

Már jó 20 perce kint ücsörög. Az elején ugyan újra és újra belelovallta magát a sírásba, mostanra már elfogyott a szufla. Már csak hüppög.

Harmadik szín

Nyílik a konyhaajtó. Férfi lazán, nyugodtan besétál.

Hölgy reménykedve veti rá szemét. Na végre, itt van. Sírásra rákészülése közben férfi halk, nyugodt hangon megszólal:

Háromszor jövök csak ki: először, utoljára, és soha többet. Rákérdeztem, mi baj, azt mondtad semmi. Az emberek azt mondják amit gondolnak. Ha mégsem, az nem az én problémám. Ha azt mondod semmi, akkor úgy is fogok viselkedni.

Férfi megfordul és nyugodtan kisétál.

Negyedik szín

Hölgy sokkoltan ül a konyhaszéken. Pislog, mintha szellemet látott volna. Majd mély gondolkodásba esik.

Zsebkendőket tépked akkurátusan miszlikbe, miközben magában beszél.

Hmm… van benne logika. De hát otthon azt tanultam, hogy ki kell találni hogy az emberek mit gondolnak. Miért is? Mert a nem az talán, a talán az igen, de akkor az igen micsoda is volt? Ehh, mindegy. Mit is mondott a férfi? Az emberek azt mondják amit gondolnak. Hmm.. Tényleg, milyen időt- és energiát-rabló kielemezni a lehetséges mondanivalót. Na de ha nem találom ki akkor a másik megsértődik. Hmm… mondjuk akkor is, ha rossz a levezetés és félreértelmezem. Hmm… ez így mennyivel egyszerűbbnek tűnik. Nem kell elemezgetni. Na de megsértődnek! Jajj, mit is mondott? Nem az ő problémája? Hmm… ebben van ráció. De akkor is mi lesz, ha megsértődnek. Jajj, főleg az anyám!

Ó a francba mi legyen? Szeretem, tudom, hogy ő az igazi. Basszus ez kegyetlenség tőle! De a francba is, igaza van. De mi lesz ha…. Hopp… álljunk meg egy szóra. Ha ő azt mondja amit gondol – és ő ilyen – akkor… ez azt jelenti, hogy vagy alkalmazkodom…. vagy… ő soha nem fogja kitalálni hogy én mire gondolok… és akkor nem leszünk hosszú életűek együtt.

Fontos nekem ő annyira, hogy be merjem vállalni?

A fenébe, ezt azt jelenti, hogy nekem meg kell tanulnom elmondani a bajaimat. Ááááá. De hogy? Ez kínzás! Mi lenne, ha elmondanám neki, hogy kelleni fog a segítsége? Hogy megpróbálom, de egyedül nem fog menni?

További 10 percnyi zsebkendőtépkedés és szipogás után a hölgy bemegy a szobába.

Ötödik szín

Férfi olvas. Mintha mi sem történt volna. Hölgy odaül mellé és átkarolja.

Hölgy: Szeretlek.

Egyelőre ennyire futotta. Egyszerre egy lépés gondolja.

Második felvonás

Első szín

Néhány héttel később a szobában.

A hölgy és a férfi beszélgetnek. Egyszer csak a hölgy felpattan és sírva kirohan.

Férfi leül olvasni.

Második szín

Konyha.

Hölgy ül és szipog. Csak kb egy tucat elhasznált zsebkendő hever körülötte.

Vár.

Már 10 perce kint ül.

Sehol senki.

Mit is mondott a férfi múltkor? Először utoljára és soha többet?

Meg azt is mondta, hogy az emberek azt mondják amit gondolnak. Hmm… hát igen, tényleg így gondolta. Nem fog kijönni. Hiába várok.

Pár perc további szipogás után a hölgy bemegy a szobába.

Harmadik szín

Férfi ül és olvas. Ahogy a hölgy bejön a szobába felnéz a könyvből.

Hölgy leül mellé és átkarolja. Nem mond semmit. Férfi leteszi a könyvet és átkarolja.

Harmadik felvonás

Első szín

Két hónappal később a szobában.

A férfi és a hölgy az ágyon fekve beszélgetnek.

Egyszer csak a hölgy felpattan és se szó se beszéd kiviharzik.

Második szín

Konyha.

Hölgy ül a konyhaszéken. Gondolkodik.

Papírzsebkendőnek se híre se hamva.

Nincs rá már szükség.

Már saját maga miatt jött ki.

Lehiggadni.

10 perc múlva visszamegy.

Harmadik szín

Hölgy visszabújik az ágyba a Férfi mellé.

Átkarolja

Szeretlek – mondja. – Köszönöm, hogy leszoktattál a hisztiről.

Férfi elmosolyodva átkarolja. Majd azt mondja: Nem én szoktattalak le róla. Te szoktattad le róla saját magadat.

Függöny

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

miért félünk önzőnek lenni?

mert mondjuk marhára félre lettünk tájékoztatva gyerekként hogy mi is az az önzés?

Merthogy a homokozóban nem döntési szabadságot ismertették meg velünk, hanem belénkbetonozták a végtelen altruizmus alapjait. Azt az „önfeláldozásét” (nem véletlen az idézőjel) amelyik NEM TUD nemet mondani. Tehát nem is valódi önfeláldozás 😊 csak hogy tisztázzuk itt még az elején.

„Add oda a lapátod” „Nem adom” „Önző vagy!”

Mit tanultunk így meg? Hogy ha nemet mondunk akkor önzők vagyunk.

🤔 ????

Újraprogramozás szükségeltetik.

 

Az önmagunkért, saját érdekeinkért történő kiállás önmagában nem önzés.

Csak annak gyakorlása, hogy

UGYANANNYI jogunk van saját magunkhoz, mint másoknak hozzánk.

Mármint akinek és amennyit nyugodt szívvel, békében, külső-belső kényszer hatása nélkül adni tudunk és akarunk. Mondjuk legalábbis úgy átlagban…

Önzés akkor lesz a dologból ha önmagunk igényeinek kielégítését másokon átgázolva tesszük meg. A homokozós példával élve, ha elvesszük a másiktól a lapátot. De ha csak nem adjuk oda a miénket, akkor csak éltünk a jogunkkal hogy akkor és ott önmagunk a fontosabb.

Na kié is az a lapát? 😊

 

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

Félelem – kontrol – hatalom?

Hogyan definálhatjuk, hogy mi a félelem?

Talán úgy is, hogy a félelem egy olyan érzés, ami bekapcsolja legmélyebb ösztönös reakcióinkat, a „túlélő módot”: harcolunk, futunk, vagy lefagyunk, aminek az a dolga, hogy a túlélésünket biztosítsa. Fenyegetésre adott egészséges válaszreakció. Legalábbis annak kéne lennie.

Elképzelhető azonban, hogy az ösztönös, rövidtávú reakcióból hosszútávú, szüntelen lesz, valamely folyamatos fenyegetettség vagy annak érzése hatására. Na ez így már nem okés. A testünknek nem kéne folyamatosan vészhelyzeti módban működnie.

Ennek ellenére sajnos egyes helyzeteket továbbra is soha-véget-nem-érő fenyegetésként élünk meg. És sokszor ezeket a helyzeteket más emberek idézik elő.

Az agyunkat lehet „programozni”. A stresszhelyzetek, traumák és az azokra adott válaszaink mind el vannak tárolódva (akár emlékszünk akár nem). És mikor jön egy újabb vészhelyzet, a válaszreakciónk ebből a tudatalatt elraktározott halmazból bukkan elő. Úgy reagálunk ahogy a múltban is, hiszem végül is túléltük. Csak sajnos akkor is úgy reagálunk, ha az a válaszreakció nem a legjobb, vagy akár „káros az egészségünkre”. Viszont ahhoz, hogy újraírjuk, először fel kell ismernünk őket.

Vajon egyes emberek miért kreálnak olyan helyzeteket, ahol félünk?

Mert kontrollálni akarnak. Minket. És az általuk generált félelem által végül is elérik amit akarnak, tudnak irányítani minket.

A félelem, mint neve is mutatja 😊 megfélemlít. Megijeszt. Fenyeget. A félelem átlök minket „túlélő módba”. És ezzel a mozdulattal el is vesztettük annak lehetőségét, hogy érdemben, higgadtan átgondoljuk és értékeljük magát a félelmet keltő helyzetet és más válaszreakciót találjunk, mert a „túlélő mód” kikapcsolja a kritikus gondolkodási képességünket, ezáltal a reakciónk nagyjából kontrollálatlan lesz.

Hogyan tudnak egyes emberek félelmet kelteni bennünk?

Mondjuk a főnököd kiabál veled és közben egyre és egyre jobban töpörödsz össze? A reménytelenség érzése, megspékelve azzal, hogy úgy érezted nulla ráhatásod van bármire? Ez lehet akár egy szülő, családtag, vagy barát is. Aki azt érezteti veled, hogy semmi vagy, semmit nem érsz, jelentéktelen és értéktelen vagy, és úgy kezel mint egy lábtörlőt?

Tudod miért csinálta?

Igen, hatalmat akar és nyer feletted.

A kontrol hatalom.

De ki lehet mászni alóla.

Újra lehet írni azokat a válaszreakciókat.

Még nekem is sikerült jónéhányat😊

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

Családi kapcsolatok – veszedelmes viszonyok?

A családon belüli kapcsolatok gyakran darázsfészekként működnek.

Főleg, ha már vannak gyerekek és bejön a nevelés / szülőség kérdésköre is.

Pedig első ránézésre egyszerű a dolog: mellérendelt viszony a két szülő között (mint egyenrangú “munkatársak”), valamint a szülők terelgetik a gyermekeket (hasonló egy “nagyon jó főnök – beosztott” kapcsolathoz).

De hát ugye az idő telik (a karaván meg halad), a gyerekek – akármit is teszünk – nőnek, és mindkét fent vázolt kapcsolatnak alkalmazkodnia kell a változásokhoz. Jaja, igen, változniuk kell. Nem lehet őket bebetonozni 😢

Először is, mi (is) változunk. Legalábbis egy icipicit. Irinyó-pirinyót. Ami azzal jár, hogy a párunknak is alkalmazkodnia kell, még ha csak irinyó-pirinyót is. Közben ne feledjük, hogy ő is változik. Igen, lehet, hogy csak irinyó-pirinyót ő is, de ahhoz meg nekünk kell alkalmazkodunk, nemdebár? Na és ehhez adjuk hozzá hogy szülői csapatunk is egyre, hogy is mondjam, mondjuk “vadabb” és váratlanabb kihívásokkal találja magát szembe. Főleg, mikor jönnek azok a bizonyos tinédzser évek. Ami azt jelenti, hogy azokat a problémamegoldási technikáinkat amelyek eddig még működtek időnként akár sutba is vághatjuk, annyit érnek. Azaz újakra van szükségünk.

Másodszor, ahogy a csemeték cseperednek, egyre több és több döntési lehetőséget igyekszünk nekik biztosítani, hogy így sajátítsák el a döntéshozatal és a hozzá kapcsolódó felelősségvállalás képességét.

Ne feledjük, eljön majd az a nap, amikor elmennek, hogy a saját életüket éljék, sőt, akár még saját családjuk is lesz. Nem dekkolhatunk folyamatosan mellettük, és hozhatjuk meg a döntéseket helyettük ahogy tettük mikor még totyogó korban voltak. Sőt, ezt még meg se kéne próbálnunk. A legtöbb amit tehetünk értük, hogy igyekszünk terelgetni őket. Hogy felelősségteljes felnőttekké váljanak. Aztán meg elengedjük őket. Bár mindörökre a szívünkben maradnak, az otthonunkban csak átutazó vendégek. Akkor is, ha az átutazási időszak akár két-három évtizedre is nyúlhat 😊

Harmadrészt, a saját szüleinkkel lévő kapcsolatunk is változik. Legalábbis kéne. Jó lenne. Merthogy, először is ugye elköltöztünk otthonról, tőlük. Akár hagyták hogy elmenjünk akár kapaszkodnak még mindig belénk, meg kell találnunk a SAJÁT HELYÜNKET.

Aztán mikor lesz egy párunk (megj: a sorrend tetszőleges), na az is bekavarhat a szüleinkkel való kapcsolatunkba. Elvégre bekerül valaki az életünkbe, akire hallgatunk. Hallgatni merészelünk! Vannak szülők, akik nem bírják elviselni, ha elvesztik a kontrolt a gyermekük élete felett. Vagy ha csak a kontrolvesztés lehetőségének árnyéka is vetődik rájuk, már bekapcsolnak a védelmi szirénák.

És aztán amikor megszületnek a mi gyerekeink… jajj, és belőlük meg nagyszülő lesz! Na az Pandora szelencéjének különkiadása is lehet akár. Hogyan neveljük őket (ahogy ők minket, vagy szabad úgy ahogy mi szeretnénk, bár sokszor előjön a „ne magyarázd, tudom hogy kell, én is felneveltelek téged”), a határok kérdése (a gyermek elsősorban a MI gyerekünk, és mellesleg az ő unokájuk), meg egy halom (najó, tonnányi) egyéb, teljesen váratlan konfrontációt okozó dolog.

Sajnos nem minden nagyszülő angyal, simán előfordulhat, hogy továbbra is ők akarják élni a MI családunk életét, meg a mienkét, meg a párunkét, meg a gyerekeinkét… Nem olyan egyszerű ám meghúzni azt a határt, aztán meg be is tartani velük, hogy ez az én családom / mi családunk, mi hozzuk a döntéseket és nem ők, és kéretik betartani a határainkat. Sok-sok manipuláció, érzelmi zsarolás akadhat abban a nagyszülői tarsolyban. A megsértődés is egy ilyen 😊 kéretik nem megzabálni, ártalmas 😊 Tessék arra gondolni, hogy ha megsértődöm, az az én problémám , és ha ezt sikerül következetesen betartanom, akkor ugye el lehet addig jutni idővel, hogy ha a másik megsértődik, akkor az na kinek a problémája? Na ugye, elvégre nekem meg jogom van ahhoz a NEMhez, nemdebár? Merthogy az az én határom. Meg az ÉN családomé. És persze ez a határhúzás, főleg égiháborút játszó nagyszülők esetén, ismét egy nagy teher a két fős szülői csapaton. Tapasztalatom szerint akkor van esély jól kijönni belőle, sőt akár hosszútávon túlélni együtt, ha a kétfős csapat kapcsolata jó és összezárnak.

Hogy megy a csapatmunka?

 

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

Kutyából (nem lesz?) szalonna – azaz ki vagyok én?

Nem is olyan túl régen szembesültem a kérdéssel:

Ki vagyok én? Valójában ki is vagyok én?

Az elmúlt néhány év elég sok változással járt az életemben. Családostul átköltözni a földgolyóbis átellenes részére, beilleszkedni egy addig ismeretlen kultúrába, mindez megspékelve persze azzal, hogy még a nyelv is más 😊 , a kihívások mellett sok meglepő felismeréssel szolgált – önmagamról. Előbújtak addig rejtett készségek, meg kellett tanulnom alkalmazkodni, de úgy, hogy közben ne veszítsem el önmagam. Hmm.. de ki vagyok én, akit nem kéne elveszítenem?

Aztán jött a coaching tanfolyam (egy év, 1000 óra, főiskolai diploma) és az arculcsapás: volt egy képem önmagamról, hogy milyen vagyok, és a rengeteg önismereti feladat során kénytelen voltam beismerni, hogy a saját magamról saját magamban élő kép, hát hogy is mondjuk szépen, elég fals.

Hosszú órákon át azon töprengtem, hogy mi ez az egész, mi a szösz van. Hogy a pitlibe lettem introvertált a teszten mikor világ életemben extrovertált voltam?

Hiszen kutyából nem lesz szalonna – ez nem lehetséges!

Aztán leesett!

Hogy ki vagyok valójában?

Nem valami mássá kezdtem változni, hanem vissza azzá, akinek lennem kell. Akinek készültem / születtem (a megfelelő válasz aláhúzandó – a képernyődre vigyázz 😊 ).

Hogyan történt mindez? Hát úgy, hogy elkezdtem levetni az évtizedek során magamra öltött önvédelmi eszközöket. Pajzsok, mellvédek, kardok és balták mentek a levesbe. Ugyanis ezeket használtam arra, hogy egy látszólag(!) biztonságosabb világot teremtsek magam körül azáltal, hogy kontroll alá vonok mindent, amit tudok. Meg persze kitörök, ha valamit nem sikerül 😊

Mindenkit és mindent fenyegetésnek látni marha kikészítő ám. 

Meg totál haszontalan is: elviszi az időt, energiát, fókuszt arról, amivel igazán foglalkozni kéne: a belső fejlődéstől. És persze egy hamis realitást tart fenn: azt hiszem hogy ha mindent kontroll alatt tudok tartani akkor biztonságban vagyok.

HIBA HIBA HIBA (kék halál 😊 )

Szóval ahogy szépen egyesével szabadultam meg tőlük – a hibás gondolatmenetek, a káros viselkedésminták – elkezdett előbukkanni a fellegvárban elbújt ÉN.

Ki vagyok én? Én ÉN vagyok.

A kutyából nem lett szalonna.

A szalonna-alakú kutya változott vissza kutyává 😊

 

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

elemi ösztön – azaz a tudatalatti mintázatok jelentősége

Téged mennyire vezérelnek még mindig az elemi ösztönök?

Mikor gondolkodtál el utoljára azon, hogy a reakcióidat mennyiben és mennyire befolyásolja, hogy mit „hoztál otthonról”?

Nem azokra a helyzetekre gondolok, amikor van időd és lehetőséged nyelni kettőt mielőtt reagálsz, hanem mikor elemi erővel tör ki. A zsigereidből. Mikor rád néz a másik és mielőtt még kinyitná a száját vagy akár levegőt venne, belőled már ömlik. Reagálsz arra, amiről valójában még fogalmad sincs, hogy micsoda. Mert nem hagytál a neki időt. Nem adtál a másiknak lehetőséget arra, hogy elmondja.

Mert Te aztán tudod, hogy Ő mit akar mondani. Jobban, mint Ő maga.

Tehát reagálsz, anélkül, hogy tudnád mire. Azaz a másikat átlököd reakció szerepkörbe, mert te átvetted az akciót. Az övét. Elvégre ő szeretett volna valamit mondani, csak nem hagytad, következésképp fogja magát és … ha mázlid van elsétál és kapsz egy lehetőséget lehiggadni, ellenkező esetben marad és belőle is kitör. És akkor megkezdődik a két tűzhányó versengése.

Akkor sincs szerencséd, ha azért sétál el, mert ő ezt tanulta otthon: azt, hogy „béke mindenáron”. Mert akkor benne is csak gyűlik és gyűlik és egyszer irtózatosat fog robbanni. És akkor ott kő kövön nem marad.

Mázlid akkor van, ha azért hagy ott, mert tudja, hogy ez most itt esélytelen, de nyitva hagyja az ajtót – hogy majd beszéljetek róla. Később. Majd akkor, amikor visszavedlettél gondolkodó lénnyé.

Akármelyik is történjék, őszintén, ebben így ki nyer?

Lehet, hogy neked úgy tűnik, hogy Te, elvégre tiéd az utolsó szó – csak marhára nem veszed észre, hogy végül ketten isszátok meg a levét, jó eséllyel nagyrészt Te. Mert neked lesz rosszabb. Mert szépen lassan felépül benned a felsőbbrendűségi érzés, hiszen neked van mindig igazad – hiszen ha a másik szó nélkül elsétál az ezt jelenti, nemdebár?

Hát nem. Ő elsétál, hiszen ilyenkor legtöbbször nincs értelme beleállni a konfliktusba. Mert egy (érzelmekkel) túlfűtött kazánra nem nagyon lehet már pakolni, az már önmagában is robbanásveszélyes. Mint kémiaórán a túltelített sóoldat… melegen felvesz jó sok sót, lassan hűtve megtartja, de abban a pillanatban, hogy belekerül még egy kicsi, az összes felesleg kicsapódik. Kikristályosodik. Ahogy az összes sérelem és sértés is mikor már sok. Mikor már túlfeszítetted azt a bizonyos húrt, de nagyon.

Megéri? Ha úgy gondolod igen, akkor itt a vége, ne olvass tovább. 😀

Ha nem, akkor viszont magától jön a kérdés, hogy akkor miért?

Miért csinálod így? Miért így csinálod?

Miért tör ki belőled az elemi ösztön?

Miért nem tudod meghallgatni, miért reagálsz úgy és akkor? Fordítsuk meg: miért ne tudnád meghallgatni? Miért ne tudnál másképp és máskor reagálni?

Tudsz, csak nem hiszed el. Mert ezt láttad, ebbe nőttél bele, veled is így csinálták vagy annyi bántás és fájdalom ért életed során, hogy védekezési mechanizmusod része lett az előzetes (le)támadás. Úgy érzed, hogy nem önmagad lennél ha nem így tennél. Biztos?

Egy ilyen konfliktusban ki a főnök Te vagy az érzelmeid?

A zsigereid vagy az eszed?

A tudatalattid vagy a tudatod?

Nyelj kettőt, számolj lassan háromig és bökd ki magadnak a választ.

Naszóval, akármennyire is lehetetlennek tűnik, de van kiút. Hosszú út vezetett idáig, ne várd, hogy most viszont csettintésre megváltozzon minden. Kemény munka vár rád – elvégre a tudatalattidat kell újraprogramoznod. Hogy ne akkor és ne úgy reagáljon.

Előre szólok: fájni fog!

Elvégre azzal kezdődik, hogy beismered hogy gáz van, nem vagy tökéletes. Sőt… csúnyán el tudod szúrni a dolgokat. Belenézel a tükörbe és rájössz, hogy nem igazán tetszik amit látsz. Gratulálunk, a nulladik lépést sikerrel vetted!

Most gondolj bele a hosszútávú következményekbe – mi lesz ha így folytatod. Kiket fogsz jó eséllyel elveszíteni? Milyen lesz 10-20-30 év múlva ha így marad. És Te milyen leszel?

Savanyú uborka barátok nélkül? Gyönyörű szép, de halálosan mérgező virág?

Lesznek olyanok, akik nem érdekből vannak veled és a rosszban is kitartanak melletted? És nekik mennyi szenvedést fogsz még okozni a jövőben ha így folytatod?

Ha eléggé fájdalmas amit látsz, az jó, mert még egy fél lépéssel előrébb vagy. Már csak a másik fél lépés kell hozzá – változni. Változtatni azon, hogy reagálsz.

Változtatni magadon.

Jaja, bizony…  megszabadulni azoktól az elemi ösztöneidtől.

Garantálhatom, nem lesz kellemes, egy cseppet sem. Sőt, néha olyan lesz hogy hármat előre kettőt hátra. De az az egy lépés akkor is ott lesz. Mert vagy jól csináltad és abból tanulhatsz, vagy rosszul és akkor meg abból. Csak tanulj. Akarj tanulni. Tűzz ki egy célt – kezd egy kicsivel. És csináld. Hidd el, jobb lesz. És hidd el, megéri. Nem elsősorban miattuk, hanem magad miatt: neked lesz jobb. Ráébredsz majd, hogy tudsz uralkodni magadon (legtöbbször). Nem csak egy ösztönlény vagy hanem gondolkodó ember, aki a másikat is figyelembe képes venni, nem csak önnönmagáról szól az élete. Nehéz lesz. Rohadtul. Döntsd el megéri-e. És ha igen, vágj bele. És ne szégyellj segítséget kérni.

Egyedül csinálva nem lesz objektív visszacsatolás. Nem lesz ki megkérdezze, hogy sikerült-e amit terveztél. Nem lesz aki együtt örüljön veled, hogy ugyan belecsúsztál megint a lefelé menő spirálba, de sikerült a legvégső robbanás – a másik sírva elrohan – előtt megállni és inkább kisétálni a konfliktusból.

Megállítani azt az elemi ösztönt.

Kilökni magad az örvényből ami egyre csak lefelé szív.

Mert most már tudod és érted, hogy az elsétálás nem jelent megadást.

Azt jelenti, hogy a másik nincs érdemi megbeszélésre alkalmas állapotban így felesleges erőltetni.

Érzelmek ellen az érvek hatástalanok, egy ilyen meccsnek már a kezdetén megvannak a vesztesei.

És eljön majd az idő, mikor már bele sem csúszol az örvénybe, hanem még előtte elsétálsz. Mint azok, akik ugyanezt tették, mikor Te voltál a fortyogó vulkán és ezt a saját győzelmednek érezted. Az volt?

Szóval akkor ki is tud kezdeni valamit azzal az vulkánnal? Akarom mondani elemi ösztönnel?

 

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

szakmai titkok, azaz miért nehéz coachnak lenni?

Vigyázat, szakmai titkok következnek 😀

… azért, mert a klienseink (coacheek) problémáit rájuk KELL hagynunk.

Mert mikor kilépünk az ajtón a beszélgetés után az

ő problémáikat otthagyjuk. Nekik.

Najó, de mi van akkor ha mi maradunk és ők mennek el? 😀

Hát hagyjuk őket elvinni a saját problémáikat.

Persze minden coach más: más személyiség, mást hozott és mást épített; és mivel mindenki egy élethosszig tartó változás útján menetel, minden egyes coaching ülés más (legalább) egy picit.

Ami szerintem közös a coachokban, hogy segíteni szeretnénk

nektek,

a coachee-knak, hogy

  • lássátok felülről, hogy mégis már megint miben botlottatok (akadtatok) el, hogy
  • az elágazásnál állva fel tudjátok mérni, hogy merre akartok továbbhaladni, hogy
  • kicsit hátrahúzva titeket a fától, meglássátok az erdőt.

És hogy döntéseket hozzatok.

Ti.

Nem mi.

Nem árulok egy nagy titkokat:

Tanácsra ne várjatok, az nem coaching 😀. Mint ahogy a véleményünkre se.

Képesek vagytok felmérni a helyzeteteket, utánajárni dolgoknak ha arra van szükség, és dönteni

így lesz a Tiétek a döntés.

Meg a felelősség is.

És igen, (sajnos) van amikor sejtjük, hogy valószínűleg mi lesz a döntésetek végeredménye. Emberből vagyunk – míly meglepő – mi is 😀, de mindent megteszünk azért, hogy ne látszódjon rajtunk semmi – a profibbak csírájában elfojtják a felmerülő gondolatot. Titokban tartják.

És néha iszonyú nehéz ám, hogy nem szólhatunk.

Ti döntésetek, ti felelősségetek…

és ott leszünk, ha fel kell (megint) állnotok.

És majd kérdezünk sokat, hogy legközelebb hogy fogjátok másképp csinálni, hogy

szárnyalás legyen

– mint mikor a madárfiókák kirepülnek a fészekből.

Szóval

muszáj leraknunk a Ti terheiteket,

mert belerokkannánk.

Úgy tűnik, hogy érzéketlenek lennénk?

Ezzel se árulok egy nagy titkokat:

Húznunk kell egy vonalat.

Muszáj.

Ahogy Ti is (remélhetőleg) csak a saját nehézségeiteket cipelitek, nekünk is megvannak a magunk kihívásai. Anya, apa, gyerekek, szülők, akármi.

De ezeket mi meg kint hagyjuk, az ajtón kívül, mert különben nem tudnánk

Rátok fókuszálni.

Tudnotok kell, akármi is történjék a mi életünkben,

mikor mi ketten (Te + én)

ott ülünk/állunk/sétálunk akkor az akkor és ott

csak Rólatok szól.

És ezért van az, hogy néha muszáj eltolnunk a találkozást, mert néha nekünk is beesnek olyan dolgok, amik miatt nem tudnánk a figyelmünket 100%-ban Rátok fordítani.

És igen, bár „hivatalosan” nem cipeljük a hátizsákjaitokat, azért minket is megérintetek.

Ezért is van szükségünk arra, hogy időnként kibeszéljük magunkból ezeket a dolgokat, hogy tanácsot kérjük vagy coacholjanak minket –

Miattatok, Értetek.

Beszélgetünk (szigorúan beazonosíthatatlanul) Rólatok supervisorral, mentor coach-al – valakivel, akivel a szakma szigorú etikai szabályai alapján meg tudjuk osztani azt, amin mi megyünk keresztül, hogy le tudjuk tenni a zsákunkat.

Hogy segíthessünk Nektek letenni a Tiéteket.

A coaching ülések minket is érintenek és megérintenek.

Miközben

Ti ráébredtek dolgokra

mi is tanulunk – Rólatok, saját magunkról, emberi reakciókról és érzelmekről.

És látszólag „könnyű nekünk”, de a másik oldalon ott vannak azok a coaching ülések mikor éjjel 11-ig nem tudunk elaludni, mert például sikerült olyat kérdezni, amire az első válasz 3 perc néma csönd volt. És ugyan tudjuk, hogy ezek mind

előre visznek Benneteket,

attól még nem hagy érintetlenül minket sem.

Na ilyeneket kell – sok-sok gyakorlással és segítséggel – megtanulnunk letenni.

Mégis miért csináljuk?

Mert jó Benneteket repülni látni. ❤️

Felemelő

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

tündöklés az önzetlenség fényében – lelkiismeret-furdalásmentesen?

Elöljáróban:

Segíteni jó, hasznos és szükséges. Csak legyünk őszinték legalább saját magunkkal szemben a valódi motivációinkról.

Csapjunk a lecsóba, azaz keltsünk egy kis lelkiismeret-furdalást 😊

Valljuk be, legtöbbünk szereti magát fényezni.

Vagy ne valljuk be 😊, de attól még valahol ott nagyon mélyen ott él bennünk a vágy, hogy elismerést kapjunk.

Elismerés pedig sajnos leginkább akkor kapható ha bizonyítjuk, hogy megérdemeljük.

Sőt, gyakran a szeretet is.

 Az egyik ilyen „címke” amivel ki lehet érdemelni mások elismerését az az

önzetlenség.

Jujj, hát milyen szuper vagyok, hogy önzetlenül segítek itt meg ott meg amott és cserébe jujj de cukik hogy ennyire szeretnek és fontos vagyok nekik és ilyen sok likeot kapok Facen és ennyire „zabálnak” engem…

Önzetlenül vagy „önzetlenül”?

Mese nincs, meg kell állnunk és megvizsgálnunk a saját indítékainkat.

Akkor is csinálnám-e

  • ha nem kapok likeokat.
  • ha nem mutatnák ki, hogy fontos vagyok.
  • ha SEMMILYEN elismerést nem kapnék cserébe.
Csinálnám?

Valójában miért csinálom? 

Miattuk vagy magam miatt?

Azzal semmi gond nincs, ha „organikusan”, magától jön a pozitív visszajelzés.

Azért – a célból – csinálni viszont, hogy a saját egomat tudjam fényezni az önzetlenség-e?

A célból csinálni, hogy a

bennem tátongó űrt

elfogadjanak és szeressenek – ezzel próbáljam betömködni, az önzetlenség-e?

Nincs gond azzal ha magam miatt csinálom.

Az se baj, ha ezzel olyan elfogadást és szeretetet kapok amit esetleg máshol nem.

Ez így win-win. Amíg legalább önmagamnak nem hazudok a valódi indítékaimról.

Tesztként pedig pedig átgondolhatjuk – őszintén -, hogy

  • ha úgy döntök, hogy NEM segítek, van-e lelkiismeret-furdalásom miatta;
  • ha van, akkor milyen külső behatás miatt érzem úgy, hogy muszáj csinálnom;
  • ha nincs külső behatás, akkor mi a belső kényszerítő erő arra, hogy csináljam;
  • miközben ott lent mélyen tudom, hogy valójában nem akarom / nem miattuk akarom csinálni. Hanem önmagam miatt.
  • Ha önmagam miatt, akkor mi a célom vele: mit pótolok, mit kergetek vele? És némi időt lehet is allokálni az ezzel való mély szembenézésre.

Ha nincs lelkiismert-furdalásom amiatt, hogy nem vállalom (tovább) akkor valóban szabad, befolyásoltságmentes az IGENem is – ha végül úgy döntök 🙂

A két véglet között széles a paletta.

Hol állunk rajta?

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

légy végtelenül önző! és bocsáss meg másoknak (azaz elmélkedjünk a megbocsátásról)

Elöljáróban:

  • a megbocsátás nem jelenti az egészséges határok eltörlését
  • a megbocsátás egy folyamat, ami azzal kezdődik, hogy elismerjük, hogy fájt amit tettek velünk
  • a megbocsátás nem „általános, egyszerre és mindenkorra”, ha újabb fájó pontokra lelünk, akkor a megbocsátás folyamatának ismételt helye van az újonnan felismert dolgok vonatkozásában

Az emberek nagy részének a fejében – beleértve saját magamat is – a megbocsátásról egy olyan kép dereng valószínűleg, mely szerint

1) valaki megbánt

2) az a valaki jön és bocsánatot kér

3) elgondolkodom rajta és

4) megbocsátok – vagy sem.

Jó, tudom, eléggé leegyszerűsített a kép, de miközben felnőtté cseperedtünk valahogy ilyesformán rögzültek a dolgok a fejünkben.

Elvette a másik a homokozójátékot tőlünk?

Szülők riasztása, másik fél némi útmutatást kap, beleértve jó esetben az elsuttogott bocsánatkérést, melyre mi az elvárt „megbocsátok” választ kipréseljük és olybá’ tűnik, hogy minden el van intézve.

Külön esetet jelenthet mikor

a) nem akarunk megbocsátani

b) a másik nem akar bocsánatot kérni, mi több, esetleg

c) fogalma sincs arról, hogy megbántott minket.

Mindezek egy tonnányi újabb kérdést és válaszutat vetnek fel.

Arról nem beszélve, hogy már gyerekként is jellemzően

úgy érezhettük, hogy a megbocsátás egy külső kényszer szülte “muszáj dolog“,

hiszen továbbra is fájt ahogy meghúzták a hajunkat, hogy elengedjük a homokozójátékunkat, esetleg erősebb kutya győz alapon nemes egyszerűséggel kiráncigálták azt a kezünkből miközben játszottunk vele.

Amennyiben a konfliktus másik oldalán volt szerencsénk állni (és volt szerencsénk azt is megtapasztalni, szinte biztos vagyok benne), akkor szintén vannak kérdőjeles dolgok.

Például ott van a jellemzően

kikényszerített „bocsánatot kérek”

(miért is, ha pedig olyan szépen kértem és én mindig odaadom másnak az enyémet, akkor ő miért nem adta oda nekem az övét?), és az igazságtalanság érzésén túl (miért nekem kell bocsánatot kérni mikor ő bántott engem) sok minden.

Valahogy

a fejünkben a megbocsátás témája jellemzően az érzelmekkel szorosan együvé forrva, azokból eredve gyökerezik.

Megbocsátok, ha úgy érzem, bocsánatot kérek, ha úgy érzem.

Pedig a dolog pont fordítva működik!

Megbocsátok és majd az érzelmeim is követik.

Bocsánatot kérek akkor is, ha nem várható megbocsátás.

Saját magam miatt!

Amikor bocsánatot kérek leteszem a terhét a másik megbántásának.
Akkor is, ha nem fogadja el!

Mert az már nem az én döntésem, hanem az övé – én megtettem, amit nekem kellett, nem kell tovább cipelnem a terhet.

Amikor megbocsátok leteszem a neheztelést,

amit érzek a másik iránt.

Akkor is, ha a másik nem is kér bocsánatot!

Akkor is, ha soha nem fog bocsánatot kérni.

Miért bocsátok meg?

Mert önző vagyok 😊 végtelenül 😊

Megbocsátok – saját magam miatt.

Mert akkor nem kell tovább cipelnem, van úgyis elég a tarsolyban amivel foglalkozni kell.

Mert akár bocsánatot kér a másik akár nem, a terhet letettük azáltal hogy kimondtuk a bűvös szót „megbocsátok” – a másiknak még tudnia sem kell róla -, és ezzel a figyelmünk tud másfelé fordulni.

A sebek a rendszeres felszakítás helyett tudnak gyógyulni.

Ehhez idő kell!

Ne várjunk instant megoldást. Viszont működik!

Akár negyven éves sebek be tudnak gyógyulni és szívből jövő szeretet tud fakadni ezen két egyszerű megközelítés alkalmazásával.

És nincs annál nagyobb könnyebbség, hogy mikor valaki hozzád közel álló váratlanul meghal, akkor tudod, hogy nincs semmi elrendezetlen dolog köztetek.

Mert Te bocsánatot kértél tőle, és még mielőtt felhívtad meg is bocsátottál neki – anélkül, hogy ezt neki elmondtad volna -, mert ezt neki nem kell tudnia.

És mikor az ő ideje eljött már tudtad szívből szeretni, neheztelések nélkül.

Figyelted? Az egyik fél lépett csak!

És mégis, meghozta a megbékélést a kapcsolatba.

 Készen állsz?

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook

a barátság vajon mi? és baj-e ha néha fáj?

Na mi, na mi? Na bökd ki a tutit!

 Kezdjük az elején valahol.

Réges régen egy messzi-messzi galaxisban … 🚀

Ja nem is, igazából az óperenciás tengeren is túl … 🚢

 A barátság alapja a tisztelet.

A kölcsönös tisztelet.

“Tiszteljük egymás csutkáit” mondta Mazsola. Vagy Tádé. De nem is az a lényeg ki mondta, hanem hogy mit jelent.

Nem, nem azt jelenti, hogy nem ordíthatom le a haját ha nagy hülyeséget akar csinálni.

Azt se jelenti, hogy mindig egyet kell értenem vele.

Meg azt se jelenti, hogy nem mondhatok neki nemet.

Azt jelenti, hogy őszinte vagyok.

Marha őszintén ordítom le a haját .

Meg merem neki mondani, ha nem értek vele egyet.

Anélkül, hogy egymás haját tépnénk. Vagy én az övét.

És elfogadom ha ő nemet mond nekem.

És én se érzek lelkiismeretfurdalást ha nemet mondok neki.

A barátság önzetlen.

A másik javát keresem, de nem feledve a határaimat.

Meg tiszteletben tartva az övéit.

És határsértés esetén (mert lesz ilyen, rengeteg) nem atomháború indul hanem béketárgyalás.

Egyenlő felek között. Közös nevezőt keresve.

A barátság az amikor megteszem érte azt az extra lépést.

Ha sz@rban van, akkor többet is.

És közben tudom, hogy ő is pont ugyanígy ugyanezt megtenné vagy akár már meg is tette értem.

Nem saját maga miatt (lásd önfényezés) hanem miattam.

Mert én fontos vagyok neki.

Ő meg fontos nekem.

A barátság az amikor bevállalom a kényelmetlenséget, a kellemetlenséget, azt, hogy egy adott helyzetből én hozom el a kevesebbet vagy netalán vesztek de NEKI jobb lesz.

Aztán lesz olyan mikor nekem lesz jobb, ŐMIATTA.

Ja, és mindezt manipuláció mentesen.

Na kérem, ez a kihívás!

Itt a kezem, megfogod? időpontfoglalás itt: foglalás  vagy dobj egy e-mailt ittvagyok@treasureconsulting.nz

mit / hogyan / miért ?

Elvetemülteknek: Ki vagyok én, avagy áskálódás a múlt(am)ban

magyar nyelvű cikkek

Facebook